Ahogy már többször ígértem, végre összeállítottam egy kis listát az interneten általam megtalált Ultrabalaton beszámolókról. Természetesen nem teljes a lista, igyekeztem fellelni minél több olyan írást, ami az egész teljesítésről ad valamilyen áttekintést. Így nincsenek itt rövid blogposztok a verseny apró történéseiről vagy pl. pár másodperces futás közben felvett videókat sem tartalmaz a gyűjtemény.

Ha valaki ismer még ideillő beszámolót jelezzen, vagy írjon linket a kommentekbe.

Remélem a linkek jól működnek, jó nosztalgiázást! :-)

Egyéni futók: 

A bűnös mindig visszatér. Én is így jártam pár hete, csak eddig nem volt időm posztolni róla. Két meghatározó sportélményem és helyszínem Nagyatád (az Ironman) és az (Ultra)Balaton. Mivel a szüleim nagyatádiak, én is ott éltem sokáig, gyakran járok oda. A Balcsira meg nyaralni, minden nyáron kétszer is. Július közepén egymás után pár nappal mindkét helyszínt sikerült befutni.

Sekiwake kiskunfélegyházai futása inspirációjára Nagyatád körül akartam futni egy nagy kört. Ez azért nehéz, mert elkerülő út nincs, a város pedig olyan kisebb-nagyobb toldalékokkal is rendelkezik, amelyek egyutcás falunak tűnnek. Hosszúak, ill. oda-vissza ugyanott kell futni... De azért belefogtam.

A megkerülés mellett arra koncentráltam, hogy a városból kivezető utakon a város végét jelző tábláig jussak el. Ez mindegyik esetben sikerült is. Este indultam el, de még ekkor is pusztító hőség volt. Eredetileg nem is akartam ennyit futni, de menet közben találtam ki ezt az útvonalat és evés közben jött meg az étvágy. Furcsa is volt, hogy egy ilyen kisvárosban ekkora "kört" lehet futni.

19,2 km - 1:50:12 (5:44), 153 átlagpulzus.

---------------

Aztán egy napra elugrottunk a Balatonra, és persze este irány az UB futópályája, Pantomimes nyomában Gyenesdiásról Fenékpuszta felé. Még nagyon friss volt az élmény az UB után, így amikor megláttam a narancssárga, felfestett kis nyilakat, amik az útirányt mutatták, egészen elfogott a nosztalgia... Ugyanakkor hiányzott az út mellől a tömeg, a versenyzők, kísérők és a szervezők színes kavalkádja. Az út végig a balatoni kerékpárúton haladt, elég furcsa kitérőkkel (hol a yachtkikötő öblét, hol valami mást kellett kerülni). Keszthely után a vasút és a nádas közt már kezdett sötétedni. Szívesen elmentem volna a 400 éves vámházig, vagy akár a Zala folyón túli váltópontig, ahol csapatunk is váltott, de sajnos nekem most arra is gondolni kellett, hogy vissza is kell futnom. Így kb. 40 perc után visszafordultam.

Különlegesség volt, hogy a vége előtt pár perccel bementem fürdeni a Balcsiba kb. 5 percre. Még úsztam is, és egész jól esett. Máskor futás után sosem mertem úszni, mert korábban gyakran begörcsölt ettől a lábam, de most nagyon kellemes volt.

Adatok: kb. 13,5 km, 1:18:34 (5:49) 151 áp.

Képek sajnos nem készültek, egyik helyszínen sem (egyedül nyomtam mindkét edzést). A tempó nem volt túl erős, inkább arra mentem, hogy a meleg ellenére a pulzusom is maradjon alacsony. Ez viszonylag sikerült is, bár a tapasztalatom az, hogy nem is a meleg, hanem az erős napsütés az, ami felnyomja a pulzust és elviselhetetlen tud lenni...

Szerda késő este indultam egy közepes karikára, otthonról. Az utóbbi időben szinte kizárólag a környéken futok, sajnálom a 2x fél óra autókázást, amit valamelyik impozánsabb futóhelyszín (sziget, HHH) megközelítésére kellene szánnom. Hűvösben indultam, a kedd éjszakai lehűlés hatására kellemes futóidő ígérkezett.

Úgy terveztem, a környékünkön található kerékpárutak mentén megyek egy nagyobb karikát, úgy 15-25 km hosszan (nem mértem le előre a távot, a vége igencsak a tartomány alsó részébe került).

A Gödöllőre vezető kerékpárúton indultam, ezen futottam a Rákos patakig (az utóbbi időben rákaptam erre a szakaszra), majd a patak partján végig az M3-ig, az M3 mentén pedig be a Városligetig (itt nem nagyon volt kerékpárút). A ligetben tettem egy kört, és a Gödöllőre vezető kerékpárúton indultam hazafelé.

A Városligetnek frissítés szempontjából is fontos szerepe volt, az Ajtósi Dürer sor–Hermina út kereszteződésénél van egy ivókút, amit 2x is útba ejtettem.

A hazavezető úton több hosszú unalmas szakasz is van: a Stefánia palota előtti rész majd a Stadion melletti szakasz, később pedig a Mogyoródi út és a Róna utca. Ilyen helyeken könnyen elmélyed az ember a gondolataiban, s közben nem igazán figyel a terepviszonyokra. Igazából már a Városligetben is megakad a lábam egy gyökérben (fa, nem ember :-), de ott csak egy pillanatnyi fennakadásról volt szó és sikerült megtartani az egyensúlyt.

Ehhez képest a Mogyoródi út elején az egyik sötét részen úgy fennakadt a bal lábam egy méretes buckában (hogyan kerül ilyen egy bicikliútra???), hogy végül egy kegyetlen nagyot zakóztam. Két tenyérre és a jobb térdemre érkeztem, a térdemen legalább fél métert csúsztam és nagyon csúnyán (mélyen) lehorzsoltam az aszfalton lévő apró kavicsokon (jó fej vagyok és nem rakok föl képeket róla...).

Mire hazaértem, már végigfolyt a vér a lábszáramon, egy gyors nyújtás után húztam a fürdőszobába kimosni a sebet. Kb a 7végére lett elviselhető az állapotom, most már egy óriási varr az egész (de azért fájogat még most is).

Azt hiszem idén ez már a harmadik borulásom volt: egyrészt aggódok egy kicsit, hogy ez valami idegrendszeri probléma korai tünete (is) lehet, másrészről ki kellene találni valami térdvédelmet, mert már baromira unom, hogy folyton le van ütve a térdem, mint a fiamnak :-)

Ti szoktatok „taknyolni” futás közben? Van valami ötletetek, milyen védelmet lehetne alkalmazni, ami nem rontja lényegesen a futóélményt?

Táv: 16,7 km
Idő: 1:35:56
Iram: 5:45
Bukás: 1db, orbitális

Fejben már a hét közben kitaláltam egy útvonalat, Eger elég dimbes-dombos, így egy nagyon jó kis szintes utat eszeltem ki. Pénteken megnéztem a térképen, hogy mekkora is az a kör, nem vettem figyelembe azt, hogy Eger nem igazán nagy, a kör egy bő tízesre jött ki, ezt még egy felnémeti kitérővel toldottam meg a biztonság kedvéért.

Szombaton a hétvégéhez képest korán elindultam, kulacsövet még nem vettem, maradt a szokásos flakon a kézben. A vár felé vettem az irányt, egy elég kemény kaptató vezetett oda, szerencsére utána egy kellemes lejtő jött. Utána a tesco felé kanyarodtam majd irány ki a városból. Hezitáltam kicsit, hogy elinduljak-e Felsőtárkány felé, de nem találtam normális járdát ezért maradtam az eredeti tervnél és bekanyarodtam Felnémetre, majd gondoltam egyet és egy föld úton folytattam utam.

A héten sokszor tervezgettem hazafelé a BKV-n az utat, a végső verzió a következő lett: otthonról elindulva elfutok az Árpád-hídig, majd a hídon be a szigetre, ott egy karika, majd a pesti oldalon a Szabadság-hídig vissza és ott át újra Budára. Nem voltam pontosan tisztában azzal, hogy ez mekkora távolság, olyan 28-ra saccoltam. A héten hétfőn toltam egy laza 16-ost, majd a kánikulára való tekintettel még pénteken egy 13-at.

Vasárnap reggel betoltam két karéj kenyeret egy kis felvágottal, előző nap szintén termeteset vacsoráztam és még fél liter ISO italt is terveztem magammal vinni. Egy kis vitamint is juttattam a szervezetbe plusz az UB-n megismert Magne B6 ampullából egyet.

Már tavaly ősszel – ha jól emlékszem valamikor a siófoki félmaraton után – kitaláltam, hogy idén indulni kellene az Ultrabalatonon. Viszonylag gyorsan összeállt a csapat, pantomimes és ’weakest link’ december elején, Sekiwake december végén csatlakozott a csapathoz a Futóblog-on keresztül, Tibs71-et pedig egyik téli, Futóblog-os szervezésű 3as6árh1 futáson ismertem meg. Szerencsére DaMartian és bitliszbá úgy döntöttek, egymást kísérik bringával, így sikerült Rodriguez-t beszervezni biciklis kísérőnek (ő már tavaly is „bicikliskisért”).

Január végén, a kedvezményes nevezési időszak lejárta előtt neveztük be 5 fős csapatunkat Ennyire futja! néven. Később ’weakest link’ egy rendkívül kedvező nyaralási ajánlat miatt kiszállt a csapatból, helyét viszonylag hamar Sekiwake tapasztalt futó ismerőse, bencsikp (kétszeres Ironman!) vette át. Mivel Sekiwake és bencsikp szegediek, a szervezés és kommunikáció többnyire az Interneten folyt.

Problémás volt a teljes csapatot egy helyre összehozni, ezért több menetben ismertük meg egymást személyesen. Januárban összehoztunk egy szűkebb körű csapattalálkozót a Szlovák sörözőben, majd volt egy kisebb összeröffenés az utolsó 6É futás előtt (Sekiwake is följött Szegedről) és többször futottunk együtt Szegeden Sekiwake-vel és bencsikp-vel. Ennek ellenére voltak, akik Tihanyban találkoztak először személyesen, lényegében én voltam az összekötőkapocs, én mindenkivel találkoztam a verseny előtt.
 

Rodriguez és a "gép"

Merő óvatosságból a verseny hétvégéje körüli péntekre és hétfőre is szabadságot vettem ki, így a péntek délelőttöt az összepakolásra (Sekiwake eszméletlen részletes cucclistát rakott össze) és autó-ganézásra (így már csak simán koszos volt) tudtam szánni. Két óra körül vettem föl a Szegedről érkező Sekiwake-t és bencsikp-t a zuglói állomáson. Némi bénázás után (haza kellett ugranom meleg ruháért) megindultunk a Balaton felé. Bár a hidegfront már csütörtök este átvonult az ország fölött, Székesfehérvár után durva eső kapott el minket, ami hellyel-közzel kitartott az északi partig, sőt még Tihanyban is szemerkélt az eső. GPS-sel mentünk, természetesen nem találtuk volna meg a szállást („ismeretlen cím”), ha Rodriguez telepatikus képességekkel nem állapítja meg, hogy éppen mi megyünk autóval előttük.

Tettünk egy elkeseredett kísérletet, hogy kaját szerezzünk Tihanyban, de ez kudarcra volt ítélve (éljen a turistaszezon), kénytelenek voltunk visszamenni Füredre. Vettünk egy nagy rakás zsemlét meg kiflit, vajat és felvágottat, részben vacsorára, részben pedig a versenyre. Bevásárlás után lementünk a versenyközpontba, átvettük a rajtcsomagokat és megkajáltunk a tésztapartin (túrós csusza volt szalonnapörccel – nekem pl. nagyon jól esett). Tibs71 ide jött utánunk a barátnőjével – végre teljes volt a csapat.

Még este észrevettük, hogy az autó bal oldali tompított fényszórójában kiégett az izzó – ez nem szerencsés ha valaki egy egész éjszakás kalandra készül a rendőrökkel teletűzdelt Balatonparton. Meg is próbálkoztunk a cserével. Francia autó lévén ez kb. olyan egyszerű művelet, mint egy végbélen keresztül végrehajtott szemműtét, a csökkenő fény mellett még kiszedni sem sikerült a rossz izzót. Másnap reggel már sikerrel jártunk, éppen csak az izzó mögötti gumiharangot sikerült kilyukasztani – juteszembe azt azóta sem cseréltettem ki.

Szemműtét...

 
Péntek este lefekvés előtt még kellett egy gyors stratégiai megbeszélést tartanunk a két nyitott kérdéssel kapcsolatban: a) 1 vagy 2 autóval induljunk, b) kivegyük-e a szállást szombat éjszakára, amikor csak Tibs71 barátnője lesz itthon, mi pedig a Balatonparton suhanunk vagy éppen szédelgünk. Végül szerintem mindkét kérdésben jó döntés született: 1 autó a bulifaktor miatt, és szálláskivétel, hogy le tudjunk kicsit pihenni hazaindulás előtt. Valahogy még ötlet szintjén sem merült föl, hogy megnézzük az egyéni indulók rajtját, mindenki a pihenésre koncentrált :-(
 

Fontos a helyes nyújtás!

Időben lefeküdtünk és gyorsan elaludtam (sajnos volt némi alváshiányom). Bár reggel a szokásosnál korábban ébredtem (negyed 8 körül), kipihentem magam és szerencsére semmi nyomasztót nem álmodtam a versennyel kapcsolatban (az már megvolt pár nappal korábban: azt álmodtam, hogy a verseny reggelén elmentem kocogni egy rövidet, és 10+ km-es futás lett belőle :-).

11 körül indultunk a rajthoz, én Futóblog pólót vettem fel, hátha összefutunk valakivel a cyber- ismerősök közül. Végül azilinhával és Road Runner77-tel tudtam pár szót váltani, más valahogy éppen nem járt arra.

Tibs71 hatására – bár szívünk szakadt - úgy döntöttünk, nem várjuk meg a rajtot. Tavaly nagy dugó alakult ki a rajt után, ezt mindenképpen el akartuk kerülni, különösen, hogy pantomimesnek egy rövidebb (de nagyon szintes) szakaszt kellett futnia. Elköszöntünk, és az első váltópontunk, Pécsely felé vettük az irányt. Nagy hasznát vettük a GPS-nek (előző este leteszteltük, hogyan kell beírni a koordinátákat), könnyen megtaláltuk a frissítőállomást. Várakozás közben végre személyesen is megismerkedtem BGY-vel.
 

pantomimes akcióban

A váltásokkal kapcsolatban azt beszéltük meg, hogy 2 km-rel a váltópont előtt Rodriguez telefonál, majd előreteker a biciklivel. Nos Pécselyen nem volt térerő, ezért nem kaptunk hírt pantomimesről. Sejtettük, hogy jó tempóban fog érkezni, ezért Tibs71 időben felkészül. Pantomimes valóban kemény tempót diktált, jóval a tervezett idő előtt ért be. Nyújtás-törölközés-átöltözés után indultunk tovább Dörgicsére. Itt bencsikp vette át a dugókát, és indult tovább az egyetlen „terep”-szakaszra.

bencsikp eseménypólóban

Kicsit aggasztott, hogy amíg én futok, addig valaki másnak kell vezetni az autómat. Már attól is az egekben van a vérnyomásom, ha a feleségem vezeti (pláne, ha közben mellette kell ülnöm), hát még ha valaki olyannak a kezébe kerül, akinek nincs tapasztalata ilyen típussal. Ehhez képest Dörgicsén csak egy paraszthajszálon múlott, hogy nem tolattam le „sajátkezűleg” egy parkoló autót, amikor kiálltam a Trianon-emlékmű tövéből. Végül pantomimes vállalta a vezetést, így az én szakaszom előtt már átadtam neki a volánt, hogy kéznél legyek, ha segítségre van szüksége. Szerencsére minden rendben ment, nagyon ügyesen oldotta meg a feladatot.

Általában véve elmondható rólam, hogy igyekszem betartani a közlekedési szabályokat (sebesség, parkolás, stb.), ehhez képest kevés ujjamon meg tudom számolni, az UB során hányszor sikerült szabályosan leparkolni. Volt itt fordulósávon parkolás (kétszer is!), emlékmű tövében parkolás, füvön parkolás meg ki tudja még mi.

Az első néhány váltóponton még tumultuózus jelenetek alakultak ki a sok autó miatt, ennek ellenére Köveskálon sikerült egy viszonylag jó parkolóhelyet találni (mindjárt a kutyaszarhegyek tövében). Itt következett az első szakaszom, 14,8km Badacsonytördemicig. Amint Tibs71, úgy bencsikp is a tervezettnél korábban ért be, de ez nem okozott gondot, már bemelegítve vártam rá, a rajtszámom felszerelve a vadiúj rajtszámtartóra (a pulzuspánttal együtt azért elég furcsa volt, de legalább nem rongáltam tovább a technikai pólóimat). Mivel a tereprajz szerint volt egy kicsit szintesebb rész a szakaszomon, a melegtől tartva nagyon óvatosan 6:30-as km-eket terveztem. Ehhez képest elég tempósan kezdtem, az első 3 km jóval 5:30-on belülire sikerült és szinte csak a frissítőpontoknál csúsztam ki az 5:30-ból. Ezen a szakaszon még mindig a műúton, az autók mellett futottunk. Jobban örültem volna, ha kerékpárúton mehetünk, de belegondolva a futókat kevéssé zavarta a forgalom: sokkal zavaróbb volt folyamatosan előzni és veszélyes kanyarokba is futókat kerülve belemenni.

A második frissítőpont után szégyenszemre utolért és meg is előzött egy 60 év körüli bácsi – égett az arcom rendesen. Profi módjára uralkodtam magamon, és nem kapcsoltam rá, hagytam, hogy elmenjen. A szakasz vége felé vettem észre, hogy egész jól megközelítettem őt: na ekkor azért belehúztam, és az utolsó pár 10 méteren sikerült is visszaelőzni :-)
 

Győzelem, sikerült visszaelőzni...

Sekiwake itt átvette a dugókát, én pedig nekiálltam nyújtani és törülközni. Közben bencsikp telefonos segítséget nyújtott egy elkeseredett kislánynak, aki valahogy leszakadt a csapatáról.

Süt a nap? Vagy mégsem?

Vonyarcvashegyen valami állóvíz mellett volt a váltópont, legalábbis a szúnyogok mennyisége erre utalt. Sekiwake befutójával zárult az első kör, iismét pantomimesen került sorra. Sekiwake-re várva Tibs71 lepihent kicsit...

Relax. Mit nekem szúnyogok!

 
Úton Balatonszentgyörgy felé beugrottunk bencsikp családi nyaralójába egy mosakodásra és pisilésre, amiért nagyon hálás voltam. Részemről hiányoltam 1-1 toi-toi mobil vécét a frissítőpontok mellől (még azzal együtt is, hogy sok helyen büfé/kocsma volt a közelben) – szerintem olyan szinten sikerült körbehugyozni a Balatont, hogy az ott lakók/nyaralók még hetek múlva is „megemlegetik”. Számomra ez különösen kellemetlen volt, még úgy se nagyon tudok pisilni, ha valaki mögöttem áll, nemhogy ha „tömegek” vesznek körül...
 

Sekiwake már megint a kaját emlegeti...

 
Sekiwake már a saját szakasza előtt is elkezdte emlegetni, hogy valahol kellene rendeset is enni (hekk/kolbász/sültkrumpli/palacsinta/akármi), a futása után meg már végképp nem lehetett bírni vele. Pantomimes után Tibs71 futott, mi pedig megálltunk a büfésoron az első lehetőségnél kajálni. Bencsikp egy méretes (vagy méteres?) sültkolbászt vett magának – versenyt aggódtunk, hogy fog tudni azzal „együtt” futni. Én biztos, hogy fejreálltam volna tőle pár méter után, pláne ha olyan tempóban kell betepernem, ahogy neki kellett…pantomimes és Sekiwake hamburgert ettek, én beértem két (meglehetősen közepes) lekváros palacsintával. Két palacsintát vittünk Tibs71-nek is. A gyors kajálás után rohanni kellett a következő váltópontra, mert Tibs71 itt is hihetetlen tempót futott: talán itt volt legjobban kicentizve a váltás az egész versenyen.
 

Tibs71 tényleg nagyon gyors.

Fonyódligetre átautózva - miközben a gyönyörű naplementét néztük a kocsiból a Badacsonnyal a háttérben – irigykedtünk rendesen, hogy bencsikp nyerte ezt a szakaszt. Utólag kiderült, a naplementéből ő sem sokat látott, mert ha a parton is vezetett itt-ott az út, neki hátra kellett volna tekingetni, hogy lássa, ami futás közben egyrészt nehéz, másrészt nagyon balesetveszélyes.

bencsikp se nagyon láthatta...

Ezután megint az én szakaszom következett, és mivel közben besötétedett, fejlámpával kellett továbbmennem, elsőként a csapatból. Ennek a ténynek azért volt némi pikantériája, mert nekem nem sikerült saját fejlámpát beszerezni (pedig utolsó héten elmentem bevásárolni a Saucony boltba, de ilyet nem tartanak mostanában) – így az a megtiszteltetés ért, hogy elsőként használhattam Sekiwake fejlámpáját (neki kettő is van). Itt rá is térhetünk a testnedvek (csak izzadság! :-) cseréjére: nem arra gondolok, amikor két szőrös, forró férfitest feszül egymásnak, csak arra, ahogy adogattuk egymásnak a dugókát, no meg arra, amikor a lucskosra izzadt fejlámpát átadtam Sekiwake-nek. Komolyan úgy képzeltem, hogy miután fölveszi, először csöndben hány egy nagyot, s csak utána indul az éjszakai félmaratonjára. De őt keményebb fából faragták, gond nélkül vette a ezt a megpróbáltatást is (az első a kaja volt :-).
Egy kollégám, aki éppen Fonyódon nyaralt, biciklivel lejött Fonyódligetre a váltópontra, így tudtunk pár szót váltani. Rodrigueznek itt lyukasztania is kellett, ezért az első pár kilire a kollégám kísért el biciklivel. Ezzel sikerült is egy kis zavart okozni, mert a tempósan közeledő Rodriguez egy kísérő nélküli futót keresett a sötétben, de én nem olyan voltam :-) Ennek ellenére szerencsésen egymásra találtunk…

Számora többször gondot okozott a helyes utat jelölő, aszfaltra festett nyilak megtalálása, pláne a fejlámpa pici fénykörében. Nagyon hasznosnak bizonyultak az egyenes szakaszokra felfestett megerősítő nyilak, így időről időre megbizonyosodtunk róla, hogy még a jó úton járunk. Észrevettem ugyan, hogy némelyik közlekedési tábla rúdján fényvisszaverő tapasz van, de mivel ilyen szinten nem barátkoztam a dokumentációval, nem voltam biztos benne, hogy ez nekünk szól. Szerencsére nem tévedtünk el (nagyon), és nem is estem hasra a sötétben (amit sajnos nem mondhatok el minden futásomról).

Második szakaszom után hosszú pihenőm volt, az éjszakára két félmaratoni táv volt betervezve (Sekiwake és bencsikp).

Tibs71 a harmadik szakaszán is hozta a formáját. Egy kellemetlen emelkedő vezetett a váltóponthoz, ami biztosan sokat kivett belőle, ennek ellenére feldobva, szinte eufórikus állapotban érkezett meg. A pálya egy az útról leágazó bicikliúton folytatódott, itt kb. minden második versenyző rossz irányba ment tovább – egyszer még szegény pantomimesre is ráripakodtunk, hogy rossz felé megy, pedig csak bemelegíteni próbált. Az emelkedő tényleg kemény lehetett, egy biciklisnek itt tört el a lánca, amit szerszámok nélkül próbált megbütykölni. Kíváncsi vagyok sikerült-e neki?
 

Eufória. Ezért futunk, ugye :-)

Balatonkenesén a strandnál volt a váltópont – ennek a helynek az érdekessége, hogy Akarattya irányából érkezve ide nem szabad balra befordulni a 71-es útról, sőt a parkolóból meg nem szabad kihajtani a 71-esre (pedig vasúti átkelőhely is van ott). Tibs71 emlékezett, hogy a rendőrök előszeretettel állnak itt lesben, és tavaly is sok kísérőautót megbüntettek. Igaza volt, addig is elkaptak egya 71-es útra kihajtó kocsit, amíg mi ott voltunk.

bencsikp indult innen, ezután már – Alsóörstől - az utolsó szakaszom következett. A GPS segítségével ezt a váltópontot is könnyedén megtaláltuk, és mivel bencsikp félmaratoni távot futott, még sok időnk volt. Korábban nem sikerült aludnom, ezért nem döntöttem hátra az ülést, csak oldalra fordultam és becsuktam kicsit a szemem. Bő fél óra múlva arra riadtam, hogy felkelt a nap, már a teljes napkorong a látóhatár fölé emelkedett. Szűk fél órám volt még az indulásig, a futást konkrétan a hátam közepére kívántam. Azért kikászálódtam az autóból és elkezdtem átöltözni, utána meg melegíteni. Sajnos nem voltak jók a terepviszonyok, ami azt jelenti, hogy nem volt (számomra) pisilésre alkalmas hely a közelben. Hamarosan megérkezett bencsikp, indulnom kellett. Nem is tudom, hogy pisilni vagy kakilni kellett-e jobban, mindenesetre pár 100m után „elkéredzkedtem” Rodriguez-től egy bekötőútra. A pisiléstől kicsit jobb lett, de a futás ezután sem esett már igazán jól. „Végigszenvedtem” a 10 km-t, a végén már 6 perc körüli kilikkel. Valószínűleg itt már Rodriguez is kész volt: próbáltam erőltetni a beszélgetést, de egyre inkább szaporodtak az egyszavas válaszok, ezért inkább elhallgattam. Útközben mindenféle partiarcokkal találkoztunk, akik hazafelé szédelegtek a szórakozóhelyekről – a csúcs az a srác volt, aki a Balatonfüred előtti lejtőn kerekezett lefelé a négysávos úton. Kicsit csodálkoztam is, miért nem a kerékpárutat használja, de többé-kevésbé stabilnak tűnt a pályatartása, egészében véve józannak tűnt. Elment mellettem, visszatértem a gondolataimhoz. Egyszer csak nagyot kondult az út melletti védőkorlát, ijedten néztünk hátra. Kiderült, a srác átesett a korláton, de mégis fönnakadt rajta valahogy a biciklivel együtt, és percekig nem tudott kiszabadulni :-) Rodriguez visszagurult hozzá megnézni, jól van-e: szerencsére nem történt komoly baja, egy motoros pedig már kezelésbe vette, így tovább mehettünk.

Hello!

Utánam Sekiwake utolsó szakasza következett: nem volt időm nyújtani, mert csak 4 km-t kellett futnia. Etem-ittam gyorsan és már indultunk is tovább Tihany felé. Bemutattam egy utolsó tilosban parkolást (kanyarodósáv), közben majdnem ráálltam az egyik konkurens csapat árokparton alvó tagjára. A szakaszbeosztásnál Tibs71 „nyerte” az utolsó szakaszt, ő váltotta Sekiwake-t. Mi autóval fölmentünk a befutóhoz, ott várakoztunk, hogy együtt szakíthassunk majd át a képzeletbeli célszalagot. Eszünkbe se jutott, hogy nem ártana mozogni vagy melegíteni egy kicsit, ha még futni akarunk. Hamarosan megérkezett Tibs71, aki továbbra is eszméletlen tempót futott. Mi berozsdásodtunk rendesen, elég nehezen vettük fel a kívánt tempót (vagyis egyáltalán nem vettük fel), Tibs71 egyre csak korholt minket, hogy húzzunk már bele. Így futottunk be a célba, 19 óra 37 perc 7 másodperccel a rajt után de majdnem egy teljes órával az előzetesen tervezett időnk előtt. Nagyon elégedett voltam az eredményünkkel, a 20 óra számomra lélektani határ volt. A tervezésnél eléggé óvatosan becsültük a tempónkat, de segítségünkre volt a viszonylag hűvös idő és a nagyszerű hangulat is. 

Megcsináltuk!

Sekiwake-hez hasonlóan én is úgy érzem, hogy a Balaton a vártnál kevesebb szerephez jutott a versenyen, ritkán pillantottuk meg a vizet, az útvonal többnyire a parttól távol futott, és ez a távolság a 100m-től több km-ig terjedt. Lényegében akárhol is futhattunk volna, igaz így ha azt mondom, körbefutottuk a Balatont, mindenkinek van valami elképzelése arról, mekkora teljesítmény volt ez.

Nagy élmény volt számomra ez a verseny, nem is csak a futás önmaga, hanem a csapatmunka, az előzetes tervezés és logisztika. Remélem jövőre is részt tudunk venni, akár változatlan csapatban, ha majd a kissé túlpörgött tagok visszatérnek a földre és letesznek az egyéni vagy párban történő teljesítés tervéről :-)

Lényegében ettől az élménytől inspirálva találtam ki nemrég, hogy a Nike félmaratotnon nem egyéniben, hanem egy három fős céges csapattal szeretnék indulni – remélem sikerül megszervezni (azt is).
 

Jelenleg itt tartok, a lelkesedésem nem csökkent, azonban kicsit reálisabban látom a dolgokat, nem lehetetlen a maraton egyáltalán, azonban fel kell rá készülni. Benne van a pakliban az is, hogy egyszerűen nem fognak ezek a hosszabb futások menni és az egész tervet el kell tolnom egy évvel. Itt nem feltétlenül arra gondolok, hogy 20 kilinél meghalok, de ha úgy érzem, hogy hétről-hétre egyre többet vesz ki belőlem, akkor vissza fogok venni. Nekem a futás egy hobbi, szeretem csinálni, sajnos nem tudok edzésterv alapján futni, mert néha útközben dől el, hogy mennyit és milyen sebességgel futok. Nálam ez így működik, így marad öröm az egész és ha úgy alakul, hogy túlhajtom magam, akkor vissza kell vennem, mert csorbul az élmény, másrészt pedig van időm teljesíteni ezt a távot, nem kell semmit sem elkapkodni.

Szóval realista vagyok, de közben ott motoszkál a fejemben, hogy nekem ez kell, akarom, a félmaraton csak a fele valaminek, az nem elég, meg kéne csinálni. És a „megcsinálás” nem elég, nem végigporoszkálni szeretnék és nem a célba érve meghalni. Kihúzott mellkassal akarok befutni, lehetőleg 4 óra alatt, vagy akörül. Így leírva még nehezebbnek tűnik és azt hiszem hétvégén, amikor hazafelé veszem az irányt az első hosszú futásom közben még annál is nehezebb lesz, de meg kell próbálni, mert az elmélkedéssel sosem derül ki.

Ti hogy álltok a célokkal, motivációkkal? Titeket mennyire kergetett vad ötletekbe az UB varázsa?

Az Ennyire futja! csapata már hetek, hónapok óta szerveződött, amikor március végén Sekiwake felhívott telefonon, hogy kiesett az egyik csapattag és vállalom-e, hogy beugrom helyette. Őszintén szólva korábban nem is nagyon hallottam az Ultrabalatonról, általában az ultratávokra kevésbé figyeltem oda. Attól tartok, hogy most viszont megfertőződtem. Ugyanaz az élmény volt, mint mikor 1991-ben Nagyatádon nézőként láttam az első hivatalos Ironman OB-t. Akkor persze húsz évvel fiatalabb voltam, s rögtön azt gondoltam, hogy egyszer ezt nekem is végig kell csinálni. Azóta kétszer sikerült is, váltóban pedig gyakran szerepeltem Nagyatádon. Most, kétszer olyan idősen megint azon kaptam magam a verseny után, hogy az egyéni indulás gondolata foglalkoztatni kezdett. De azért azt hiszem, jobb, ha józanabb célokat tűzök ki magam elé...

Tehát Sekiwake "szervezett be", bár néhány napos gondolkodási időt kértem. Igazából még akkor sem lelkesedtem nagyon, amikor április elején igent mondtam, de aztán egyre jobban magával ragadott a dolog. Sekiwake-en kívül senkit nem is ismertem a csapatból, mint ahogy ők sem engem, ezért mindkét részről volt kockázat a dologban. Aztán hamarosan láttam, hogy itt nagyon komoly előkészületek folynak, tehát mindenki teljesen profi módon állt hozzá az ügyhöz. Ebből gondoltam, hogy nyilván az edzéseket is mindenki komolyan veszi. És tényleg így is volt! Meghívót kaptam a blogra, a levelezőlistára, beszállhattam a terv és minden részletkérdés kidolgozásába. Sokáig csak olvastam a blogot, az első bejegyzésem csak május végén született meg... Ha azt olvastátok, talán még a kétely is átfutott rajtatok, hogy beleillek-e a csapatba.

A csapat tagjai közül végül kb. tíz nappal a verseny előtt Navixaf-fal találkoztam, amikor Szegeden járt és Sekiwake-kel együtt hármasban futottunk egy beszélgetős 10 km-t. A többiekkel már csak Tihanyban sikerült összefutni...
A felkészülésem mennyiségileg alapos volt, mivel a verseny előtt idén már 870 km-t futottam, köztük elég sok hosszabb futással. Ez nem elsősorban az UB miatt történt, hanem az októberi Budapest Maraton jegyében. Minőségileg nem voltam olyan elégedett a készülésemmel, mert sehogy sem jöttek a gyorsabb futások.

Vonattal utaztunk Sekiwake-kel Zuglóba, ahol Navixaf várt minket autóval és indulás Tihanyba. Ott találkoztam a többiekkel, Rodriguezzel, aki pantomimes-t és a bringáját hozta, illetve később Tibs71-gyel. Elfoglaltuk a szállást, majd tésztaparti, a rajtterület felmérése következett. Az időjárás lassan kezdett javulni, a délutáni felhőszakadás után már szakadozott a felhőzet, előbukkant a nap. Mivel nagyon nem bírom a hőségben futást, örültem is, hogy hűvösebb idő ígérkezik a versenyre is.

Este még sokáig beszélgettünk a szálláson a "konyhában" ücsörögve. (A helyiség fő sajátossága az volt, hogy vízcsappal sem rendelkezett...) Néhány nyitva maradt kérdés volt a legalaposabb előkészítés után is, nevezetesen, hogy egy vagy két kísérőautóval menjünk-e, illetve hogy kérjük-e a szállást a következő éjszakára is, amikor ugye egész éjjel futni és bringázni fogunk. Végül úgy döntöttünk, egy autóval vágunk neki, mert így a csapat nagy része együtt lesz, jobban átéljük az eseményt, nagyobb buli lesz. Így viszont kevesebb cucc fért be az autóba, ezért a szállást két éjjelre kértük, a felesleges holmit ott tudtuk hagyni és a verseny után még volt hol zuhanyozni és ekkor még azt terveztük, hogy alszunk is pár órát a délelőtt folyamán. A verseny alatt azért még többször elhangzott az a mondat, hogy "két dolgot azért még el kell döntenünk..."

Első felvonás

Az egyéni futók reggel 6 órai rajtjára valahogy senki nem akart elmenni, mindenki érezte, hogy szükség van a pihenésre. A mi rajtunk 12-kor volt, így bőven volt időnk mindennel előkészülni. Nagy nehézségek árán Navixaf az autót is meg tudta szerelni. (Az egyik izzót kellett kicserélni, amit egy igen erős rugó tartott a helyén.) Az első emberünk, pantomimes és a bringás kísérő, Rodriguez előre mentek, de mi is követtük őket a rajthoz.

 Itt már felfokozott hangulatban gyülekeztek a csapatok. Jó sok csapat volt, várható volt a jelentős tumultus, így fájó szívvel, de lemondtunk a váltók rajtjának megtekintéséről is, annak érdekében, hogy nehogy lemaradjunk a várható dugóban pantomimes mögött. Így viszont gond nélkül érkeztünk az első váltópontunkra, Pécselyre. Itt megdöbbentően korán megjelentek az első csapatok, akik hihetetlen tempót diktáltak. Mint kiderült, az élboly ezt végig bírta: a győztes váltó 3:30-as km-eket futott átlagban... Nekünk ennyire nem ment, de pantomimes is gyorsabb volt, mint amit a tervben feltüntetett. Tibs71 következett, s mivel ő volt a leggyorsabb futónk és az első szakasza csak kb. 9 km volt, kapkodnunk kellett. Alig értük utol, mivel egy kisebb autós karaván alakult ki az úton, amelynek vigyáznia kellett a futókra és a kísérő bringásokra is. Tibs71-nek kellett megküzdenie az egész útvonal legkeményebb emelkedőivel, de ezek láthatóan nem okoztak problémát neki.

Közben kezdtem én is izgulni, hiszen Dörgicsén én következtem. Az előző napi lehűlés ellenére elég erősen sütött a nap, s élén szembe-oldalszél is nehezítette a futók dolgát. A szakaszom sajátossága az volt, hogy az első fele nem aszfalton, hanem terepen zajlott. Ettől nem tartottam, főleg, hogy ez lejtős volt. Volt földút, murvás rész, erdei földes szakasz. Ezeken narancssárga festékkel fel volt tüntetve az útirány, de az út menti bokrokra, ágakra gondos kezek szalagokat is kötöttek. Ennek ellenére egy futó, aki épp megelőzött, nem vette észre a jeleket és futott egyenesen, ahelyett, hogy balra fordult volna. Rodriguezzel üvöltöztünk utána, szerencsére meghallotta.
 

A lejtő ellenére a pulzusom nagyon bekezdett, ami kissé aggasztott, hiszen olyan jel volt ez, mint amit Makón is átéltem. A lejtő ellenére hamar 165 volt a pulzus, aztán tovább nőtt és végül 170 körül stabilizálódott. Egy időre még 200 feletti értékeket is mutatott, a maximum 226 lett. De ezt nem kell komolyan venni, mert ott valami bezavarhatta a mérőmet... Eddig sosem csinált ilyet.
5,5 km után volt frissítés, s aztán már aszfalton ment a futás. Itt már voltak emelkedők is. A terepfutásnak annyi előnye is volt, hogy a kísérőautók nem cikáztak körülöttünk. Nem sokkal a frissítőpont után viszont újra megjelentek, de eddigre kezdett jobban szétszakadni a mezőny. Rodriguez a terepen a körülmények miatt, itt pedig az autók miatt nem tudott végig mellettem tekerni, de a 170-es pulzus amúgy sem egy beszélgetős dolog. Nála volt a kulacsom, de végül erre a 11,6 km-re elég volt a kulacsövemben levő víz is. A váltóponton megint iszonyú sok autó, tömeg, de a csapat már teljes létszámban ott várt. Sőt, mivel Rodriguez előrement a bringával, Tibs71 tűnt fel a járgány nyergében és a cél előtti métereken ő biztatott. 1:07:09 alatt értem be Köveskálra, azaz kicsit gyorsabban a tervezett 6 perces km-eknél (5:47), de kicsit aggódva, hogy a magas pulzus mennyire jelez (vagy okoz?) fáradtságot. A lábam máris eléggé elhasználtnak tűnt, tehát tartottam tőle, hogyan bírom majd a következőket.

Nagyon jól haladt a csapat, a tervünkhöz képest folyamatosan korábban értünk célba, mindenki hozott a tervezett idején. Navixaf óvatos tervezése révén különösen sokat nyertünk, mert ő sem kímélte magát és 6:30-as tempó helyett talán még 5:30-nál is gyorsabb volt. Az ő szakasza már majdnem 15 km volt, így sok időnk volt már a váltóponton. Ücsörögtem a járdaszegélyen, nyomogattam a telefonomat, Tibs71 lement alfába, közben aggódva szemléltük a gyülekező felhőket. És mindez már a Badacsony mentén volt, így úgy tűnt, nagyon messze járunk már Tihanytól. Pedig ez még csak 46,5 km volt... Egy kétségbeesett lány jött oda hozzám, hogy nincs nála telefon, otthagyták és nem találja őket sehol. Kölcsönadtam a mobilomat, s arra gondoltam, hogy vajon hány csapattal esik meg hasonló. Egy kis hiba, és sok munka veszhet kárba! Nekünk szerencsére minden flottul ment, tök jó volt mindig látni a váltásunkat, aztán autóval előre a következő pontra (ha szerencsénk volt, láttuk közben a futónkat is), aztán vártuk a bicajos kísérőnk, Rodriguez telefonhívását majd a váltást.

Minden elismerés megilleti Sekiwake-et, aki fájós lábakkal edzette végig a tavaszt, de ennek ellenére ő is hozta a következő 16 km-en az 5:30 körüli km-eket. Rá már Vonyarcvashegyen vártunk, ahol ismét csalódottan vettük tudomásul, hogy a váltópont körül semmiféle palacsintázó-lángossütő-sülthalas-kolbászos talponálló nem található. Már Badacsonytördemicnél erre számítottunk, ehelyett a száraz szendvicseinket, meg a remek keksz-müzliszelet kombinációkat ettük :-( Büfék helyett volt viszont egy csomó szúnyog, akiknek mi voltunk a büfé. Mindenesetre ettől kezdve a jelszó az lett, hogy majd a következő állomáson biztos tudunk kajálni... Megjött Sekiwake, így véget ért az első kör, pantomimes indult megint. Közben persze több állomáson ismerősökkel is összeakadtunk. Vonyarcon pl. Lillával is sikerült végre személyesen is összefutni és váltani pár szót. Ő onnan indult egy húszasra és meglepve láttuk, hogy a csapatuk előtt állunk. Eddigre több jól kezdő csapatot is utolértünk.

Második felvonás

Megint gyorsan továbbálltunk, de most tartottunk egy kis kitérőt, ahol az első kör izzadtságát lemoshattuk kicsit magunkról. Emiatt megint rohanni kellett a váltóhelyre, így a büfé megint csúszott. A váltópont is településektől távol volt, egy forgalmas kereszteződésben.

Aggódtam a lábam miatt, ezért bekentem krémmel, hátha segít. A naptól, széltől most már kevésbé kellett tartani, sőt, már a pulóverek is jólestek. De nem is kellett sokáig várni, jött pantomimes, indulhatott Tibs71. Dörgicse óta mindenkinek 14-16 km-es etapjai voltak, de tudtuk, hogy Tibs71 nagyon gyors. De egyre jobban szerettünk volna valami rendeset is enni, s erre Balatonberényben került sor. Fél órával a futásom előtt sikerült elpusztítanom egy darab kolbászt, mustárral, kenyérrel és reménykedtem, hogy nem leszek rosszul tőle. A többiek meg sem tudták enni, amit vettek, rohanni kellett a váltópontra, ezért becsomagoltatták a hamburgert meg a palacsintát.

Balatonmáriafürdőn kezdtem újra futni, de az állomás után 100 méterrel már a Balatonfenyves tábla mosolygott rám. Pont a naplementés szakasz jutott nekem, de ebből nem sokat láttam.

Szinte végig a vasúti pálya és a felsővezeték mellett futottam, talán az zavarta be a pulzusmérőt, ami megint egyszer 214-et mutatott... Amúgy olyan gyors voltam, hogy szinte csak szemből érkeztek vonatok, utolérni csak egy tudott :-) Csak Fonyódon ment a parton az út, de ott legalább a Badacsony szépen látszott. Fonyódon a szintrajz rövid, de durva emelkedőt jelzett, ehhez képest egy enyhe, alig észlelhető emelkedő volt csak. Pedig ettől kissé tartottam. Már Rodriguez is kezdett elnyűtté válni, meg összefutott pár ismerőssel is (köztük valakivel, aki kb. 3 perces kilikkel nyomult, mindenkit sokkolva), így most viszonylag sokszor magam róttam a kilométereket.

Lassan besötétedett, de már az utolsó váltópont felé tartottam Fonyódligeten. Végül egész jól bírták a lábaim, persze nem is futhattam teljes gőzzel, mert még tartalékolnom kellett az utolsó (leghosszabb) szakaszomra is... Mindenesetre az biztató volt, hogy a lábaim a futás végére jobb állapotban voltak, mint az elején. A pulzusom is elfogadható szintre (159) csökkent, nyilván a csökkenő hőmérséklet és szél miatt. A 14,2 km-t 1:22:26 alatt fejeztem be, 5:48-as tempóval tehát. Kissé megrökönyödve állapítottuk meg, hogy ekkor érkeztünk még csak a táv feléig (106 km).

Navixaf már fejlámpával indult a sötétbe futni, mi pedig Balatonszemesre kocsikáztunk. Ott Tibs71 megint pihent egyet a hátsó ülésen, mi pedig észrevettük, hogy már egyéni indulók is vannak a pályán. Utolértük a 6 órával korábban induló mezőny végét. Többen már igen elgyötörtnek látszottak, pedig hol volt még a vége. Már majdnem éjfél volt, kértünk egy kávét Rodrigueznek. Olyan értetlenül kérdezte meg a "felszolgáló", hogy hány napig tart ez a futás, meg hogy miért is csináljuk. Csak annyit tudtam felelni, hogy "mert jó".

Sekiwake következett, akinek már dönteni kellett, hogy hosszú ujjú holmit vesz-e fel. Meglehetősen hűvös lett az éjszaka. Ráadásul neki kb. egy félmaratonra kellett készülnie, így meg is kérte Rodriguezt, hogy szükség esetére elvinné-e a másik futócipőjét. Siófok-Széplakon így hosszabb időnk volt, most hárman is próbáltunk pihenni az autóban. Talán ezen a ponton ült le legjobban a hangulat, nyomasztó sötét volt, ritkán jöttek a futók is, nagyon fáradtak is voltunk. Ennek ellenére nem aludtam semmit, pedig előzetesen reméltem, hogy sikerül majd szunyókálni. Arra azért jobban figyeltem, hogy ne ácsorogjak annyit (a lábaim vsz. ettől voltak olyan fáradtak az előző szakasz előtt). Több beérkező futó panaszolta, hogy ez a szakasz hosszabb volt, mint ami az UB honlapján szerepelt. Rodrigueznek is ez volt a benyomása, Sekiwake-kel együtt azt is mesélték, hogy iszonyú volt a járda, amin haladniuk kellett, persze töksötétben.

Harmadik felvonás

A harmadik sorozatot kezdtük itt, mivel már mindenki futott kétszer. Kicsit szorongva gondoltam rá, hogy a távom majdnem fele még visszavan. Tibs71-nek sem volt kedvére, hogy most fusson 16 km-t. Ezúttal ugyanis ő és pantomimes sorrendet cseréltek. Töksötétben érkeztünk Balatonvilágosra... Láttuk, hogy a váltópont előtt egy durva emelkedő van, sőt utána is. Itt ráadásul a legtöbb futó el is tévedt, mert az útról egy kis járdára kellett (volna) letérni. Ezért már megszokásból minden futóra rákiabáltunk, hogy "balra fel"! De olyan sötét volt, hogy a bemelegítő pantomimesnek is szóltunk, hogy rossz felé fut... Egy bringásnak elszakadt a lánca, de nekünk nem volt semmilyen célszerszámunk. Szerencsére mások segítettek rajta. Megint eltűnődtem, hogy mennyi balszerencse érheti az embert egy ilyen hosszú versenyen. Megjött Tibs71, valami olyan fantasztikus hangulatban, ami mindannyiunkra átterjedt. Könnyed volt, szórta a poénokat. Nyilván érezte azt is, hogy a maga részét már legyűrte: már csak egy rövid, 4 km-es futása volt vissza. Pantomimes viszont már legutolsó szakaszát kezdte meg itt. Ezt a jó kis szintes részt saját maga kérte... a még mindig töksötét éjszakában.

Balatonkenese. Itt megfigyeltük, hogy a rendőrség vasárnap hajnali 3-kor is képes arra, hogy a szabálytalankodó (nyilván eléggé fáradt) autósokat leállítsa. Mi szerencsére nem követtünk el semmit, mert Tibs71 már tavaly is volt ezen a ponton és emlékezett a rendőrök aktivitására. Elég hűvös volt. Olyannyira, hogy amíg nem indultam el, vacogtak a fogaim, és végig hosszúnadrág és felső volt rajtam (bár az ujját később feltűrtem, de a két réteg ruha azért kellett rám).

Négy óra körül kezdtem el futni az utolsó adagot, kicsit aggódva, hogy mennyire bírom kialvatlanul és 25 km futás után újrakezdve. De szerencsére jó volt, sőt most már nem kellett spórolnom sem az erővel. Csak arra figyeltem, hogy nehogy begörcsöljek, de a magnézium segített (köszönjük Tibs71-nek!). Egyre több futót értem utol, de persze engem is előztek (főleg olyanok, akik rövidebb szakaszra, frissebben indultak). Éppen kezdett kivilágosodni, Kenese után volt egy erdős szakasz, ahol nagyon fantasztikus madárdalban futottam. Végül tehát töksötétben nem kellett futnom, megúsztam a fejlámpa használatát. A világosodó pálya mellett egy leharcolt alakot láttunk az árokban Rodriguezzel. Távolról úgy nézett ki, mintha egy egyéni futó lenne, aki már össze is esett. Miután megszólítottuk, kiderült, hogy nem éppen a sporttól lett rosszul, hanem az előző esti nyilván jól sikerült bulin túl sokat ivott...

Meglepően jól ment a fűzfői dombmászás, szerintem nem is nagyon lassultam le. Gyönyörű volt a napfelkelte is. Az egyik állomáson nem volt innivaló, de szerencsére a kulacsövemben még volt víz. Köszönet Rodrigueznek a kíséretért, ha nem is tudtunk már sokat beszélgetni, de azért tartotta bennem a lelket.

Alsóörsön érkeztem meg a saját célomhoz (nekem itt ért véget a verseny) ami után én is úgy éreztem magam, mint Tibs71 Világoson. Hiába, a hosszútávfutás boldogságszérumot termel a szervezetben. A csapat többi tagja viszont eléggé elnyűttnek tűnt - nyilván az autóban üldögélve másfél órán át eléggé lemerevedhettek, hiszen 20,4 km-es futásomhoz 1:55:22-es időre volt szükség (5:39). A pulzusom tovább esett, a hűvös reggelen már csak 152 volt az átlag. De ekkor már csak 18 km volt vissza a csapatnak, s ezen is hárman osztoztak: Navixaf, Sekiwake és a befutón Tibs71. Balatonfüreden már egyáltalán nem voltam álmos, sőt azon sajnálkoztam, hogy mindjárt vége, pedig mennyire klassz volt.

Összesen egy órával a tervnél gyorsabban értünk célba, 19:36:07-tel. Tihanyban ledobtuk az autót egy parkolóban, majd vártuk Tibs71-et, hogy mind a hatan együtt érkezzünk célba. Az öt futó kéz a kézben, mögöttünk-mellettünk pedig Rodriguez a bringán. Tibs71 hatalmas tempót tartott, pedig elég csúnya emelkedőn kellett felkapaszkodnia. Mi alig bírtuk felvenni a tempót, akadozó-rogyadozó léptekkel, de később azért már nem úgy mozogva, mint az ifjú Forrest Gump. Gratulálok a csapat minden tagjának és köszönet a jó társaságért is!! Hatalmas élmény volt. Reméljük, nem csak egyszeri.

A felkészülés

Navixaf már tavaly elkezdte szervezni a csapatot, elég hamar kialakult az összeállítás, ami csak 1 ponton módosult. Azt hiszem az ő szervezése nagyon sokat hozzátett ahhoz, hogy a dolgok minél simábban menjenek ezen a versenyen, minden alaposan és precízen ki lett dolgozva, hiszen ha belegondolunk ez a megmérettetés nem csak a futásról szól, a logisztika is nagy szerepet játszik, továbbá a szakasz beosztásokat is alaposan át kell gondolni. Ahogy közeledett a nagy nap, úgy lett egyre tisztább a kép, alaposan át lett rágva minden kis apró részlet és ez nagyon megkönnyítette a dolgunkat. Természetesen nem csak ebből állt a felkészülés, hiszen a lényeg az, hogy a távot tudjuk teljesíteni lehetőleg minél kevesebb idő alatt. Én eleve szintesebb szakaszokat kértem / kaptam, így nálam fontos tényező volt, hogy ezekre felkészüljek. A Gellért hegyi futások és a Kékes csúcsfutás is emiatt jött képbe, ezeken a futásokon sokat tanultam, kialakult nálam egy futótechnika (mondjuk még kicsit erős ezt így hívni, egyelőre testtartásnak és adott tempónak nevezném) ami a kemény emelkedőkön egy közepesen gyors, de biztos tempót tud nekem nyújtani úgy, hogy nem fulladok ki. Maga az össztáv (kb. 40 km) is kihívás volt, ebből a szempontból magabiztosabb voltam, tudtam, hogy tudom teljesíteni, de a tempómra oda kell figyelni, nem szabad hősködni, be kell osztani az energiát. A felkészülés közben persze voltak gubancok is, sérülések, kihagyások, amik néha csorbítják a motivációt, de ezeken meg kell tanulni túllendülni, pozitívan kell hozzáállni, mert bedarál az érzés, hogy nem megy a futás és utána nehéz kimászni ebből az állapotból. Nekem is nehezen ment a talpsérülés után, utána gyomorproblémáim voltak, el voltam látva megoldandó problémákkal, de az UB miatt ki kellett jönnöm a gödörből, hiszen nem hagyhatom cserben a csapatomat.

Közeledett a nagy nap, egyre többen kérdezgettek róla, egyre jobban éreztem a kihívást, a feladatot a versenyben. Csütörtökön bepakoltam a táskám, Sekiwake kidolgozott egy remek listát, amiben felsorolta milyen felszerelésre van szükség, ez alapján gyerekjáték volt bepakolni. Pénteken szerencsére hamar el tudtam szabadulni a munkahelyemről és 3-kor már úton voltunk Rodriguezzel Tihany felé. Az autópályán nagyon esett az eső, januárban reménykedtünk, hogy nem lesz túl meleg, erre nem számítottunk. Ott abban a pillanatban abban bíztunk, ami tulajdonképpen be is jött, hogy szombaton sütni fog a nap és az előző napi eső miatt friss lesz a levegő. A többiek is úton voltak Tihany felé, elkezdődött, hamarosan ott leszünk és valósággá válik mindaz, amit hónapok óta tervezgetünk. A helyszínre érve átvettük a rajtcsomagjainkat, szemügyre vehettük a másnapi rajt helyszínét is, ettünk-ittunk, beszélgettünk majd a szállásra visszavonulva megbeszéltük az apróbb részleteket is majd nyugovóra tértünk.

(A fotókat 2010 őszén Matias barátom készítette. Úgy gondoltuk viszonylag kevés argentín jár Újszentiván felé, ezért elkísért bicajjal az egyik futásomra.)

Eljött a nap, azon a héten már érződött, hogy nem kell kánikulára számítani, ez nagy megkönnyebbülés volt, kellemes 22 fok körüli hőmérséklet várta a futókat a rajtnál, akkor még a nap is sütött. Kísérőim fel szerettek volna menni a célhoz, hogy ott várjanak meg, így engem kiraktak a rajtnál és tovább is álltak. Volt még időm a rajtig, tornázgattam, nyújtottam, futkostam, beszélgettem, szóval elvoltam. A rajtnál összefutottam Rodriguezzel is, így a csapat 3/5-e képviselte magát, Tibs71 is ott volt, de vele sajnos nem találkoztam. A verseny előtt szándékosan nem tűztem ki magam előtt célidőt, egyrészt nem tudtam megtippelni mi lenne a reális cél egy ilyen versenyen, másrészt nem akartam magam stresszelni, így nyugodtan álltam a rajthoz.

Elindult a mezőny, én eléggé hátra álltam, ráadásul azt sem figyeltem mennyit mutat az óra a rajtnál, amikor áthaladtam alatta. Sebaj, annyi gond legyen, szép, lassú, kocogós tempóban közlekedtem, ebben a tempóban a világ végéig is el tudnék futni, csak az aszfaltból sugárzó meleg zavart, izzadtam, mint egy ló. Nagyon szép volt a táj, figyeltem az embereket, ment az idő, teltek a kilométerek. Az első frissítőponton csak egy kis vizet vettem magamhoz illetve öntöttem magamra. Végig az járt a fejemben, hogy nem gond ha elmennek mellettem majd a meredeken szépen visszaelőzöm őket ahol már nem lesz erejük. Az idő közben kezdett kicsit romlani, de nekem nagyon jól esett a hűvös szellő a fák közül. A táv közepe felé volt egy nagyobb lejtő aminek először nagyon örültem, aztán kicsit belegondolva az ugrott be, hogy jó-jó, de akkor ezt megint vissza kell majd mászni.

Régi tervem volt, hogy végigfutom a város összes körútját. Korábban részben már végigfutottam, de egyszerre mindet még soha. A terv végül pont ma egy hete vált valóra. Szegeden - Budapesthez hasonlóan - három körút(sorozat) van. Abban is hasonlítanak, hogy a legbelső körutat Kiskörútnak, a középsőt Nagykörútnak nevezik, a legkülsőnek pedig nincs ilyen átfogó "népies" neve, hacsak az nem, hogy "harmadik" vagy "külső körút" (ez utóbbi csak Szegedre vonatkozna, persze). Mindkét városban csak a Nagykörút nyúlik át a budai/újszegedi oldalra.

Vannak persze nem is kis különbségek, a két város méretéből adódóan. Szegeden csak két híd van, ezért lehetőség volt arra is, hogy az "összes" hídon is végigfussak, követve a blogon már bemutatott budapesti át-híd-aló futást. Újabban Szegeden is épült egy harmadik híd, de ez a várostól messze van és csak autópályahídként üzemel. Aki ügyes volt, persze még az átadás előtt átfutott rajta...

Különbség az is, hogy a harmadik, legkülső körút Budapesten szinte még a Belvárosban, vagy annak peremén fut, Szegeden pedig szinte a város szélén. Emiatt viszont a körútfutások hossza Szegeden és Pesten (Buda nélkül tehát) szinte egyforma hosszú is lenne. Várom a budapesti bloggereink tudósítását egy pesti körútfutásról (de persze csak éjfél után javasolt belevágni...)

Én is csak este indultam el futni, a nyugati égen ráadásul viharfelhők is gyülekeztek. Nem is akartam sokat futni, legfeljebb 10-14 km-t. Végül pont félmaraton lett belőle, pedig előre nem terveztem meg, nem mértem le, csak így alakult.

 

 Mivel ez a futás nem sokkal a makói félmaraton után volt, kocogósan vágtam neki a Nagykörútnak az újszegedi oldalon. Szerencsém volt a keresztező sugárutaknál, mert majdnem mindig zöldet kaptam. A Nagykörút Szegeden az 1879-es nagyárvíz után létesült, mert a Tisza akkor elmosta a még falusias kinézetű várost. Az újjáépítés már nagyvárosi jelleget adott a településnek, körutak és sugárutak rendszerét alakítva ki. Az újjáépítést segítette több európai főváros: Róma, Brüsszel, Berlin, Párizs, London és Bécs. Róluk nevezték el a körút szakaszait. Ehhez csatlakozott az újszegedi oldalon a Temesvári körút (az átkos rendszerben ezt Odesszai körútnak hívták). Szintén a "kommunizmus" idején csempészték a hat főváros közé hetediknek Moszkvát, megrövidítve a Londoni körutat. A Moszkvai körút ma is megvan Szegeden. A Moszkva tér viszont Budán...

Tervek vannak arra, hogy a Nagykörút később gyűrűvé zárul, ehhez egy újabb hidat kellene felépíteni... Így viszont a Tiszához érve északra fordultam, majd elérve a Kiskörutat, továbbra is kocogósan haladtam. A város újjáépítését Tisza Lajos (Tisza Kálmán testvére) felügyelte kormánybiztosként. Róla nevezték el a Kiskörutat végig Tisza Lajos körútnak, de 1949-ben Sztálin, 1956 után Lenin körútként volt ismeretes. Már húsz éve újra eredeti nevét viseli.

Mivel még csak 49 perce futottam, elhatároztam, hogy következhet a külső (és persze leghosszabb) körút. Ismét a Tisza-parton futottam ennek elejéig, az Etelka-sorig és folytatásáig, amit Kereszttöltés utcának neveznek. Ezeknek a neve ugyan nem körút, de funkciójuk igen. Majd a Budapesti körúton futva elkezdett esni az eső és egyre fenyegetőbben villámok cikáztak az égen. Erre fittyet hányva mentem tovább a lakótelepek szegélyezte Makkosházi és Rókusi körúton, majd a Vásárhelyi Pál úton, illetve a Móravárosi körúton. Ezzel a körutakkal majdnem végeztem is, csak haza kellett futnom. Illetve hátravolt még a Temesvári körút egy kis darabja is, mert Újszegeden még nem körútfutó szándékkal kezdtem el az edzést.

És nem csak az volt hihetetlen, hogy pontosan 21,1 km lett az edzés, hanem az is, hogy szinte az időm is megegyezett a makóival. 20 másodperccel lettem gyorsabb, vagyis megint csak 6 perces átlagnál rosszabbra tellett, de ezúttal folyamatosan, könnyedén, regeneráló tempóban.

Külön élmény volt, hogy futás közben az összes szegedi villamos- és trolivonalat kereszteztem vagy párhuzamosan haladtam velük...

Majd két nappal később Sekiwake-kel teljesítettem egy sorozatterhelést 32 km-rel (erről is akartam írni, de ő már olyan jól megírta, hogy én nem is tennék hozzá semmi újat).

Az Ultrabalatonon a tervek szerint három alkalommal fogok futni. Az első szakaszom 16 km lesz, utána éjjel 21 km, végül a célhoz közel 4 km vár rám. A legtöbb edzésterv a  verseny előtt 3 héttel ír elő egy nagyobb terhelést, hogy a szervezet még regenerálódhasson. A tervem az volt, hogy az Olimpiai Ötpróba sorozat leghosszabb (24 km) futószámát teljesítem. Már éppen a futócipőmet húztam elindulás előtt, amikor bencsikp hívott és javasolta, hogy fussunk a közepes távot (12 km), este viszont egy ennél hosszabbat, így kipróbálhatjuk, milyen egy napon kétszer futni. Ilyen tapasztalatom egyáltalán nincs, elfogadtam az ajánlatot. 

Mint már bencsikp írásából kiderült, az Ennyire futja! csapat 1/3-a 2011. május 28-án Makón futott félmaratont. Én már télen voltam a Marosmenti Mocorgók klub egy családias hangulatú futórendezvényén, és biztos voltam benne, hogy egy komolyabb versenyt is sikerrel meg tudnak rendezni. Az egyetlen kis döccenő a szervezésben a rajt fél órás csúszása volt. Egyébként minden tökéletesen rendben volt: kijelölt parkoló, zárt útvonal, nyilakkal egyértelművé tett kereszteződések, elnézhetetlen km jelzések, sok futóutat biztosító rendező és polgárőr (köszönet nekik is), 2.5 km-enként frissítőpontok, a célban érem és gulyásleves, kellemes kisvárosi hangulat. Látszik, hogy futók szervezték futóknak a rendezvényt, biztos vagyok benne, hogy ették a kefét, hogy ők most nem loholhatnak egyet :-)

Motoszkált még a fejemben az is, hogy vajon hányan fogunk futni és kik jönnek el? A rajtnál láttunk megvillanni Ironman finisher pólót, Ultrabalaton, Nike félmaraton pólókat, tehát ez a Dél-Alföldön hiánypótló rendezvény összegyűjtötte  a környék gyakorlottabb futóit is. A rajtban udvariasan magam elé engedve mindenkit, az 50 fős mezőny végéről indultam. A lábam nyilallása jelezte, hogy semmi kapkodás. Lassan bemelegedett, és egész jól elmúlt a fájdalom kb. 1 km után. Felvettem az utazósebességet, a tervezett 6 perc/km tempót. Rendezett porták előtt haladtunk, a helybeliek kikukkantottak megnézni és bíztatni a mezőnyt (egy néni fakanállal verte a lábost, valaki kolompot hozott, de volt komoly hangú duda is). 2,5 km-nél elkövettem azt a hibát, hogy nem kértem a frissítőponton semmit. A Nap nagyon tűzött, kezdtem érezni, hogy melegem van és emelkedik a pulzusom.  

Következett egy helyi szinten forgalmasabb út, itt félpályás volt a lezárás, néhány autóból jóleső buzdítást hallottam. A 2. frissítőpont kicsit helyrerakott, de ekkor már tudtam, hogy nem lesz egyszerű menet. Utolértem néhány futót, ők 7 km-t futottak, kicsit irigyeltem őket, hogy megállhatnak az árnyékban.

A második körben lazítottam a pulzuskontrollon: 10-el emeltem a percenkénti ütésszámot. Nem volt nehéz :-). "Csaltam" is egy kicsit: néhány hosszabb egyenesben nem az úton futottam, hanem az árnyékos járdán. Mivel ez kissé egyenetlenebb volt, biztos, hogy lassított, de legalább nem sütötte a fejemet a Nap. Gyerekkorom óta tartok kissé a napszúrástól, bár még sosem kaptam. Fő az óvatosság :-) Találkoztam Lalival, aki egy robogóval jött szembe  a mezőnnyel és ásványvizeket osztogatott. Messziről kiabálta, hogy öntsem le magamat - talán már látta a mozgásomon, hogy nincs minden rendben. Innentől öntögettem magam. Nem szeretem, ha vizes ruha tapad rám, ezért nem öntöztem magam a kezdetektől, de tanultam az esetből: a felforrt agyvíz rosszabb. A kapott palack víz segített, hogy eljussak frissítőponttól frissítőpontig. A tarkóm percek alatt megszáradt, éreztem, hogy perzsel a Nap, és igyekeztem megjegyezni, hogy ilyen időben sapka elegedhetetlen. Ebben a körben lényegében egyedül futottam, a lassú 7 km-es versenyzők elfogytak, a félmaratonosok elhagytak vagy elmaradtak. Féltáv körül elmajszoltam egy fél müzliszeletet, ez már egyfajta rutin, feldobott, jól esett. Érdekes módon, a 3. körben már nem lassultam. Ez az addig szigorúan tartott pulzuskontroll megszűnése árán valósult meg. Ekkor már nem vacakoltam az árnyékok keresésével, és egy hosszú egyenesben futókat vettem észre magam előtt. A tempót tartottam, szorgosan öntöttem a fejemet, és utolértem, akit láttam. Amikor Bencsikp-t utolértem, azt gondoltam csatlakozik, de utamra bocsátott. Az utolsó km-eken még egy 3 fős csapatot is elhagytam, így összesen 5 ember előztem meg ebben a körben. Nem én gyorsultam, hanem ők lassultak le. Végül a tempóm 6:03 perc/km lett, kb 2 perccel rosszabb lett az célidőm a tervezettnél.

A célba igen kitikkadva érkeztem. Jól esett a hideg szóda és a savanykás alma, amit kaptam.

Nyújtás és átöltözés után gulyáslevest szürcsölgettünk a gyepen heverészve. Még megvártunk az eredményhirdetést, ami a 9. Hagymás grillfesztivál díjkiosztójával együtt zajlott. Igen konkrét ételneveket hallottunk, legközelebb a hagymalekvárt meg kellene kóstolni :-)

A versenyfotók a Makói mozaik oldaláról származnak.

Első alkalommal szerveztek a Makói Marosmenti Mocorgók félmaratoni versenyt, amire Sekiwake-kel együtt utaztam. Igazán kényelmes volt, mert házhoz jött értem és haza is hozott (köszi!). A rendezvény a Hagymás Grillfesztivál egyik "betétszáma" volt, és félmaraton mellett más távokon is lehetett indulni (7 km, 7 km görkori, gyerekfutás, családi váltó). Az eseményt azért is vártam, mert itt végre alkalmam nyílt találkozni néhány edzésonline-os ismerőssel, akiket eddig csak virtuálisan ismertem. (Pisti, Lali, Krisztián, Levi és mások. Lillát is láttam, de egyrészt egyik fülében fülhallgató volt, másrészt nem is voltam tutira biztos benne, hogy ő az, ezért nem akartam "leszólítani".). A Mocorgók jól megszervezték az eseményt, bár egy kis csúszás volt, amit csak azért bántam, mert egyre melegebb lett. Végül 10:40 körül indulhattunk el.

Három körös volt a pálya, s az útvonal nagyobb része napos volt. A hőség miatt ujjatlan trikót vettem fel, s menet közben bőven locsoltam magam. Viszont elkövettem azt a hibát, hogy nem kentem be magam naptejjel - idén még nem volt rá szükség, így nem is gondoltam rá...

A terv az volt, hogy 1 óra 55 perc körül kellene futni, szóval 5:30-as km-ekkel. Ehhez képest elkövettem azt a hibát, hogy az elején nagyon bekezdtem. Nem tűnt túl gyorsnak a tempó, de az első km-hez érve elhűlten láttam, hogy 4:59-et mutat a stopper. A következő két km 5:20-as lett, aztán beállt a tervezett 5:30-as tempó. Ez így jó is lett volna, ha bírom. De nem bírtam, mert a tűző napon futást sajnos nem nekem találták ki. Másrészt 5 km előtt a bal combomban valami kellemetlen fájdalom, húzódás jelentkezett, s emiatt is lassítanom kellett. Az első kört végül már így is 38:13 alatt teljesítettem, vagyis az erős kezdés már itt megbosszulta magát és már ekkor kicsúsztam az 5:30-as átlagból...

A második kör nyilván nem lett jobb és kezdtem érezni, hogy a nyakamat és a vállamat is nagyon tűzi a nap. A fedetlen fejemet is, de én még télen is ritkán húzok sapkát a futáshoz, nyáron meg pláne nem tudom elviselni. Inkább öntöttem a fejemre a vizet, de mire a nyakamra ért, máris forró lett. Így ez a kör azzal telt, hogy azon tűnődtem, hogy kell nekem ez a verseny? Vagy inkább a második kör végén álljak ki? A második kör végén egy jó kis szembeszeles szakaszon kezdtem jobban érezni magam. A hét km-en egyébként három frissítőállomás volt, ami nagyon kellett, emellett Lali motoron is járta a pályát és palackokat osztogatott a rászorulóknak. Ez életmentő volt... Végül úgy döntöttem, hogy elviselhetetlen fájdalmaim nincsenek és nekimegyek a harmadik körnek, csakazértis...

A második kör egyébként már csak hat perces átlagra jött ki, sőt egy kicsit ki is csúsztam a 42 percből. Aztán a harmadik kör az belesétálósra sikerült, egyszerűen már nem volt lelkierőm sem, meg testi sem. Az utolsó előtti sétám alatt utolért Sekiwake, aki jobban osztotta be az erejét... és nem volt erőm vele tartani. Az utolsó km-re ezért úgy tettem, mint aki erőtől duzzad és 5:20 alatt tettem meg a befutót. 2 óra 9 perc 16 másodperccel végeztem, 5:30-as helyett 6:09-es átlaggal. Az utolsó kör már majdnem 48 perc lett, ami azért nem túl gyors tempó.

A nevezési díj magába foglalt egy jó forró gulyáslevest, bőséges mennyiségű kenyérrel. De előtte átöltöztünk, mert én pl. csurom víz voltam a sok locsolástól. Öltözés közben éreztem, hogy a bal lábamat a görcs kerülgeti, így óvatosan ültem le a fűbe "és csak szürcsöltem a forró levesem". Közben jót beszélgettünk.

Estére megjött a hidegfront, "hűvös szelek járnak" (az idézetek gyerekdalokból származnak) -- kár, hogy nem egy fél nappal előbb ért ide. Itthon kiderült, hogy a nap valóban erősen sütött, a nyakam és a vállam szépen lepirult. Tehát - ha nem is égtem szénné, de én is megpirultam a grillfesztiválon...

Idén család nélkül vettem részt az eseményen: lényegében épphogy el tudtam könyörögni magam az aktuális - egyébként tényleg fontos - szombati programról.

Nem pörögtük túl a szervezést (én például nem is neveztem előre), mire észbe kaptunk már nem volt szállás a városban. Végül egy gazdasszonyképző vendégházában sikerült szobákat bérelni Palánkon, pár kilométerre a központtól. Ugyan jobb volt mint egy kollégium, de lényegesen gyengébb mint egy szálloda. Tovább árnyalja a azonban a képet, hogy otthon két furcsa sebhelyet fedeztem fel magamon magamon – egyet a derekamon, egyet pedig a lábfejemen. Gyanús, hogy valami vérszívófélével osztottam meg az ágyamat. Brrrrr :-(

Közeledett a hétvége, úgy terveztem, hogy szombaton pihenek, sajnos ez nem jött össze, bejártuk a fél országot még Szlovákiában is voltunk, éjfélre estünk haza. Az ágyban feküdve kezdtem lemondani a jó eredményről, nagyon fáradtnak éreztem magam és ez reggelre sem javult. Tornáztam egy kicsit indulás előtt, az idő is lehangoló volt, beállt az a hangulat, ami a szeptemberi Nike félmaraton előtt is, nem volt kedvem futni. Próbáltam túltenni magam a fáradtságon benyakaltam fél liter ISO italt a villamoson és próbáltam fejben hangolódni a versenyre. A Kossuth térre érve remek hangulat fogadott, rögtön össze is futottam Sanyosz75-el, majd átvettem a rajtcsomagom. Nagyon sokan voltak kint, szurkolók és futók egyaránt, ment már a melegítés, készülődés. Kezdett egyre jobb kedvem lenni, a rajthoz beállva még egyszer átvettem magamban a taktikát: az első két kört 37-37 perc alatt, majd a harmadikat ugyanebben a tempóban és az utolsó két kilit megtolni.

Az első kör nagyon jól ment, DaMartiannal jót beszélgettünk, neki ez nagyon kényelmes tempó volt és valahogy ez a könnyedség rám is rámragadt, nagyon jól ment minden, az első kört 36 perc környékén teljesítettük. DaMartian úgy érezte rendben van a lába ezért elkezdtünk gyorsulni, nekem ez már kicsit sok volt, de élveztem, hogy tudunk együtt menni, persze ez nem tartott sokáig, átváltottam okos üzemmódba a vakmerő helyett és elengedtem DaMartiant a kör 2. kilométerénél. Kicsit túlhajtottam magam és mivel jól álltam az idővel kicsit lazítottam a tempón, hogy egy kis erőt gyűjtsek. Sikerült furán félrenyelni a levegőt ezért az szépen be is szorult, szenvedtem egy kicsit majd visszaálltam a normál, betervezett tempóra. A 2. kört tehát elég változatos tempóban teljesítettem, a kör végén 1:11-et mutatott az órám, tehát 3 perc előnyben voltam a tervezetthez képest.

A harmadik kör elején Ötike ért utol, ő – ellenkezve a nevezés szabályaival :) - maratoni távot futott és elég jó tempóban közlekedett abban a pillanatban ezért úgy döntöttem, hogy vele tartok. Vele is jól elbeszélgettük az időt, majd az egyik frissítőnél tartott egy kisebb pihenő szakaszt. Nagyon jó ritmust adott nekem így én folytattam tovább, láttam, hogy ha 6 perces tempót futnék az utolsó 3 kilin, akkor is meglenne az 1:50 alatti idő. Ennek ellenére azért próbáltam a maximumot kihozni ebből a lehetőségből ha már ilyen jól állok :) A verseny yége felé még Tibs71-el is összefutottam, még nem is találkoztunk személyesen, így ennek nagyon megörültem, váltottunk pár szót, majd ment tovább előre. Sajnos a verseny végére nagyon lemerevedett a combom, nehézkessé vált a mozgásom, az utolsó emelkedőn kemény ellenszél fogadott, leküzdöttem és amint vízszintesbe kerültünk beleadtam mindent az utolsó kilométerbe, sajnos nem tudtam teljesen rákoncentrálni a hajrára, mert (talán) a maratoni váltó eleje ért utol és próbáltam nekik helyet biztosítani, ennek ellenére a célban 1:47:21-et mutatott az óra, aminek nagyon megörültem. A befutócsomagra várva megjelent Tibs71 már egy sörrel a kezében, beszélgettünk, készült közös fénykép is. Nagyon jól éreztem magam ezen a versenyen, sok ismerőssel találkoztam, sok Hip-Hop Futóblog felkiáltást hallottam, eddig inkább magányos harcosként mentem a versenyeken :) A feleségem persze mindig elkísér, fényképezik, ami nagyon jól esik, ő az egy fős szurkolócsapatom, sok erőt ad ha meglátom a verseny közben.

Hazafelé már éreztem a kellemes megnyugvást, jó egy kicsit túllenni rajta, általában nagy nyomást gyakorlok magamra a célokat illetően és emiatt kicsit elveszik a futás öröme a versenyeken, viszont sikerül teljesíteni a célokat és ez nagyon jó érzés utána. A szeptemberi félmaratonon szeretnék 1:45 alatt teljesíteni, persze addig még sok víz folyik le a Dunán, ezek a célok még módosulhatnak, vad elképzeléseim most is vannak, jó lenne októberben maratont futni, úgy érzem fejben megértem rá már csak a 20-25 km környékén fellépő combmerevséget kéne valahogy leküzdeni.

Évekig udvarolni jártam Félegyházára, egy ideje pedig már családi kötelékek kötnek oda. A hétvégi vendégeskedésre előrelátó módon a futócuccomat is magammal vittem. A szombati esti családi összejövetel után a vasárnap délelőttöt kaptam meg futás céljára. Általában nem szoktam reggel futni, mégis korai indulást terveztem, ezért csak néhány falatot kaptam be reggelire. Mire pár tennivaló letudása után elindultam, már eltelt annyira az idő, hogy akár a szokásos reggelimet is megehettem volna. Eléhezésre számítva elvittem magammal egy müzliszeletet.

A terv az volt, hogy körbefutom Kiskunfélegyházát, igyekezve mindvégig a legszélső utcában haladni. Mivel nem ismerek minden utcát, nézegettem és memorizáltam egy kicsit a térképet. Bankfalu felé indultam, sosem jártam még arra. Tiszta "Amerika": az új osztásban hatalmas lapos házak terpeszkednek, mindegyikhez garázs és füves udvar tartozik. A hellyel nem kellett takarékoskodni, az látszik. Az egyik ház udvarában hatalmas amerikai országúti cirkáló terpeszkedett, erősítve az érzést. Ahogy itt nézelődtem, néhány dombot kellett leküzdi az aszfalt vagy kőzúzalékos úton. Felerősödött a szél, és elkezdett cseperegni az eső. Nem fáztam és hamarosan elértem a temető szélét (6 km). A térképen nem látszott, hogy melyik irányból tudom megkerülni, de csatlakozott hozzám egy helyi biciklis, aki annyira a szívén viselte a vállalkozásom sorsát, hogy elkísért egy darabon, átvezetett a temetőn és megmutatta, hogyan érem el újra a legszélső utcát. Hamarosan a csepergő esőből izmos zuhé lett, de szerencsére éppen ekkor meggyfákkal szegélyezett járdás szakaszon haladhattam, így nagyon nem is áztam el. Igyekeztem odafigyelni a tempómra, de sajnos elfelejtettem elhozni a pulzusmérő övemet, így csak az érzéseimre hagyatkozhattam. Az első megtorpanás 11-12 km között következett be, amikor az ebrendészeti telepet és a kutyamenhelyet elhagyva elfogyott a földút. Gyalogösvényen folytattam, de annak is vége lett. 50 m után a kukoricaföldnek is. Átgázoltam a kb. derékig érő vizes bozótban-fűben, majd egy hatalmas ugrással átlendültem egy tócsa másik oldalára, és onnan egy dűlőútra jutottam. Ez már kivezettett a kerékpárútra. A városszéli hipermarket gyógyszertárába néztem be, mert éreztem, hogy a vizes póló dörzsöl, és jó lenne egy kis vazelin. Sajnos zárva volt, és egy kibogozhatatlanul bonyolult lista tudatta a beteggel, hogy a város kb. 10 gyógyszertárából milyen rendszer szerint melyik az ügyeletes (minek egy 35 ezres városba 10 gyógyszertár?). Hagytam a francba, de innentől a tökéletesen kidolgozott felsőtestemet tettem közszemlére :-), a kellemetlen dörzsölés pedig megszűnt. Megettem a müzliszeletet, majd egy városi csapból frissítettem. A Bikahegy "emelkedőjét" még az Alföldhöz szokott lábaim sem vették észre: természetesen nincs itt semmiféle hegy. 16 km-nél záródott a város körüli kör, de a családi program geometriájából adódóan még kb. 2 km várt rám.

Összességében nagyon kellemes futás volt, legközelebb pedig talán egy városból kivezető kerékpárutat választok a környék felfedezésére.

Adatok: 18.2 km, 1:43:29 alatt (5:41 p/km)

Gyula egy nagyon kellemes alföldi kisváros. Van egy érdekes, téglából épült vára, és mellette egy gyógyvizéről híres, ősfás parkban elhelyezkedő fürdője. Ez a névadója a város félmaratonjának, ami az ország ezen szegletében abszolút hiánypótló: ilyen távú verseny nincs a környéken. Mindezen felül a nevezési díj jó célt szolgál, ugyanis egy beteg gyermekek gyógyítására létrejött alapítvány kapja meg a rendezvény bevételét.

Az idei gyulai félmaratont egy 20 km feletti hétvégi hosszú futóedzésként szerettem volna lefutni. A terv az volt, hogy fokozatosan emelem a tempót: a 3 körös verseny első körében kifejezetten óvatos leszek, a második körben picit emelem a pulzusomat, a harmadikban, pedig hajtok, ahogy a csövön kifér. Szép napos időben volt a rajt a vár előtti téren.

Kevesebb, mint 200 futó vágott neki a félmaratoni távnak, és még a 7 km-s futókkal és  a váltók első embereivel is kezelhető méretű tömeg hömpölygött át a rajtkapun. Mivel nem voltunk sokan, gyorsan kialakultak az együtt futó csoportok, mások tempója nem zavarta a saját ritmusomat. Újdonság volt, hogy változtattak egy picsit a körön a tavalyihoz képest: a legunalmasabb sugárúti oda-vissza szakasz rövidült és üde színfoltként tettünk egy kanyart a várfürdő területén a strandolók közt. Így a verseny távja pontosan félmaratoni lett, tavaly ugyanis kb. 6-700 m hiányzott.

Az első köröm nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna (41:47). Fájó Achilles melletti szalagjaim miatt minden lépést éreztem az első pár km-n, talán 5-6 km után lett harmonikus a mozgásom, és a fájdalom "érzéssé" szelídült. A második körben bátrabb voltam, emeltem 7-et a pulzusszámon, gyorsultam egy picit. A köridőm gyengébb lett (42:56), mert 2x is megálltam cipőt kötni. Lazának érztem, ezért szorítottam rajta, utána meg túl szoros lett, és zsibbadni kezdett a lábam, tehát lazítottam a fűzőn, hogy elkerüljem a sérülést (van ilyen tapasztalatom). Tanulság, hogy a footpod nehezíti a fűzést, legközelebb nem viszem, ha nem akarok esetlegesen az igazgatására időt pazarolni. A 3. körben még 7-et emeltem a pulzuson, így már anaerob tartományba kerültem. A futás jól ment, láthatólag voltak még tartalékaim, így sorban értem utol és hagytam le a többieket. Doppingolt az érzés, kb. 8-10 futótársat előztem meg. 40:28 lett ez a kör, így 2:05:12-vel a tervezett 6 perces km-eken belül futva teljesítettem a versenyt.

A rajt után fél órával a napsütést egyre sűrűbb felhőzet takarta el. Ez kellemesebbé tette a futást, de a hőmérséklet is meredeken esni kezdett, így a célbaérkezéskor már inkább volt hűvös, mint meleg. Mivel a rajtcsomagban a főszponzor ajándéka egy belépő volt a Várfürdőbe, ezt kihasználva azonnal megtámadtuk a melegvizes medencét. A feltámadó hideg szélben a 35 fokos vízben futópajtásokkal együtt áztattuk magunkat. Körtével, akivel együtt utaztunk a versenyre, és két "marosmenti mocorgóval" (eszko és feketeárpi) beszélgettem. Megtárgyaltuk, hogy a Marosmenti mocorgók sportegyesület hamarosan félmaratont rendez Makón, ha minden jól megy, majd erről is írok.  

A képek forrása: hazaiuticel.hu és beol.hu.

2011. április 13-án rendezték a IV. ePDF – ELTE félmaratont a Duna mentén Dél-Budán, amelynek útvonalát az aszfaltra egyértelmű jelzésekkel fel is festették. A Futóblogról Ötike hívta fel a versenyre a figyelmet, ekkor döntöttem el, hogy a hétvégén lenyomom ezt a távot, megnézem hogy állok a félmaratoni versenytempómmal. Többen jelezték, hogy az útvonal egy kissé lerobbant részen megy keresztül, nekem is rémlett valami, de akkor még ezzel nem foglalkoztam. Szombaton már mindent megterveztem fejben, először csak óvatosan, aztán ha minden rendben lehet növelni a sebességet.

Kedd óta szabadságon vagyok (ettől volt, hogy hajnali 2-ig tudtam UB beosztást heggeszteni :-). Nagyobbik fiam iskolájában tavaszi szünet van, szóltak itthon, hogy szabit akarok kivenni, mert így több időt tudunk együtt tölteni. Ebben van igazság, másrészről ezen a héten legalább járhattam volna fél 10-re dolgozni, nem kellett volna hatkor kelnem…

Még hétfőn elkezdtem tervezgetni, hogy akkor itt van ez a csomó szabadnap, hányszor tudok elmenni futni a budai hegyekbe (mondjuk kétnaponta), milyen tök jó lesz. Kedden a fiammal futottam 4 km-t, szerda _délelőttre_ pedig be volt tervezve az első hegyvidéki menet. Ehhez képest délelőtt a feleségem gyengélkedett (kb. csak abban a bő fél órában, amikor indulnom kellett volna %$#%), délután meg természetgyógyászhoz ment, nekem kellett otthon maradni a gyerekekkel. Délután öt óra volt, amikor elindultam, de még így is nekivágtam a Budára vezető útnak. Egészen a Hungária körútig jutottam, ahol óriási dugó fogadott. Szépen visszafordultam az Egressy útra, és leparkoltam a Mogyoródi útnál lévő sportpályánál (ennyit a hegyekről). Gondoltam megyek egy kört a futópályán, újrakalibrálom a nano-t, mert kicsit össze-vissza mér mostanában. Lefutottam a kört, indultam volna kifelé, amikor elmentem egy másik futó mellett, aki lényegesen lassabban futott nálam. Kitaláltam, hogy addig körözök, amíg egy teljes kört rá nem verek. Ettől egész érdekes lett a monoton körözés, mindig lehetett figyelni, hol van a képzeletbeli ellenfél. 15 kör alatt kb. 20m-re közelítettem meg (bő 5 perces tempót toltam), de a legvégén nagyon belehúzott, ismét lemaradtam. Mint kiderült, az volt az utolsó köre, ki is állt utána. Ezután kimentem még a patakpartra futni egy kicsit (meg egy kis esztétikai élményért – no abból kevés volt). Összesen 9km-t futottam, ebből volt egy bemelegítő kör a kalibrálásnál majd 6 km tempós futás és szűk 3 km levezetés. Nem jutottam el a hegyekbe, de jól sikerült az este.

A következő lehetőség csak szombaton adódott, oly módon, hogy közöltem: szombaton a budai hegyekbe megyek futni. Még ekkor is volt egy gyenge próbálkozás („piacra kell mennem” ), de ezt lazán hárítottam annyival, hogy nem baj, én meg futni megyek. Elég kényelmesen szedtem össze magam, csak dél felé indultam el otthonról. Fontolgattam, mennyire kellene felöltözni, végül sajnos amellett döntöttem, hogy a póló alá felveszek egy rövidujjú aláöltözetet, merthogy az erdőben biztos kicsit hidegebb lesz.
Nem készültem konkrét tervvel azon kívül, hogy 15-17 km-t szeretnék menni. Hála a Garmin futóórának megengedhettem magamnak, hogy kb. össze-vissza kezdek futni, amerre éppen kedvem tartja, hiszen ha nagyon elkeveredek, vissza tudok navigálni a kiindulópontra (amit gondosan megjegyeztettem a kütyüvel). Vittem zenét, de kezdetben inkább az erdő hangjait hallgattam. Az első km vége felé egy ház mögött futottam el, ami nagyon ismerős volt – mintha jártunk volna már ott a családdal. Elhessegettem a gondolatot: mit kerestünk volna erre, hiszen mindig is a Hűvösvölgybe és a Szépjuhásznéhoz jártunk. Kicsit arrébb, az Árpád kilátónál rájöttem, tényleg jártunk itt egyszer évekkel ezelőtt augusztus 20-án, és annál a háznál beszélgettünk is a tulajjal.
A kilátótól egy keskeny ösvényen indultam lefelé, folyamatosan attól féltem, egyszer csak elfogy, és fordulhatok vissza, meg hogy a nyakamba ugranak a kullancsok. Szerencsére nem így történt (kullancs ügyben sajnos még nem vagyok biztos), az ösvényen eljutottam egy szélesebb útra, ami a Glück Frigyes úttal párhuzamosan futott, és végül a repülőtér Hűvösvölgyi oldalán lyukadtam ki. Itt nagyon kellemes enyhén lejtő ösvény vezetett az erdő szélén a fák között – nagyon jó volt itt futni. Sajnos elég gyorsan a végére értem, innen a repülőtér szélén futottam a fűben, majd az aszfalton. Aztán gondoltam egyet, visszamentem a fűre, de nem túl távol az úttól. A kifutópálya szélét vörös-fehér festésű hordók jelölték, mellettük vezetett az ösvény. Közben egymás után küldték fel a vitorlázó repülőket, folyamatosan arrafelé bámultam. Itt már szólt a fülemben a jó kis vocaltrance, de azon keresztül is áthallatszott a hangos süvítés, amit a fejem fölött közeledő, éppen leszállni készülő repülő keltett. Lehúztam a fejem, sőt majdnem hasra is vetettem magam, de aztán láttam, hogy pár méterrel fölöttem suhan el a gép. Azért kellőképpen „összeszartam magam”, mindjárt húztam is lefelé a kifutópályáról :-) A lenti képen látszik is a replőtér végénél a kis ficak, ahol hülye módon visszamentem a fűre.

A reptéri kaland után (majdnem én lettem a fej nélküli futó :-) átvágtam a réten a „siklóernyő kilövő” felé, vissza a Hármashatárhegyhez. Itt már baromira melegem volt, és el is szomjaztam rendesen. Nem vittem magammal vizet, és ezt (meg az aláöltözetet is) erősen bántam innen kezdve a futás legvégéig. Visszatértem a Futóklubos HHH futások szokásos útvonalára, de a Gückler Károly úton (honnan ennyi Glück a HHH-n? :-) először balra fordultam, mert kíváncsi voltam, meddig tart az enyhén hullámzó, nagyon kellemesen futható pálya. Kiderült, hogy még másfél km-t lehet menni hasonló terepen, ráadásul ez az északi oldalon volt, ami érezhetően hűvösebb is. Sajnos már nagyon szomjas voltam, úgyhogy önmagában a kellemesebb hőmérséklet már nem segített. A 13. km-től jópárszor bele kellett sétálni még az enyhébb emelkedőkbe is. Külön szívás, hogy a Glückler Károly út majd a Fekete Salak utca is végig enyhén emelkednek, és csak a legvégén van egy viszonylag rövid, térdszétverős lejtő. A buszmegállónál aztán alaposan beszlapáltam jéghideg vízből, csoda lesz, ha nem fájdul meg a torkom. Muszáj lesz beszereznem egy "kula-csövet", csak félek, hogy zavarni fog futás közben. Ti használtok ilyesmit? Nem zavaró, nem lötyög, meg ilyenek?

Táv: 17km
Idő: 2:02:49
Szint: 541m (Google szerin)

Úgy néz ki, legalábbis a fájdalom szempontjából már rendbe jött a lábam.

Igazából már múlt szerda délután éreztem, hogy javult valamennyit, péntekre pedig teljesen elmúlt a fájdalom. Szerencsére úgy jött ki a lépés, hogy csak vasárnap délután tudtam futni, a +2 nap pihentetés biztos jót tett. Otthonról indultam, ha baj van vissza tudjak fordulni, és ne kelljen 2xfél órát autózni 1km futásért. A Rákos patak partjára mentem, mégpedig Futóblog pólóban, gondolván a jó időben hátha összefutok valakivel a blogról. Meglepő módon alig futott valaki, úgyhogy fölöslegesen izzadtam össze az ünneplő futóruhámat. 

A lábam teljesen jól viselkedett, a tervezett 6km helyett végül 9-et mentem, minden gond nélkül, sőt ma sem éreztem semmi fájdalmat. Futás után a szokásosnál is lelkiismeretesebben nyújtottam, bár úgy gondolom ezt az ominózus 2 héttel ezelőtti futásnál sem lógtam el.

Sajnos a dagadás még nem múlt el, bár az is javult valamennyit.

Ennek az évnek az első hónapjaiban nem tudtam annyit futni, mint amennyit szerettem volna. Nehezen elmúló, újra kiújuló sérülésekkel bajlódtam. Egy talpbetét a hétköznapi cipőmben megszűntette az egyik fájdalomforrást, így már "csak" egy januári húzódás maradványait kell "kimozgatnom".

Nagyon hiányoztak a hosszabb futások, és mivel már stabilan, gond nélkül tudok 11-12 km-eket futni, úgy döntöttem, hogy ezen a gyönyörű tavaszi hétvégén megpróbálkozok egy nagyobb távval.

Szeged mindennapjaira erősen rányomta a bélyegét a városon átzúduló balkáni tranzitforgalom. Mostanra végre elkészült a várost Románia irányába elkerülő autópályaszakasz, amihez egy új Tisza hidat kellett építeni. A híd a folyó magas vízállása miatt jóval határidő után, de végre elkészült! Ennek örömére egy kisebb ünnepséget rendeztek és lehetőséget adtak a helyieknek, hogy átsétáljanak/bicajozzanak a hídon, mielőtt -hamarosan- az autópályaforgalom birtokba veszi.

A futásra elkísért bicajon a 6 éves fiam, és mivel ismeretlen terepre merészkedtünk, vittünk magunkkal vizet, egy kis nápolyit és extra ruhát, ha túl nagy lesz a városon kívül a szembeszél. Szerencsére a bicaj csomagtartójára fel tudtuk mindent pakolni. Kényelmes tempóban jutottunk el a tápéi kompig, ahol pár perc várakozás után átkelhettünk a folyón.

Azt nem tudtuk, milyen út vár ránk a túlparton, kicsit féltem tőle, hogy bicajjal nehezen lesz járható. A göröngyös felszínen kicsit pattogott a bringa, ahol pedig túl nagy volt a fű (kb 3 km-s szakasz), ott futás közben enyhén tolva segítettem a bicajos kísérőmet. A tökéletes csend, a járókelők teljes hiánya kárpótolt a nehézségekért.

A rendezvény végére értünk a hídhoz, amin az átkelést a biztonsági őrök csak a menetirány szerint helyes útpályán engedélyezték. Igazán nem értem, hogy miért, hiszen forgalom az nem volt, és kb 5-600 métert kellett volna csak "szabálytalanul" haladni. Nem bántuk az extra km kerülőt, hiszen nem mindennapi érzés egy autópályán a belső sávban bicajozni és futni!

A Móra Ferenc hídon is különleges élmény volt átkelni, többször megálltunk, fotóztunk.

Az érdekes probléma azonban csak a folyón átkelés után következett, hiszen át kellett valahogy jutnunk a másik útpályára, átjáró a sávok között viszont nincs... (Ezért sem értem, miért nem engedtek a másik oldalon futni.) Végül találtunk egy kis lépcsőt, ami bemegy a híd alá, így át tudtunk kelni. Érdemes lett volna jobban megfigyelni, hogy hogyan lehet továbbhaladni a gáton Algyő felé. Mindegy, majd egy következő futás alkalmával.

Innen már egy sokkal símábbra kitaposott gátfelszínen jutottunk vissza Szegedre (7 km). Csodálatos időnk volt, nagyon jól éreztünk magunkat. Az út hosszát 17 km-nek mértem, a bruttó időnk sok megállással, fotózással 1 óra 50 perc lett.

Mivel a hídon a gyalogosforgalom nem engedélyezett, megegyeztünk abban, hogy ez egy kölönleges, nem megismételhető kör volt.

Idén először lehetett a Vivicittán félmaratoni távra is nevezni, és én éltem is a lehetőséggel, arra gondolva, hogy ha már az előző heti prágai félmaratonra készültem valamennyit, akkor a Vivicitta előtt elég lesz mondjuk egyszer lemenni egy laza átmozgató futásra. (Hogy ez mennyire sikerült jól, az egy másik kérdés.)
Ahogy a futanet oldalán olvastam, "a rekordok Vivicittája" volt az idei - az egész napra 15000 induló jutott, de én valahogy mégsem éreztem úgy, hogy kifejezetten nagy tömeg lett volna a startvonal előtt, bár a Vivicittán szokásos 12 km-es távon és a félmaratonon indulók együtt indultak. Az indulási zónákat csak táblák jelezték, vagyis mindenki saját belátása szerint állt be kb. oda, ahová akart. Egy barátommal együtt álltunk be, és ahogy körülnéztünk, elég sok indulót láttunk, akikről ránézésre nem gondoltuk hogy 4p 30mp körüli kilométereket fognak futni a teljes távon, úgyhogy előbbre mentünk egy kicsit, kb. a négyperces kategória határáig, hogy ne kelljen sokat kerülgetnünk indulás után.

Úgy gondoltam, hogy az első néhány kilométeren hogy követni fogom Révusz haveromat (a képen zöld pólóban) amíg lesz kedvem hozzá, és amíg képes leszek rá - mivel ő 1ó 30p alatt szerette volna futni a távot, ennek megfelelően az első kilométer 4p 17mp lett, a második pedig 3p 57mp... De a szívritmusomat nézve ezt a tempót nem tartottam reálisnak, úgyhogy szép lassan lemaradtam róla.
Az Andrássy út után a Kossuth tér környékén mentünk le a rakpartra, ahol elég erős ellenszél fogadott - a forduló után ebből persze hátszél lett, ami akkor jól esett, de volt még egy forduló, ami után megint ellenszélben kellett visszafutni a Kossuth térig. Az ellenszélben egy darabig egyedül futottam, de aztán gondoltam egyet, és egy rövid sprinttel utolértem egy előttem futót, és igyekeztem a szélárnyékéban maradni. Nagy védettségről persze így sem volt szó, de valamennyire mégiscsak szélárnyék volt. Kis túlzással azt lehet mondani, hogy a szél annyira erős volt, mintha emelkedőre futottunk volna felfelé.
A Kossuth tér környékén az előttem futó úgy tűnt hogy kifáradt, úgyhogy magamban megköszöntem neki az addigi segítségét, és előztem. Itt a házak között kisebb volt a szél ereje, de aztán a Váci úti felüljáró kívánt még egy kis extra erőkifejtést.

Futás közben még a kilencedik km környékén váltottunk egy pár szót néhány futóval, akikkel kb. egy tempót mentünk - egyikük, Krafcsák Gábor, szintén ott volt előző szombaton Prágában a félmaratonon, és aztán úgy alakult, hogy vele teljesen együtt futottuk végig a távot, néha beszélgetve egy-egy fél mondatot. A Ligethez közeledve szóltam is neki, hogy ne érezze úgy, hogy közel a befutó - a Hősök tere még csak a 18. km volt, és hátra volt még néhány kanyar a Ligetben.

A célhez közeledve hosszú és komoly hajrába nem kezdtem, de azért a legvégét igyekeztem meghúzni - 78. lettem, 1ó 33p 50mp lett az eredmény a saját mérés szerint. (A hivatalos mérés szerint 1ó 33p 49mp - ennyire kis eltéréssel talán még sosem sikerült mérnem.) Ezek szerint joggal álltunk be a rajtnál a 4:30-as kilométerek indítózónájába.
Célbaérés után Gábor, akivel végig együtt futottunk, megköszönte hogy "húztam" magammal, és én is megköszöntem neki, hogy ő is húzott engem - azt hiszem mindketten jobbat futottunk így, mintha egyedül dolgoztunk volna. Engem legalábbis határozottan inspirál ha fut mellettem valaki, akivel nagyjából egy tempót futunk.

Öt sörrel kevesebb,  öt perccel jobb, mint egy héttel előtte Prágában.