Nem is tudom hol kezdjem a beszámolómat. Tulajdonképpen a blog is abból a célból jött létre, hogy naplózzuk a felkészülésünket, majd megosszuk az élményeinket. Úgy érzem kijelenthetem, hogy a blog itt nem ér véget, ezt nem is terveztük, talán csak a rövidtávú célokat teljesítettük. Ez továbbra is egy remek kis „hely” lesz nekünk arra, hogy megosszunk pár érdekesebb tapasztalatot, továbbá én úgy gondolom, hogy jövőre is indulunk ebben a formában az Ultrabalatonon.

A felkészülés

Navixaf már tavaly elkezdte szervezni a csapatot, elég hamar kialakult az összeállítás, ami csak 1 ponton módosult. Azt hiszem az ő szervezése nagyon sokat hozzátett ahhoz, hogy a dolgok minél simábban menjenek ezen a versenyen, minden alaposan és precízen ki lett dolgozva, hiszen ha belegondolunk ez a megmérettetés nem csak a futásról szól, a logisztika is nagy szerepet játszik, továbbá a szakasz beosztásokat is alaposan át kell gondolni. Ahogy közeledett a nagy nap, úgy lett egyre tisztább a kép, alaposan át lett rágva minden kis apró részlet és ez nagyon megkönnyítette a dolgunkat. Természetesen nem csak ebből állt a felkészülés, hiszen a lényeg az, hogy a távot tudjuk teljesíteni lehetőleg minél kevesebb idő alatt. Én eleve szintesebb szakaszokat kértem / kaptam, így nálam fontos tényező volt, hogy ezekre felkészüljek. A Gellért hegyi futások és a Kékes csúcsfutás is emiatt jött képbe, ezeken a futásokon sokat tanultam, kialakult nálam egy futótechnika (mondjuk még kicsit erős ezt így hívni, egyelőre testtartásnak és adott tempónak nevezném) ami a kemény emelkedőkön egy közepesen gyors, de biztos tempót tud nekem nyújtani úgy, hogy nem fulladok ki. Maga az össztáv (kb. 40 km) is kihívás volt, ebből a szempontból magabiztosabb voltam, tudtam, hogy tudom teljesíteni, de a tempómra oda kell figyelni, nem szabad hősködni, be kell osztani az energiát. A felkészülés közben persze voltak gubancok is, sérülések, kihagyások, amik néha csorbítják a motivációt, de ezeken meg kell tanulni túllendülni, pozitívan kell hozzáállni, mert bedarál az érzés, hogy nem megy a futás és utána nehéz kimászni ebből az állapotból. Nekem is nehezen ment a talpsérülés után, utána gyomorproblémáim voltak, el voltam látva megoldandó problémákkal, de az UB miatt ki kellett jönnöm a gödörből, hiszen nem hagyhatom cserben a csapatomat.

Közeledett a nagy nap, egyre többen kérdezgettek róla, egyre jobban éreztem a kihívást, a feladatot a versenyben. Csütörtökön bepakoltam a táskám, Sekiwake kidolgozott egy remek listát, amiben felsorolta milyen felszerelésre van szükség, ez alapján gyerekjáték volt bepakolni. Pénteken szerencsére hamar el tudtam szabadulni a munkahelyemről és 3-kor már úton voltunk Rodriguezzel Tihany felé. Az autópályán nagyon esett az eső, januárban reménykedtünk, hogy nem lesz túl meleg, erre nem számítottunk. Ott abban a pillanatban abban bíztunk, ami tulajdonképpen be is jött, hogy szombaton sütni fog a nap és az előző napi eső miatt friss lesz a levegő. A többiek is úton voltak Tihany felé, elkezdődött, hamarosan ott leszünk és valósággá válik mindaz, amit hónapok óta tervezgetünk. A helyszínre érve átvettük a rajtcsomagjainkat, szemügyre vehettük a másnapi rajt helyszínét is, ettünk-ittunk, beszélgettünk majd a szállásra visszavonulva megbeszéltük az apróbb részleteket is majd nyugovóra tértünk.

A nagy nap

7 óra körül már ébren voltam, bár még próbáltam pihenni, hiszen tudtam, hogy életem egyik leghosszabb napja vár rám. Az ablakon kinézve konstatáltam, hogy süt a nap, viszont a szél elég erős. Érdekes módon nem izgultam, inkább vártam a rajtot, lassan teltek a percek, készülődtünk, a kocsiban még izzót kellett cserélni stb. Minden és mindenki készen állt a nagy megmérettetésre, minden egyben volt, én úgy éreztem mindenki készen áll. A rajtig futva mentem, egyrészt bemelegítésnek is jó volt, másrészt nagyon mehetnékem volt. A rajtnál még Azilinhával és Bitliszbával is összefutottunk, nagy volt a mozgolódás, érezni lehetett, hogy perceken belül valami nagy dolog veszi kezdetét. A többiek elindultak a váltópontra, én pedig elkezdtem bemelegíteni. Rodrigueznek hátrébb kellett mennie, az elején sejtettem, hogy nagy lesz a kavarás és a tömeg, ez így is lett, rögtön emelkedővel kezdtünk a biciklis kísérők nem nagyon tudtak mellénk jönni, kevés volt a hely. Komoly tempót diktáltak az első futók, én is felvettem ezt a tempót, annak ellenére, hogy nem ezt terveztem. Arra gondoltam az elején még óvatos leszek, de jól éreztem magam, igaz a szél nagyon zavaró volt. Ekkor még az autóúton voltunk, szerencsére nem volt nagy forgalom és aki épp arra járt az is figyelt. Voltak szintes részeim ezen a szakaszon is, sikerült szép tempóban közlekedni végig. Minden flottul ment, egy problémánk volt, nem volt térerő, így nem tudtunk szólni a csapat többi tagjának, hogy hamarosan érkezünk, de szerencsére készültek, így nem volt gond. A frissítőpontokon nagyon lelkes személyzettel találkoztunk, bőséges volt az ellátás is, nem lehetett panaszunk. Az első szakaszomat végülis 5:30 körüli ezrekkel zártam.

Lenyújtottam és átöltöztem, ezután egy igen kellemes érzés uralkodott el rajtam, jó volt futni, nem éreztem fáradtnak magam, ez a röpke 11 km elég volt arra, hogy felébredjek és kicsit hangulatba lendüljek. Tibs71 szakasza következett, tudtuk, hogy keményen fogja tolni ezért nekünk is kapkodni kellett, itt még az úton mentek a futók így nekünk is nehezebb dolgunk volt az autóval, bizony kapkodni kellett, de szerencsére oda tudtunk érni a következő váltóponthoz ahol Bencsikp vette át a stafétabotot.

Ekkor már láttuk, hogy az időtervünk, amely szerint 8:36:13 másodperckor érkezünk a célba, nem lesz pontos, valószínűleg rövidebb idő is elég lesz a nagy körre. Folyamatosan úton voltunk, történtek az események, figyelnünk kellett, hogy együnk és igyunk eleget. Volt bekészítve hideg élelem és jóféle kókuszos kocka, ami azt hiszem elengedhetetlen kelléke lett a versenynek. Tartottam kicsit a második szakasztól, ha az első 2 távomat egyben futnám valószínűleg jelentkeznének a szokásos izom problémáim, ezért izgultam kicsit. Tibs71 szerencsére hozott magnéziumot, így abban bíztam, hogy az majd segít. Időközben Navixaf kezdte meg az első szakaszát, én eközben a kormányt vettem át a csapatszállító autóban, nagyon jól éreztem magam és szerintem a többiek is, bolondoztunk, fényképeztünk és persze futottunk is.

Ekkortájt még egy tempót diktáltunk az Ultrabloggerek csapattal, amit DaMartian és Bitliszbá alkotott, igen komoly tempót diktáltak, az elején még nagyon mosolyogtak, nem voltam benne biztos, hogy egyáltalán utolérjük őket.

Folytatódott a körutazás, Sekiwake került sorra, ezzel mindenki letudta a szakaszát, következhetett a második kör. Jól álltunk, már 40 percet faragtunk ekkor az időnkből és mindegyik váltóponton időben, bemelegedve váltott az új futó, ami szerintem önmagában is remek eredmény.

Újra rajtam volt a sor, Vonyarcvashegyen kezdtük meg a második kört. A futás előtt a biztonság kedvéért bevettem egy ampulla magnéziumot, jó állapotban vártam a futást, még Ötikével és csapatával, a LaSUHANgyákkal is összefutottunk, jó volt a hangulat ott is. Azt terveztem, hogy ezen a szakaszon már tényleg óvatos leszek, itt 16 km várt rám, igaz sík terepen. Elindultam és pár kili után éreztem, hogy megint nyomom neki és még ráadásul jól is esik. No sebaj, majd lesz valami gondoltam és repültem tovább. Elég ingerszegény volt ez a rész, a mezőny is széthúzódott, alig találkoztunk valakivel az úton. Megfogadtam, hogy ha már nem megyek lassan, legalább minden frissítési ponton jól körülnézek és eszek-iszok rendesen. Valahol a táv fele után vettem észre egy narancssárga célpontot, elkezdtem azon agyalni, hogy utol kellene érni. Már egész közel kerültem hozzá, de a frissítési pontokon nem állt meg, így bukott a tervem. A táv vége felé közelítve éreztem, hogy a combom fáj, görcsös, de nem olyan vészesen, tudtam lazítani egy kicsit úgy, hogy a tempóból nem engedtem. A befutó már nagyon kellett, kérdezgettem is Rodriguezt, hogy mikor érünk már oda. Nagy nehezen beértünk, rápillantva a telefonomra, láttam, hogy 5:30 alatti volt a tempó, ami a lassúcska frissítésekkel együtt elégedettségekkel töltött el. Itt éreztem, hogy fáradok, de nem tartottam a folytatástól, mert tudtam, hogy a következő futásomig „rengeteg” idő van még, nem kell it aggódni, továbbá a magnézium jó szolgálatot tett (vagy csak jó placebo volt) és ha kell betolok még egyet.

Közben érdemes azt is megjegyezni, hogy remek volt a csapattal végig együtt lenni, odafigyeltünk egymásra, jól elvoltunk ha a kocsiban ültünk, szervezettek is voltunk és végig meg volt bennem az a biztonság érzet, hogy akárhogy is alakul, akármilyen gond lesz meg tudjuk oldani. Persze nem volt semmi gond, mindenki jó formában volt, estefelé még szellemileg és fizikailag is frissek voltunk. Tibs71 futott megint utánam, persze ismét hozta a remek formáját ő is, hamar letudta a részét, alig volt időnk egy jóféle hamburgerre, kolbászra.

Máriafürdőnél váltotta Bencsikp, itt egyébként összefutottunk Angelday-el, Futóblog főbloggerrel, aki az utánfutók csapatát erősítette. Sok időnk nem volt megvitatni az eseményt, rohantunk is tovább a következő váltópontra, néha teljesen össze voltam zavarodva, hogy éppen hol is járunk, szerencsére valaki mindig képben volt. Navixaf következett egy hosszabb távval és eljött az idő, amikor lement a nap, így ő már fejlámpával közlekedett tovább. Az éjszakai futásnak speciális hangulata van, különleges élmény amikor az ember belevág a sötét éjszakába. Azt hiszem itt kezdtünk el mindannyian kicsit fáradni, kicsit nyűgös voltam annak ellenére, hogy az izgatottság még mindig tombolt bennem. A vezetés kicsit feldobott, próbáltam éber maradni, mert még messze volt az aligai zárószakaszom és ott még egy szintes 13 kilit le kell tolni. Navixaf után Sekiwake következett az éjszakában.

Erre a pontra érve láttunk több egyéni indulót, valaki egész szép tempóban, valaki lassabban közlekedett. Hihetetlen amit ezek az emberek művelnek, a csapatban futókat az ember elengedi a szeme mellett, de az egyénieket szinte szájttátva néztük, minden tiszteletem az övéké. Sekiwake 20 kilit vállalt itt, Rodrigueznek rendeltünk egy kávét, közben a pultos nénivel beszélgetésbe elegyedtünk, meg is kérdezte, hogy ugyan mi miért csináljuk ezt, láthatóan nem kapott kielégítő választ. Navixaf lenyújtott, itt már mindannyian éreztük, hogy bizony kemény lesz az utolsó szakasz, be voltunk rozsdásodva, olyan helyeken volt izomlázam, amiket nem tudtam mivel magyarázni. A következő váltópont nem volt messze és rengeteg időnk volt. Nyűgösek voltunk, valaki aludni próbált, én is próbáltam pihentetni a szemem. Tibs71 következett kivételesen, nehezen melegített be, nem csodálom, valahogy ott én is kicsit mélyponton voltam, hideg volt, próbáltam én is kicsit mozogni, felébredni, de nem ment, pihenni sem tudtam, kicsit aggódtam, hogy nagyon ki fog meríteni a következő szakaszom. Sekiwake is megjött, szép időt tartott ő is, nagyon jól ment még mindig, éber is volt, rajta nem látszott a fáradtság, vagy csak jól takarta. Az volt az érzésem, hogy egy kemény holtpont következik, mentálisan kezdtem szétesni.

A következő váltópont Balatonvilágosnál volt, Tibs71-nek egy nagyon kemény emelkedőt kellett leküzdenie a végén, de nagyon jól tolta még mindig, a saját szakaszainkon érdekes módon nagyon frissek voltunk végig, csak a köztes időkben amortizálódtunk. Itt is összetalálkoztam Ötikével, ő sem volt túl friss, egy csapattársa ott szunyált egy hálózsákban, nem emlékszem miről beszélgettünk, de tartalmas lehetett. A váltóponton elment a közvilágítás éppen hogy sikerült a váltás, elindultam a sötét éjszakába a fejlámpával, Rodriguez kicsit lemaradt a lámpája miatt.

Tök egyedül mentem, alig láttam valamit a pára miatt, kicsit meg is kavarodtam egy parkolónál, vesztettem egy kis időt. Se előttem se utánam senki, itt ugrott be először, hogy „mit csinálok én itt? Mire jó ez az egész”, inkább nem agyaltam tovább ezen, néztem hátra hátha jön végre valaki, azért próbáltam tolni, de ez már nem ment olyan szép mozgással. Hamarosan ketten haladtunk tovább, bár Rodrigueznek nem sok világítása maradt, kicsit kavarogtunk annak ellenére, hogy ismerem a környéket. A nyaralós rész folyamatosan megvicceli ott az embert, emelkedik, emelkedik, kicsit lejt, megint emelkedik, kezdett idegesíteni ez a hullámvasút, pláne úgy, hogy azt sejtettem ennél egy durvább emelkedő következik majd. Eljutottunk az első frissítőpontig, láttunk egyéni versenyzőt pokrócba takarózva erőltetett menetben, próbáltuk bíztatni, de mit mondjon az ember nincs már sok hátra? A frissítő után meglepő fordulatot vett a szakasz, elkezdett keményen lejteni, nem arra mentünk amerre gondoltam, sőt, fogalmam sem volt jó irányba megyünk-e. Itt valami szocreál üdülő maradványai között ténferegtünk, 1-2 egyénit mintha ezen a részen autó kísért volna, nem esett jól, szagolhattam a kipufogójukat. Sok bíztatást kaptam és adtam ezen a szakaszon, volt aki felfogta mit mondok, volt aki szerintem nem. Erőltetetten mentünk tovább, úgy éreztem gyors vagyok, azt hittem már csak 1-2 kanyar és ott a cél, de nem, mindig volt tovább és én egyre jobban toltam neki és egyre jobban felfrissültem. Izomfájdalmaim nem voltak, kicsit hányingerem volt, mert össze-vissza ettünk mindenfélét, ennek ellenére jól éreztem magam, azt mondtam bevállalnék még egy tízest ha úgy alakul. Amikor megláttam a váltópontot azért örültem, magamnak választottam ezt a szakaszt, meg is kaptam a „mazochista” jelzőt Rodrigueztől emiatt, de utólag visszagondolva jó kis próbatétel volt.

Hazudnék ha azt mondanám nem gondoltam rá, hogy az én részemet letudtam. Ilyen körülmények között még nem futottam és ez a gondolat azért ugrott be, mert meg volt bennem az a félelem, hogy valami miatt ha nem tudom hozni a részemet és cserben hagyom a csapatot. Ezt mindenképp el akartam kerülni, annak ellenére, hogy minden rendben volt persze velem, de sosem lehet tudni. Miután elindult Bencsikp a következő etapra elkezdtem átöltözni. Össze voltam zavarodva, beszéltem magamban, ide-oda pakolgattam a holmikat, elfelejtettem lenyújtani, a többiek is nagyon fáradtak voltak. Sikerült levezényelni az átöltözést majd beültem és vártam, hogy beszáljon az ötödik ember is, persze ez nem történt meg hiszen ő futott. Innentől azt kell, hogy mondjam ködösek a dogok. Navixaf következett 10 kilivel már fényben, talán itt kezdtem el észhez térni. Bencsikp megint jót ment, láthatólag egyben van,a többiek nagyon jól tartották magukat. Egy húszas van hátra, az már semmi, pár perc és Füreden voltunk, Navixaf szépet ment itt is, már láttuk, hogy meg tudjuk csinálni 20 óra alatt, nem is kell sietni, Sekiwake egy szűk ötöst futott, már éreztük a célt, láttuk Tihanyt, nagyszerű volt. Elterveztük, hogy együtt futunk be a célba, nagyon vártam, Tibs71nek jutott az utolsó 4 kili,a cél előtt pár száz méterrel vártuk, hogy együtt befuthassunk, ekkor már nagyon ott akartam lenni, tudjuk már le ezt a mindenit. Végre feltűnt, nyomja neki természetesen, megpróbáljuk felvenni a tempóját, esélytelen, úgy mozgok, mint egy robot, a szervezetem ellenkezik, de már nincs sok. Befordultunk a célba, megkapjuk az érmeket, készítünk fotókat, ténfergünk jobbra, ténfergünk balra, megcsináltuk, 19 óra 35 perc, 1 órával jobb, mint amit terveztünk.

Köszönöm a többieknek, hogy velük futhattam és Rodrigueznek, hogy kísért minket ezen az úton. Azt mondta nem volt sok dolga, de nekem nagyon sokat számított, hogy végig beszélgettünk, nem fordultam be. Az ő tapasztalata nagyon sokat számított. A többiekkel szerintem egy nagyon jó kis egységet alkottunk, odafigyeltünk egymásra, tartottuk egymásban a lelket. Ezt mindenkinek ki kell próbálnia egyszer, azt hiszem ennél jobb csapatépítés nincs a világon.