Hirtelen felindulásból vállalkoztam erre a versenyre, eszembe jutott, hogy remek dolog lenne egy évben meghódítani Magyarország legmagasabb pontját és a magyar tengert is. Különösebben nem készültem erre a futásra, sok véleményt hallottam róla, egy volt közös bennük: tartalékolni kell a végére, mert az nagyon durva.

Eljött a nap, azon a héten már érződött, hogy nem kell kánikulára számítani, ez nagy megkönnyebbülés volt, kellemes 22 fok körüli hőmérséklet várta a futókat a rajtnál, akkor még a nap is sütött. Kísérőim fel szerettek volna menni a célhoz, hogy ott várjanak meg, így engem kiraktak a rajtnál és tovább is álltak. Volt még időm a rajtig, tornázgattam, nyújtottam, futkostam, beszélgettem, szóval elvoltam. A rajtnál összefutottam Rodriguezzel is, így a csapat 3/5-e képviselte magát, Tibs71 is ott volt, de vele sajnos nem találkoztam. A verseny előtt szándékosan nem tűztem ki magam előtt célidőt, egyrészt nem tudtam megtippelni mi lenne a reális cél egy ilyen versenyen, másrészt nem akartam magam stresszelni, így nyugodtan álltam a rajthoz.

Elindult a mezőny, én eléggé hátra álltam, ráadásul azt sem figyeltem mennyit mutat az óra a rajtnál, amikor áthaladtam alatta. Sebaj, annyi gond legyen, szép, lassú, kocogós tempóban közlekedtem, ebben a tempóban a világ végéig is el tudnék futni, csak az aszfaltból sugárzó meleg zavart, izzadtam, mint egy ló. Nagyon szép volt a táj, figyeltem az embereket, ment az idő, teltek a kilométerek. Az első frissítőponton csak egy kis vizet vettem magamhoz illetve öntöttem magamra. Végig az járt a fejemben, hogy nem gond ha elmennek mellettem majd a meredeken szépen visszaelőzöm őket ahol már nem lesz erejük. Az idő közben kezdett kicsit romlani, de nekem nagyon jól esett a hűvös szellő a fák közül. A táv közepe felé volt egy nagyobb lejtő aminek először nagyon örültem, aztán kicsit belegondolva az ugrott be, hogy jó-jó, de akkor ezt megint vissza kell majd mászni.

Elérkeztünk Mátraházára, innen jött a komoly rész, fel is tankoltam banánnal és izo itallal és vittem 3 db szőlőcukrot, minden kilire egyet. Az első emelkedő nagyon kegyetlen volt, nem is lehet az ilyenen futni, csak mászni, de sok tartalékom volt még, éreztem, hogy akkor is menne az elkövetkező 3 km ha végig ilyen meredek lenne. Ezután egy kevésbé ijesztő rész következett, persze itt komoly 8-10 százalékos emelkedőkről van szó, tehát futásról nem is beszélhetek, inkább kocogásról. Itt már nagyon sokan csak sétáltak, volt olyan aki megállt, fújtatott majd sprintelt 10 métert és kezdte előlről, én ebben a taktikában nem láttam nagy lehetőségeket úgyhogy maradtam a 7perc/km tempójú kocogásnál. A szőlőcukrot, mint jutalomfalatot alkalmaztam, kaptam egyet kilinként ha nem sétáltam bele. A végén sikerült elkövetnem egy eléggé amatőr hibát, az aszfalt út végén megláttam egy órát és valamiért azt feltételeztem, hogy ott a cél így besprinteltem, majd szépen kiderült, hogy van még egy kellemes, köves kaptató a célig, így elég fura volt, mert erőm volt még bőven, de mentálisan már azt hittem, hogy vége, úgy éreztem nincs erőm felmenni, persze azért összeszedtem magam és felkocogtam, ezzel a kis hibával sikerült 1:19 körül befutni. Örültem mikor felérkeztem, abszolút nem foglalkoztatott az, hogy ha kiadok magamból mindent, nem követem el a célban azt a hibát, akkor milyen lett volna az idő, ez most nem arról szólt nekem.

Átvettem az érmem és a befutócsomagom, lenyújtottam, beszélgettem a Futóblogos kollégákkal majd szépen elindultunk a kísérőimmel ebédelni egyet. Jó lett volna még lefutni az erdőn keresztül, de a szurkoló csapatomat nem akartam csak úgy otthagyni.

Összességében elégedett vagyok, jól esett ott futni, jó volt meghódítani a Kékest, megyek jövőre is.