Úgy alakult, hogy idén Tibs71 nem tud velünk tartani az Ultrabalaton nevű rendezvényre, így a megfelelő utánpótlás keresése közben végül úgy döntöttünk, hogy idén 4 fővel vágunk neki a megmérettetésnek.

Nem kérdés az, hogy a kihívás komoly, nem lehet félvállról venni, oda kell tennünk magunkat a teljesítéshez, abba bele sem merek gondolni, hogy célidőt tűzzünk ki magunk elé. Ketten még maratont sem futottunk életünkben, most meg 50 kili körül akarunk 24 óra alatt teljesíteni, azt hiszem sokan csóválják a fejüket és mondják most azt, hogy ennek nem sok értelme van. Elsőre kicsit megijedtem, aztán jobban belegondolva nagyon belelkesültem az ötletre. Úgy érzem, hogy ez a cél nagyon tud motiválni és nem gondolom, hogy gond lesz a teljesítés. Nem lesz könnyű, nagyon szem előtt kell tartani az egyik legfontosabb faktort a hosszútáv futásban, az erőnk beosztását. Türelmesnek kell lennünk, gondolni kell az éjszakára, gondoskodni kell a megfelelő hidratálásról és energia mennyiségről. Ha ezeket be tudjuk tartani, akkor szépen be tudjuk tolni a biciklit a végén.

A tempónkat átlagosan 6 perc körülire saccolom, persze ha a végén nagyon elfáradunk, elképzelhető, hogy lassabbak leszünk, de semmi vész, a lényeg, hogy a célban egyben legyünk. Persze kérdés, hogy jövőre akkor hogy lesz, remélem Tibs71 tud velünk jönni majd, aztán lehet, hogy tényleg 2 db 3 fős csapatot indítunk, ki tudja.

Felbuzdulva az új kihíváson a múlt héten végre elkezdtem rendesen edzeni. Kedden még csak egy 10 kilis átmozgatásra vállalkoztam, éppen egy arcüreggyulladásból jövök ki, nem mertem túlvállalni magam. A jó időben pénteken Miskolcon futottam egy 16 kilis távot, tűrhető tempóban, nézelődve, mosolyogva, élvezve a nap simogatását. Egy részen az autóút mellett haladtam, azt annyira nem élveztem, de aztán szerencsére nyugisabb környék is jutott.

Egerben vasárnap körözgettem, szintén csodás időben, a héten 33 kilit lépkedtem össze, kezdetnek jó lesz, most már tényleg oda kell tennem magam, mert októberben szeretném a maraton mumusomat a víz alá nyomni végre, adtam is rá magamnak elég felkészülési időt, már csak futni kell, sokat.

§(ezt a posztot már tavaly megírtam, csak valahogy mostanáig nem sikerült fellőni...)

Az utóbbi időben nem sok életjelet adtam magamról, így összefoglalnám a 2012-es év eddigi történéseit.

Január elején elkezdődött az év, új lendülettel vetettem magam bele az edzésekbe én is. A futás mellett jött a kosárlabda is, szerdánként elkezdtem egy összeszokott csapattal játszani. Az első meccs nagyon kemény volt, 4-4 ellen játszottunk egész pályán 2 órát, a végén meg is szédültem egy kicsit. Teljesen más megterhelés, mint a hosszútáv futás, azonban volt így is egy kis előnyöm a többiekkel szemben, amikor én még gyors voltam, a többiek már nagyon lassultak. Nagyon élveztem, de rettenetesen lefáradtam, ráadásul egész éjszaka nem aludtam, mivel este tízig játszottunk, a bioritmusom pedig nem ehhez van szokva. Sajnos a cipőm durván feltörte a nagylábujjam oldalát és a talpam belső részét, így futni nem tudtam, muszáj volt pihentetni.

A következő héten már éreztem, hogy valami nem stimmel a bokámmal, szerdán amint elkezdtem játszani éreztem, hogy a bokámmal bajok vannak, ennek ellenére kicsit még erőltettem, nagy hiba volt. A hét végéig nem javult a lábam, alig tudtam járni, majd a következő hét hétfőjén el is mentem a Szent János kórházba, ami egy külön élmény volt. Attól tartottam, hogy nem egyszerű húzódásról van szó, hanem ínhüvely gyulladásom van, mivel egészen furcsa és néha nagyon erős fájdalmaim voltak, ennek ellenére nem dagadt meg a bokám és nem is színeződött el. Szerencsére csak húzódás, 2 hét bokarögzítő az ítélet. A sérülés alatt azért kétszer elmentem úszni, bár az első nem volt túl kellemes, a második már sokkal jobb volt.

Még nem telt le a 2 hét, de én már egy bemelegítő kocogást bevállaltam, mivel a fájdalomnak nyoma sem volt. Egész jól ment, bár emelkedőn kicsit éreztem húzódást, de a futás után nem jelentkezett fájdalom. A következő héten megint kosár volt, ettől jobban féltettem a bokám. A rögzítővel játszottam, szerencsére a lábammal minden rendben volt, azonban a következő éjjel megint nem aludtam, így sajnos be kellett látnom, hogy hosszú távon ez a késő esti intenzív mozgás nem lesz kifizetődő. Úgy döntöttem más alternatíva után nézek.

Szombaton a Nyéki Imre uszoda sportpályájára mentem ki, itt részt lehet venni egy 2 órás kosáredzésen. Van edző, tart bemelegítést, gyakorlatokat csinálunk majd játszunk, nagyon megtetszett, bár elég kevesen voltak. Szerencsére délután 3-tól van, így estére már lenyugszik a szervezetem.

Futni rég nem futottam, hogy őszinte legyek kicsit besűrűsödtek a napok is és ilyen hidegben kedvem sem volt és kicsit féltem is a csúszós úttól. Tegnap már nagyon zavart a dolog, ezért lementem egy könnyű 10-11 kilire, hát megszenvedtem rendesen, úgy érzem a február még a visszaszokásról fog szólni, aztán tavasszal begyújtom a rakétákat, persze csak képletesen, további gyorsulást nem tervezek, inkább távokban kellene már egy kicsit erősödnöm.

Lassan indult az év, futás szempontjából nagyon lassan, kicsit át kell persze értékelnem a terveket, hiszen a márciusi maraton így már kicsit közelinek tűnik. Úgy gondolom ősszel lenne értelme megpróbálkozni egy ilyen távval, addig van idő tisztességesen felkészülni.

Tegnap futás közben elgondolkodtam, vajon miért halogatom a maratont annyira. Talán belül félek tőle, csak nem ismerem be? Úgy érzem, hogy ha megcsinálom a maratont, akkor már úgymond elvégeztem a feladatot és nem lesz több kihívás? Ezek is benne vannak, bár a sérülések sem kerültek el, illetve az is benne van a pakliban, hogy szeretnék tisztességesen felkészülni erre a kihívásra, biztosra menni és úgy beérni, hogy még egyben vagyok. Látom a sok blogot és a sok edzést, a komoly teljesítményeket, fejlődéseket és kicsit irígy is vagyok, de inkább csodállak titeket, hogy ilyen kitartóak vagytok.

Bevallom őszintén vannak pillanatok, amikor legszívesebben hagynám ezt az egészet, tavaly a szeptemberi félmaratonon végig ezt éreztem, de azért még tartom magam és úgy érzem azzal, hogy kicsit adtam magamnak időt a maratonra, így újból érzem a motivációt. A kosárlabdát be fogom építeni az edzéstervembe, mert a csapatsport, a játék élvezete iránti igényeimet a futás nem tudta pótolni és így, mindkét sportot űzve szerintem eredményesebb lehet a felkészülés.

Lassan jön az évértékelések szezonja a politikában is, itt nálunk pedig pantomimes már meg is kezdte. Én is csatlakoznék.
A tavalyi év szinte tökéletes volt, annyira, hogy attól félek, felülmúlhatatlanul jól sikerült. Elmúltam én is negyven (épp tavaly, mint blogunkon más is) és most már aligha fogok épp ezután "megtanulni" gyorsabban futni. Persze a tavalyi eredményeim sem a gyorsaság miatt emelkedtek ki, hanem az edzések nagy száma, átlaghossza, egyenletessége stb. miatt.
Elsősorban (apró megingásokat leszámítva) nem voltak motivációs gondjaim és sérülések sem sújtottak. Előbbit (a motivációt) részben az is segítette, hogy virtuálisan (és részben valóságosan is) futótársak közé kerültem, pedig korábban jobbára magányos futó voltam. A legtöbb edzésem most is az volt, de az edzésonline-on, a blogon stb. egyre többen láthatják, hogy mit edzek, mennyit edzek és persze én is látom, hogy ki, mikor, mennyit edz. Ez kétségtelenül motiváló, valamiféle jó értelemben vett versenyre kelt engem. A sérülések terén nekem egészen a közelmúltig egyetlen ellenfelem volt, a sípcsonti csonthártyagyulladás, egyébként a sokakat sújtó nyavalyák korábban is elkerültek. A csonthártyámra viszont kiváló védelmet jelent az éppen egy éve beszerzett kompressziós szár, amit télen-nyáron hordok. Még egy dolog szokott hátráltatni, a gyakran visszatérő megfázás (ami nálam szinte mindig légcsőhuruttá válik). Tavaly nagyjából ezt is megúsztam, így minden idők legfolyamatosabb futóévét futottam.
Nem állítanám, hogy ez volt az első teljes futóévem. 2003, 2005, 2010 is teljes volt, de 2003 óta (talán 2009 kivételével) elég sokat futottam, de teljesnek csak a fenti hármat és a tavalyit merném nevezni.

A tavaly év eleji célkitűzéseim az alábbiak voltak: minden hónapban legalább 100 km-t kell futnom, egy edzésen átlagosan 14 km-t és az év során 1500-1800 km-t összesen. Fő célom az októberi Budapest maraton volt, ahol 4 órán belül akartam beérni. Ez majdnem mind sikerült is. Menet közben pedig beszerveztetek az UB-csapatba is, így ez lett az év másik célkitűzése.

Januárban nagyon jól ment, sorra futottam a 15 km feletti távokat, köztük egy 27 és egy 32 km-es távot is. Így aztán a havi átlagom 17 km lett (10 alkalom, 170 km). Ekkor már határozottan elhatároztam, hogy az év eleji terv maximális változatát próbálom, azaz 1800 km-t, vagyis havi átlag 150 km-t. Februárban viszont csak 8 futás sikerült, igaz, ezek átlagosan 19 km-esek voltak. Főképp azért, mert febr. végén edzésen futottam egy maratont 4 óra 11 perc alatt. Ekkor próbáltam ráállni arra, hogy minden második vasárnap fussak hosszút (ahogy a téli hónapokban is csináltam). Márciusban ez egy félmaratont és egy 27 km-t eredményezett, de a sok munka miatt a havi 150 km nem sikerült. Áprilisban pedig még kevésbé: elmaradtak a hosszú futások, a hónap végén két nap alatt kellett 30-at futnom, hogy legalább a 100 km meglegyen (106 lett, és ez volt a leggyengébb hónapom ezzel).
Májustól már az UB lázában éltünk, visszanézve mégis furcsa, hogy 14-15 km-esnél hosszabbakat nem is nagyon próbáltam futni. Aztán megjött a hőség, és a tavalyi év egyik fő tanulsága (amit a nyáron többször is kénytelen voltam megtanulni: már nem bírom a melegben futást, pedig pár éve még rezisztens(ebb) voltam erre. Nagyon megégtem a makói félmaratonon, szó szerint és képletesen... A június az UB-nek volt alárendelve. A hónap elején gyorsan futottam egy nem gyorsabb, de kellemesebb másik félmaratont, majd két nap múlva Sekiwake-kel csináltunk egy sorozatterhelést (12+19 km ugyanazon a napon). Aztán jött az UB, amiről sokan írtunk a blogon: itt (pantomimes), itt (Sekiwake), itt (Navixaf) és itt (saját beszámolóm). Ez hatalmas élmény volt, néhány héten át kísértett a gondolat, hogy egyszer majd egyéniben is meg kellene próbálni, de aztán ezt a gondolatot elhessegettem magamtól. Nem nekem való ez, maratonig elfutok, talán 50 km még menne, de többre nem akarok vállalkozni. Még azt el tudom képzelni, hogy párosban (két nap alatt) körbefussam a Balatont, de egyéniben, folyamatosan... Nem.
Az UB és a sok készülés meghozta a sok km-t is: a június során 15 edzés és 206 km jött össze. Tavaly ez volt a leghosszabb. Júliustól a maratonra készültem, és mivel az időjárás eléggé hűvös volt, jól is ment minden. Sorra mentek a 17-19-22 stb. km-es edzések, egyre jobb átlagokkal (végül már 24 km 5:20-as tempóval). Augusztusban volt egy kis visszaesés: nem mentek a hosszúk, de erről is írtam már. Visszatért a hőség, a kánikula és ez kitartott szeptemberre is, amikor ennek ellenére sikerült a maraton előtt összeszednem a soros légcsőhurutot, begyógyszerezve edzettem (antibiotikumok stb.) De sikerült szeptemberben mégis 190 km-t futni, volt néhány rövidtávú verseny, ahol elég gyorsan is (12 perc alatt 3000 m).
Az év másik fő versenye nem sikerült. Október elejére is kitartott a meleg és a pulzusom elszállt. Lassítani próbáltam, de nem ment: már 6 percesnél lassabb ezreket kocogtam, mégis 170, 175, 180... Így futottam "Nike félmaratont" a Spar Maratonon, amint beértem a féltávos kapuba, megálltam. Látszólag eddigre meggyógyultam, de itt szó szerint is ráfáztam. Október elején így ki kellett hagynom 9 napot, így ezzel együtt tehát egy teljes hetet is a futásból. Ez volt tavaly az egyetlen hét, hogy nem futottam semmit.
Ezután is lemondtam a hosszútávról, 12-15 km körül futottam, de hetente háromszor. Majd november elsején egy nagyatádi barátom segítségével, aki bringán kísért, hűvösebb időben újra megpróbáltam a maratont. Sikerült a négy órán belüli teljesítés, amivel 6-7 éve hiába próbálkoztam. Ezután egész novemberben egyre gyorsabb edzéseket futottam, de csak 10-12 km-en. Aztán decemberben kifulladt ez a lendület, belassultam, illetve hosszúkat sem tudtam futni. Egy furcsa, futáskor megerősödő derékfájás kezdett gyötörni, ami egyre erősebb lett az év vége felé. Csak kínok közt tudtam 100 km fölé tornázni a hónapot (végül 112 lett) és Karácsony után nagyon nehezen futottam egy félmaratont, hogy legyen benne legalább egy hosszútáv is. Azóta voltam orvosnál, de kezelés nélkül is javulni látszik a dolog. Remélem, csak átmeneti és nem veszélyezteti az idei UB-szereplésemet...
Végül 1831 km-t naplóztam, de emellett bemelegítésként és levezetésként összesen kb. 70 további kocogós km-en is volt. Ezt az évi 1900 km-t nem lesz könnyű felülmúlni. Részletes havi adatok, ha valakit még érdekel...
 

Sajnos nem indul problémamentesen az év, de ezen már meg sem lepődöm. Az történt, hogy az augusztus óta használt Pegasus cipőm csúnyán feltörte a lábfejem belső felét, ez teljesen váratlanul ért mivel egy ideje használom már a cipőt. Egy kis ráadásként múlt hét szerdán ebben a cipőben kosaraztam 2 órát és utána vettem észre, hogy a sok oldalirányú mozgás, megállás, megindulás véresre törte a lábam. Úgy döntöttem, hogy pihentetem, bár nagyon mentem volna, de le kellett beszélnem magam a futásról. 1 hetet kihagytam, tegnap már úgy éreztem ki lehet próbálni, a biztonság kedvéért gézt ragasztottam az érintett területre, illetve a cipőm eredeti betétjét (ami egy merev betét, a széle pedig kicsit kiáll, talán ez okozhatta a problémát) kicseréltem egy puha betétre. A gézlapozást csak az egyik lábamon vetettem be, nem voltam meggyőződve róla, hogy segíteni fog. 10 kilit nyomtam le, a gézes lábamnál kicsit nyomott, éreztem, hogy van ott valami, de a futás végén úgy tűnt minden rendben, a másik lábamon enyhén éreztem, de nem vészes.

Próbáltam visszavezetni, hogy mikortól van ez a probléma, mi idézhette elő. Abban bízom, hogy csak arról van szó, hogy egyszer a begyűrődött zokni feltörte, majd szépen tovább rontottam a helyzeten. A cipő nem kicsi rám, de úgy érzem, a betét kicsit éles széle bánthatta a lábamat, talán egy fél számmal nagyobbat kellene vennem, nem tudom, kicsit most bizonytalan vagyok mi a megoldás.

Egy másik hátráltató tényezővel is szembetaláltam magam, ami talán nem is akkora probléma. Úgy döntöttem, mint újévi fogadalom, hogy elkezdek kosarazni. Régen nagyon szerettem és éreztem, hogy már szükségem lenne egy kis változatosságra is. Úgy gondoltam, hogy a kosár nem fog nagyon lefárasztani, nem vesz el energiát a futástól, hát, tévedtem. 2 órát kosaraztunk (mondjuk egész pályán 4-4 fős csapatokkal, ami nem éppen ideális) és teljesen kikészültem. Ebben benne volt persze az is, hogy nagyon lelkes voltam és sokat futottam, de nem hittem volna, hogy ilyen szinten fog lefárasztani. Kicsit újra kell terveznem így mindent, elképzelhető, hogy heti egy futóedzéssel kevesebbet tudok majd betáblázni, de most úgy érzem, hogy a kosár keresztedzésnek kitűnő lesz, átmozgatja a felsőtestet is és szinte végig résztávozom az egészet.

Az edzéstervemmel nem tudom mi lesz, nagyon lelkesen vágtam bele, de egy ideje már nem is figyelem, csak futok ahogy jól esik, jelen esetben meg ahogy tudok. Talán egy egyéni edzésterv kellene, ami tartalmazza a kosarazást is, nem tudom. Kicsit most úgy érzem, hogy át kell gondolnom a maratonnal kapcsolatos terveimet, egyrészt számomra új infó, hogy a balatonfüredi verseny eléggé szintes, talán kezdésnek nem ezt a versenyt kellene választani. Nem biztos, hogy konkrétan ki kellene tűznöm, hogy mikor és melyik versenyen akarok indulni, talán a megérzéseimre kellene hagyatkoznom és ha úgy érzem, hogy eljött az idő, akkor majd megnézem milyen verseny van időpontban közel.

Sok gondolat jár ezzel kapcsolatban a fejemben, elképzelhető, hogy túlmisztifikálom, túlagyalom az egészet és csak egyszerűen bele kellene vágni, de azt hiszem ez egy nagyon jelentős és különleges esemény lesz az életemben és szeretném ha a körülményekhez és az adottságaimhoz képest a maximumot tudnám kihozni magamból azon a versenyen.

Ez az év volt az első teljes futóévem. Fura ebbe belegondolni, valahogy többnek tűnik, nem tudom miért, talán a sok hullámvölgy miatt.

Januárban bekeményítettem a korábbiakhoz képest, 200 kili felett mentem, sajnos meg is lett az eredménye, lesérültem, a talpamban szakadt meg az izom. Februárt ki is hagytam úgy, ahogy van, viszont ebben az időszakban sokat mentem úszni, nagyon meg is szerettem, visszatekintve erre az időszakra nem bánkódom, mert sikerült a mozgást pótolnom és még élveztem is, néha kell a változatosság. Megfogadtam ekkor, hogy csak fokozatosan térek vissza, hónapról-hónapra szépen, lassan növelve a havi edzésadagot. Szerencsére ezután már ilyen jellegű problémáim nem voltak, ezt könnyen megúsztam. A 2010-es eredmények után, szerettem volna egy 1:50 alatti félmaratont futni áprilisban a K&H félmaratonon, ez sikerült is, 1:47 lett az eredmény és ez a verseny rengeteg energiát adott, éreztem, hogy jó úton járok, még a sérülés sem vetett vissza. A verseny után rögtön beneveztem a Kékes csúcsfutásra, nagyon kíváncsi voltam erre a versenyre. Nem csalódtam, igazi unikum volt a szintkülönbséggel és a katartikus befutással. Az évben végigkísért minket az Ultrabalaton szelleme, tulajdonképpen a blog is emiatt indult, ez a verseny mindig a szemünk előtt volt, fejben nekem is mindig ez volt az elsőszámú cél, az a verseny, amire egész évben készültem. Amikor januárban még tervezgettük nagyon távolinak tűnt, aztán hip-hop eljött a nyár és az Ultrabalaton is. Kicsit izgultam miatta, minden verseny előtt izgulok.

Nagyon nagy élmény volt és ebben az évben újból nekivágunk hasonló felállásban. Amikor otthon a verseny után pihentem folyamatosan az járt a fejemben, hogy szeptemberben meg akarom csinálni az 1:45-ös időt a félmaratonon, októberben pedig maratont szeretnék futni. Nagyon fel voltam pörögve, az 1:45-ös célidőt elérhetőnek éreztem, a maratonnal kapcsolatban kicsit bizonytalanabb voltam, aztán végül úgy döntöttem, hogy csak a 30-as versenybe vágok bele, éreztem, hogy több felkészülés kell egy maratonhoz és bennem inkább csak a lelkesedés volt meg.

Szeptemberben nem sikerült az 1:45-ös félmaraton, nagyon meleg volt és sikerült a gyomromat is elrontani előtte, így a beérkezés is nagy csoda volt, visszagondolva ez volt életem legrosszabb versenye, a Ferdinánd hídon átkoztam a napot amikor elkezdtem futni, nagyon el voltam keseredve és nagyon rosszul éreztem magam, több hibát is elkövettem, az elejét nagyon elfutottam és az sem tett jót, hogy kiraktam a reggelit útközben. A beérkezésnél már sikerült magamat lenyugtatni, örültem, hogy egyáltalán beértem.

Aggódtam az októberi 30-as verseny miatt, tudtam, hogy meleg lesz és újból le kell küzdenem a nagy ellenfelet, a rakpartot. Eleve úgy vágtam neki, hogy nem érdekel az idő, próbálok szépen lassan kocogni, aztán majd meglátjuk hogyan alakul az idő. Az elején olyan volt, mint egy városnézés, furcsa volt lassan futni, pedig annyira azért nem mentem lassan, sőt, folyamatosan kontroll alatt kellett tartani a tempóm, nehogy begyorsuljak. Az első 10 kilin ez simán ment, majd kicsit begyorsítottam és éreztem, hogy ez hiba, de aztán sikerült visszavenni. Szerencsére a nagy halál elkerült és jó idővel be tudtam érni a célba, nagyon boldog voltam utána, tudtam, hogy jó úton járok.

Az 1:45-ös félmaratoni álmot nem akartam feladni, ezért beneveztem a siófoki félmaratonra, ahol hajszál híján ez össze is jött. 4 másodperc választott el az 1:45 alatti időtől, nagyot nevettem, amikor megláttam az órám a célban, „Nem adod könnyen magad mi?”, szóltam magamban, persze választ nem kaptam, csak sejtem „Miért? Mit képzeltél?”.

A decembert már pihenősen töltöttem, úgy voltam vele, hogy annyit futok, hogy meglegyen az éves 1700 km, kicsit hagyom az edzéstervet az új évre.

Az idei évre a maraton a fő cél, szeretném márciusban megcsinálni Balatonfüreden, aztán majd meglátjuk, kicsit pesszimista vagyok ezzel kapcsolatban, túl közelinek érzem az időpontot, de januárban eldöntöm mi legyen, addig is próbálok újult erővel belevágni az edzésekbe, kicsit túllépni azon, hogy besokalltam kicsit a futásból, érzem, hogy újítanom kell valamit, mert erőltetve nem fogom tudni végigcsinálni az edzéstervet. Motivál a cél, de nem szenvedésként akarom az edzéseket megélni, talán ha lesz végre egy kis napfény az majd segít.

Az utóbbi időszakban nem csak a posztok, hanem a futások is elmaradtak. Az edzéstervem 5. hetén fellépett nálam az év végi fáradtsággal egy enyhe motiválatlanság, továbbá azt vettem észre, hogy elkezdtem partizánkodni és már köze nincs az edzéstervnek ahhoz, amit csinálok. A hét utolsó napján csúcsosodott ez az egész ki, így aznap futás helyett inkább elmentem úszni és szaunázni egyet, végig a futás járt az eszemben, végül arra jutottam, hogy kihagyok egy kicsit, megpróbálom kiéheztetni magam, a függőség úgysem engedi majd, hogy sokáig lazsáljak. Megfogadtam, hogy 1 hetet mindenképp kihagyok, aztán majd meglátom. Jól telt a hét, pihentem, elvoltam, kicsit regenerálódtam, de éreztem, hogy már hiányzik a futás. Kedden neki is indultam, azt hittem, hogy egy kis pihi majd jó hatással lesz rám, de ez nem így volt sajnos, nagyon szenvedtem, végül 14 kilit mentem. Utána jött egy 11 kili, amit harmadolósra szerettem volna, a gyors harmad egyszerűen nem ment, hiába erőltettem nem tudtam begyorsulni, tiszta szenvedés volt az egész. Hétvégére terveztem egy hosszabb futást, kicsit pesszimista voltam, gondoltam is, hogy nem megyek messzire hogy ha nem bírom könnyen haza tudjak menni. Aztán vasárnap reggel mégis úgy döntöttem, hogy elmegyek a Margit-szigetre majd hazafelé beugrok a Citadellára.

Lassú tempót terveztem az elején mégsem sikerült ezt betartani, mindig 5 perc közelében volt a tempóm hiába vettem vissza, nem értettem, hogy mi történik, hiszen hét közben erőltetve sem ment ez a tempó. Sütött a nap, frissnek éreztem a levegőt, úgy voltam vele, hogy most ezen nem akadok fent, megyek ahogy jól esik. Nagyjából maradt ez a tempó egészen a szigetig. Furcsa dolog történt ott, a cipőm elkezdte nyomni a „bütykömet”, korábban is volt ott vízhólyag, egyre kényelmetlenebb lett. Nagyon idegesített, mert ezen kívül nagyon jól éreztem magam, rég volt már ilyen jó futásom, de éreztem, hogy a Citadella már nem fog beleférni, sőt, örülök ha haza tudom vonszolni magam. Végül sikerült megoldani a dolgot, párszor megálltam megigazítani a zoknim, az segített. Nem tudom mi okozhatta ezt a problémát, lehet, hogy a zokni, mindenesetre más cipővel nem volt ilyen gondom, ezzel meg gyakrabban előfordul és eléggé érzékeny lett az a terület a lábamon.

Ezzel a héttel különösebben nem volt problémám, de még mindig nem érzem magam kellően motiváltnak és kipihentnek. Év végére rám jött egy általános fáradtság, remélem az ünnepek közti szabival ez majd elmúlik, mindesetre elkezdek vitaminokat szedni, rám fér. Ezt a hónapot lazára veszem, nem vonom meg magamtól a futást, de nem fogom a kiliket hajkurászni. A hátralévő 2 hétben olyan 60 kilit tervezek még, a 2 ünnep között pedig tervben van Pannonfunkkal egy HHH futás, amire már nagyon rég vágyom, arról tuti lesz valami beszámoló.

A 3. hetem nem volt túl izgalmas, viszont a verseny kárpótolt és úgy érzem jót tett, hogy kihagytam azt a hetet. Ezen a héten összesen 35 kilit írt elő a tervem, volt benne egy résztávos és 3 normál futás. Hétfőn egyszerűen képtelen voltam elmenni futni, izomlázam volt a verseny miatt a combomban, de kegyetlenül. Egyébként szeretem az izomlázat, érzem, hogy csináltam valamit, azért bíztam benne, hogy másnapra elmúlik.

Kedden mentem először futni, régi ismerősöm csatlakozott féltávon, így kicsit lassabb lett az átlagtempó, de nem is bántam, jól esett.

Egyedül mentem, nem volt kedvem elindulni, fáztam, fáradt voltam, ez a hét nagyon húzós volt a melóban, már tudatták velem, hogy szombaton is be kell majd mennem, ezért tudtam, hogy ezen a héten maximum 3 edzés fog beleférni, végül 9 kilit futottam normál üzemmódban, nem volt kedvem résztávozni, mozogni sem, csak feküdni és valami abszolút érdektelen sorozatot, vagy filmet nézni. Ilyenkor vagyok úgy a futással, hogy tudom, hogy utána majd jobban érzem magam, el kell indulni legfeljebb nem futok sokat.

Vasárnap reggel újból erőt éreztem magamban, úgy döntöttem elindulok, aztán lesz ahogyan lesz. Sikerült végre rájönnöm, hogy mi a jó futóviselet ilyen időben, 1 db rövid ujjú drifit póló, 1 db hosszú ujjú drifit póló és széldzseki. Alulra hosszú nadrág, még a vékonyabb is belefér, bár a vastagabb jobban esett. Ehhez veszek egy sapkát és egy sálat kötök a nyakamba. Nem izzadok be, ha bemelegedtem, akkor már nem is fázom. Alapvetően semmi izgalmas nem volt ebben a futásban, utólag, visszanézve a grafikont azt vettem észre, hogy szépen tudtam tartani a sebességem a futás alatt, egy egész félmaratont csináltam végig.

A héten egyébként a fenti érdektelen dolgokon kívül sok érdekes dolog járt a fejemben. Az egyik amit Azilinha mondott, hogy talán a technikám javításával gyorsabb lehetnék. Ő a magasabb térd és sarokemelést javasolta, amiben teljesen egyet tudok érteni. Az ember valahogy mindig másképp látja magát belülről, aztán mikor láttam magamat videón elcsodálkoztam, hogy ilyen szerencsétlenül futok. Úgy döntöttem mivel itt a futóidény vége lehetne egy kicsit kísérletezni ezzel és egész héten próbálgattam magasabbra emelni a lábaimat, viszont nagyon furán éreztem magam tőle. A combomat jobban dolgoztatja az biztos, de még mindig nem látom magam kívülről, szóval nehéz megítélni, hogy jól próbálkozom-e. Nektek van valamilyen ötletetek hogyan lehetne javítani a futótechnikámon? Esetleg valami videó ami hasznos lehet?

Kedden egyébként megjavítottam a régi futócipőmet és úgy döntöttem, hogy egy ilyen laza futáson miért is ne használhatnám, annyi kraft még talán van benne. Ennél nagyobb hülyeséget már rég csináltam, pár perc után éreztem, hogy a talpnak nulla a csillapítása, majd miután hazaértem a talpam kezdett el fájni, rendesen meg is ijedtem, hogy visszatér a sérülésem. Szerencsére csak egy jelzés volt, hogy „csak óvatosan”, mindenesetre én ki is vágtam a cipőmet a kukába, a teteje is teljesen ki volt már szakadva.

Más amin még agyaltam az az, hogy tulajdonképpen vége a futóévnek, kezdődhet az alapozás a jövő évre, ilyenkor nem árt átgondolni azt, hogy idén mit értünk el abból amit elterveztünk és ezt milyen felkészülés előzött meg, így talán kicsit tudatosabban tudunk készülni. Nekem az előző felkészülési szezon nem sikerült jól, január végén lesérültem, majd nagyon lassan ment a regenerálódás. Kicsit tartottam tőle, hogy rányomja a bélyegét ez az idei versenyekre, főleg az Ultrabalatonra, de végül nem így lett. Elégedett vagyok az idei versenyekkel, májusban már jól indult, amikor sikerült 1:47-el futni a K&H félmaratont, majd a Kékes csúcsfutás egy igazi kuriózum volt. Az UB nagyon jól sikerült, jól éreztük magunkat és a tervezett időnket 1 órával sikerült lefaragni. A nike félmaraton megint nem lett a kedvenc versenyem, de szerencsére gyorsan sikerült kitörölni a rossz emlékeket októberben egy 30 kilis versennyel és 1 hete pedig egy 1:45-ös idővel koronáztam meg az évemet a siófoki félmaratonon. A kérdésem magamhoz az volt, hogy mit szeretnék jövőre. Egyértelmű, hogy a maraton a legnagyobb kihívás, szeretnék március 17-én Balatonfüreden egy emlékezetes versenyt, ezen kívül az Ultrabalatont újból teljesíteni, majd októberben a Budapest maratonon is részt venni. Persze a K&H félmaratont már csak illetékességből sem hagyhatom ki, a Kékes csúcsfutás az egyik kedvencem lett, Vivicitát még sosem futottam, arra is kíváncsi lennék, továbbá szívesen kipróbálnám a terepfutást, látván, hogy sok futótárs mennyire megszerette. Szóval még rengeteg felfedeznivaló vár rám, gondolom sokan vagytok így ezzel, ilyenkor mosolygok egy nagyot magamban, hiszen sokan egysikúnak és unalmasnak titulálják a futást, pedig igenis sokszínű és szerethető sport.

Olyan, mint kis szempilla a szemben, nem is érzed, csak tudod, hogy ott van, vagy mint egy apró karcolás a vadonat új autódon, senki sem látja, csak te, de tudod, hogy ott van. Valahogy így éreztem magam a vasárnapi félmaraton után, talán ma már elégedettebb vagyok. Ne is szaladjunk annyira előre, nézzük az elejétől.

A 8. Intersport Balaton félmaratonon terveztem azt, hogy 1:45-ön belül futok, aztán ahogy közeledett ez az időpont kezdte ez a cél számomra jelentőségét veszteni. A maraton varázsa már annyira behálózott, hogy inkább az jár a fejemben, de megígértem magamnak, hogy ezen a versenyen azért megteszek majd mindent. A hét úgy alakult, hogy gyakorlatilag nem futottam, pihentem és a vasárnapi edzés élményét hagytam meg magamban. Terveztem 1-2 gyors, átmozgató futást, de a szmoghelyzet úgy alakult, hogy inkább kihagytam ezeket. Vasárnap reggel nehézkesen keltem fel, nem éreztem magam felkészültnek, majd Siófokon a parkolás után üsszefutottam Tibs71-el, ő is nehezen kelt, valószínűleg a hideg idő volt a ludas. 3 fok volt, ami nem sok, éreztem, hogy egy kesztyű, vagy sapka nem lett volna rossz. A rajtnál az 1:30-as célidőhöz álltam, tudván, hogy még így sok egymás mellett, sorfalban totyogót kell majd kikerülni, még mindig nehezen tudom felfogni, hogy ezek az emberek miért nem értik meg, hogy a chip-es időmérés lehetővé teszi, hogy nettó időt mutasson a hivatalos eredményük.

Szóval elindultunk, a telefonom megint nem fog rendes időt mérni, mivel több, mint 1 perccel a start előtt már elindítom, nem baj, legalább a 2. kilitől lesz statisztikám. Az órám pontosan indítom majd indulhat a kerülgetés. Szerencsére az 1. kilit 5:06 körül behúztam, ami a kerülgetéssel együtt jó kezdés. Sikerül beállnom egy páros mögé, ők 5 perc alatti ezrekkel operálnak, ez pont jó lesz az első 7 kilin. Jól bírom, kicsit fázok, de úgy nagyjából rendben van minden, közeledünk a 7-es táblához, úgy döntök nem szeretnék visszalassulni, 34:30 7 kilinél, ez egész jó a páros nagyon jó tempót diktál nekem, inkább még megyek velük. Lassan közeledett a féltáv és nagyon jól éreztem magam, szinte repültem, persze közben tudtam, hogy ebben a tempóban most nincs tartalék, féltávnál 52:09-et mutatott az óra, ez jó, a fele már megvan. Itt próbáltam frissíteni, de eléggé legörbült a szám, amikor észrevettem, hogy csak jéghideg víz, vagy iso ital van, a vízet megforgattam a számban, aztán ennyi, többet nem is frissítettem a versenyen , ami hülyeség. Itt elvesztettem a párosomat, mögém estek vissza, gondoltam lazítok és bevárom őket. Ez a szakasza a versenynek nem volt jó, elvesztettem a mércémet, kicsit a sötétben voltam, hogy akkor most mennyire toljam, azért nem nagyon lassítottam, nem mertem, féltem, hogy nem tudom majd újból felvenni a versenytempót. Aztán 2-3 kili után utolért a páros, nehezen, de tudtam tartani a lépést. A parton végig a talajon volt a szemem, próbáltam nyújtani a lépteimet, 3-4 térkövet egyszerre, a földes rész nagyon rossz volt, de túléltem, aztán már csak 4-5 kili, arra gondoltam, hogy van 30 mp előnyöm, kicsit lassítok, a páros is mintha lassítana, de gyorsan vissza is gyorsultam, kb. itt érhetett villámszerűen a nagy felismerés, basszus, ezek nem fognak beférni 1:45 alá, lehet, hogy nem is tervezték, végülis ezt csak én gondoltam így, ajjajj, próbáltam elkezdeni a hajrát, kegyetlen súlyú volt a lábam, iszonyú erőfesztés volt az, amit meg kellett csinálnom, de be akartam érni, már látom a célt és érzem, hogy a 21-es tábla utáni rész lesz a döntő, ott fog elmenni, még soha életemben nem kellett versenyen így küzdenem, mindent kiadtam magamból, a célban csukott szemmel áthaladva lenyomom az órám és ránézek. 1:45:07, ezt nem hiszem el, ilyen nincs. A hivatalos idő 1:45:04. Zavart, nem is kicsit, a célban megint csak hideg víz van, belül hisztizek, de nem mutatom, pár perc és lenyugodtam.

Jó lett volna a verseny után még beszélgetni a többiekkel, de annyira fáztam, hogy vissza kellett mennem a fűtött kocsiba, nem akartam megfázni.

Ma már jobb visszagondolni a versenyre, persze felmerülhet bennetek, hogy azt a 4 másodpercet nem lehetett volna lenyomni? Higyjétek el srácok, nem, mindent kiadtam magamból és éppen ezért elégedett is vagyok, így legalább még lesz mit megdönteni.

Jött a második hét, előzetesen annyit láttam, hogy aránylag kényelmes hét lesz, nem is bánom, mert hamarosan Siófokon próbálom egyéni legjobb időmet megjavítani, így nem lenne hasznos 30 kili körüli futásokkal fárasztani magam.

Kicsit tartottam tőle, hogy a vasárnapi hosszú után rozsdás leszek a hétfői futáson, de erről szó sem volt szerencsére. Korábbi futótársam ezen az edzésen is csatlakozott hozzám, ami tök jó volt, mert a sötétben így több kedvem volt elindulni. Elég lassan mentünk, majdnem 7 perces átlagunk volt és sokszor bele is kellett sétálnunk, ekkor jöttem rá, hogy ez így nekem annyira nem hasznos, tulajdonképpen van egy komolyabb célom, ehhez viszont azért teljesíteni kell és a poroszkálás nem fog minden edzésen beleférni, pláne rövidebbeken. Ezt belátva nem is akartam, hogy szenvedjen tovább, kicsit pihent én pedig nyomtam 2 gyors kilit majd hazafelé próbáltunk 6 perces átlaggal közlekedni, ez az edzés 6:30-as átlagra jött ki.

A következő edzésnap fartlec edzést írt elő, ha jól tudom ez amolyan bele-belegyorsítok kedvem szerint féle. Úgy döntöttem kedvenc útvonalamat járom be, felnézek a Citadellához, így lesz lassabb és gyorsabb része is a futásnak. Sötétben régen mentem arrafelé, ráadásul munkaidő vége volt, sokan voltak nagyon zavaró volt a sok autó és a nagy tömeg. Felfelé kicsit megbántam, hogy erre indultam el, azonban amikor felértem minden negatív érzésem elmúlt, gyönyörű kilátás fogadott, a fények csodálatosak voltak. Elindultam lefelé, na itt megint főtt a fejem, egy útfelújítás közepébe csöppentem, szerencsére nem tartott sokáig. Ez egy jó iramú edzés volt, az ilyeneket szeretem. Az útvonal azért vált a kedvencemmé, mert amíg feljutok a tetőre addig nagyon kell szenvedni, igazi kihívás, viszont amikor a csodálatos panormáma közepette befordulok egy végtelennek tűnő lejtőbe az emelkedő után, na az megfizethetetlen.

A harmadik edzésnapon maradtam a jó öreg gátnál, azonban kicsit variáltam az útvonalon és a Petőfi-híd felé mentem belevonva a Magyar Tudósok körútját, majd másfél kör a gáton és így 11 kili lett, ezen az edzésen csak lazán futottam, semmi extra.

Közben megérkeztek a rendelt futócuccaim Angliából, így mindenképp ki akartam őket próbálni, ezért vasárnap mentem a heti 4. edzésre. Beszereztem egy hosszúnadrágot, ez egy kicsit nagy, de nem bánom, még így is rám simul, viszont legalább nincs az a „kiherélős” érzés benne. Egy hosszú ujjú pólót, egy sapkát, egy világító karpántot is rendeltem, a sapka kivételével mindent kipróbáltam. Arra is gondoltam, hogy előveszem a régi futócipőm, aminek a talpa még rendben van, a sarkánál deformálódott el, ezt egy vattadarabbal próbáltam helyrehozni, sajnos éreztem, hogy dörzsöl a kiálló műanyagdarab futás közben, de talán még nem reménytelen az eset. Nagyon sajnálnám ezt a cipőt, mert nincs sok kili benne, sajnos az UB után vettem észre, hogy belül a sarkánál kiáll a műanyagdarab, vissza is vittem a boltba, de ott azt mondták biztos ráléptem a sarkára. Azt válaszoltam, hogy lehet, sajnos az UB alatti éjszakán egy átöltözésnél simán előfordulhatott. Próbáltam jóindulatot kelteni azzal, hogy beismertem, hogy lehet, hogy én vagyok a hibás és azzal, hogy nem kezdtem el problémázni, de nem voltak valami segítőkészek. Nem haragszom rájuk, nem erről van szó, hiszen még helyre is tették ideiglenesen a műanyagdarabot, egy kis negatív érzés van bennem, megveszem a cipőt közel 30 ezer forintért, nem olcsó és garancia időn belül történik egy ilyen eset és csak széttárt karokkal találkozom. A következtetésem az, hogy nem fogok többet itthoni sportboltban vásárolni, inkább megrendelem külföldről fele annyiért. Tudom, hogy nem szép dolog nem hazai kereskedőtől vásárolni, de nekem erre nincs pénzem, majd vásárol az, akinek ez belefér.

Maga az edzés egy 15 kilis, harmadolós edzés volt (megint eltértem az edzéstervtől persze), viszont nem a középső harmad lett a tempós, hanem az első és a harmadik. Ebből az edzésből kiindulva sikerült is összeállítanom a taktikámat a vasárnapi félmaratonra. Azzal tisztában voltam, hogy az nem fog menni, hogy 5 perces kiliet tolok folyamatosan, aztán a végén hajrázok egy kicsit, így a vasárnapi futás hatására úgy döntöttem harmadolósan fogom lefutni ezt a versenyt. Az első harmadot 5 perc körüli átlagra kellene hoznom, majd a középsőnél 5:10-re lassíthatok és a végén meg ami belefér. Tudom, így neccesen hangzik az 1:45-ös célidő, de jobb ötletem egyelőre nincs. Sokat gondolkodtam, hogy kell-e nekem egyáltalán ez a PB, erőltessem-e, nehogy aztán az legyen, hogy elfogyok és szenvedés lesz az egész, míg ha eleve úgy vágnék neki, hogy megfelel az 1:50-es idő, akkor nyugiban végigfuthatnám. Most egyelőre ott tartok, hogy meg fogom próbálni a PB-t, mert utólag majd biztos bánnám ha nem, aztán a héten majd még néha gondolkodom ezen.

A vasárnapi futásomon sok minden járt a fejemben, többek között sokat gondolkodtam azon is, hogy miért szeretek egyedül futni. Szeretek elmerülni a gondolatokban és ezt csak egyedül lehet, amúgy is általában magamnak való voltam, biztos ebből is adódik. Persze ha valakivel találkozom és együtt futunk az egyáltalán nem rossz, sőt, nagyon örülök neki, akkor is ha lassabban megyünk, akkor is ha gyorsabban, csak nem tudnék minden edzésen valakivel futni, az már sok lenne. Tudom, hogy ez kicsit antiszociálisan hangzik, de nekem ez az az idő, amit magammal és a gondolataimmal tölthetek, erre szükségem van, talán ez nem csak fizikális edzés nekem, hanem mentális is, nem tudom.

Ez a poszt nem azt jelenti, hogy minden héten beszámolok arról, hogy hogyan állok az edzéstervvel, de majd igyekszem azért gyakran írni.

Az első hét nem volt teljes hét, szerdán kezdtem az edzéstervet, aznapra 8 kili könnyű volt írva, én egy picit többet mentem és talán nem is volt a szó szoros értelmében könnyű, de azt mondtam rá, hogy ránézésre oké.

Kíváncsi voltam a gyorsítós edzésekre, mit hoznak majd ki belőlem, mennyire lesz megterhelő. Második edzésnek 2 kili bemelgítés után 6 kili, ezrenként 500 méter gyorssal volt az adag. Ezt úgy módosítottam, hogy hozzácsaptam még levezetésnek 3 kilit, így 11 lett ez az edzés. Kicsit össze voltam zavarodva amikor olvastam az edzésterv ide vonatkozó részét, ugyanis az azt írta, hogy versenytempóban kell megtenni a gyors részeket. Nem vagyok nagyképű ha azt állítom, hogy az 5:30 körüli ezrek nem igazán terhelnek le, úgyhogy azt mondtam ami a csövön kifér. Az endomondo bemondta, hogy 2 kilin vagyok túl, begyújtottam a rakétákat. Éreztem, hogy ingadozik a sebességem, bizonytalan voltam, hogy mennyire tolhatom, mert azért még lesz ebből egy pár kör. Az sem segített, hogy nem igazán tudtam, hogy hol van az 500 méter, csak szemre mértem. Olyan 4:40 körül volt az első etap átlagideje, aztán ez javult és sikerült jobban nyújtani a grafikont, érdekes élmény volt. A nehéz az volt benne, hogy a köztes részekben sem pihenhettem, hanem laza (5:40-6:00) tempóban futottam, ezek a pihenő szakaszok nagyon rövidnek tűntek, az Endomondo igazi diktátornak tűnt, amikor megszólalt indítani kellett a sprintet nem volt mese. Az utolsót nem éreztem már valami acélosnak, pedig az lett a legjobb 4:10 körüli tempóval.

A grafikonon is látszik (vagy pont az, hogy nem látszik), hogy van még mit csiszolni ezen, lehetne szabályosabb a görbe, de elsőre elégedett vagyok a teljesítménnyel. Másnap éreztem is, hogy mozogtam, pedig egy ilyen távú futásnál ilyen átlagtempónál nem szokott jelentkezni izomláz.

A 3. edzésnapot kihagytam idő szűkében, azt hiszem ez megbocsátható : )

Vasárnap indultam el a heti hosszú futásra, reggel már a szmog térképen láttam, hogy az értékek a normális tartományban tartózkodnak, ez azért megnyugtató volt. Az első 6-7 kilin jött velem régi futótársam, még pár éve vele kezdtem el futni, akkor még atlétikai pályán nyomtuk a 20-30 köröket, ott mindig gyorsabb volt, aztán mindketten hanyagoltuk a futást és én másfél éve visszatértem hozzá. Akkoriban ő is mondta, hogy elkezdi viszont erre csak most került sor. Úgy gondoltam 7 kili menni fog neki, tavaly májusban nekem is ment 8 kili elsőre. Lassú tempót terveztem az elejére, így jól is jött a társaság, bár inkább én beszéltem többet, azt hiszem ez érthető volt. Egyébként a régi bevált útvonalamon mentünk, fel a Margit-szigetre, ő a Batthány térnél lecsatlakozott, aztán kicsit gyorsítottam. A szigeten elég sokan voltak, csúcsforgalomba érkeztem. Amint körbeértem a futóklub bejáratához éppen egy startpisztoly dördült és kb. 40-50 startoló futóval találtam magam szemben, még félre tudtam állni. Tartottam azt a tempót, amit majd a maratonon is tartani kellene a 4 órán belüli célba érkezéshez, viszont elkezdtem agyalni azon, hogy vajon mitől érzem a combom belső részét és a vádlimat, nem tudtam, hogy idő előtti görcsről, vagy még a résztávos edzésről maradt izomlázról van-e szó, de azzal tisztában voltam, hogy ha most ezen kezdek el agyalni egyre rosszabb lesz, úgyhogy abba kéne hagyni. Pont ekkor futottam össze Csiripszli12-vel, ő is éppen heti hosszú futását teljesítette, beszélgettünk UB-ról meg sok minden másról, így gyorsan elrepült az idő a szigeten elindultam hazafelé. Megint kicsit gyorsítottam, ugyanis azt vettem a fejembe, hogy talán a görcsölést úgy tudom elkerülni, ha nem folyamatosan azonos tempóban futok, hanem váltogatom a gyors és lassú tempót, úgy néz ki ez egész jól is működött, végre egy olyan hosszú futáson voltam túl, aminek a végét is élveztem, nem szenvedtem, utána nem akartam összeesni amint felálltam és másnap sem kell szenvednem.

Eljött ez a pillanat is. Nemrég még pont azt taglaltam, hogy nem szeretnék sosem edzésterv alapján futni, azonban az utóbbi napokban átgondoltam a dolgot és úgy döntöttem, hogy adok ennek egy esélyt. Több dolog is szól mellette, amiket eddig makacsságom miatt nem vettem figyelembe, vegyük is számba ezeket, a végén persze a kérdőjelekkel.

A Budapest Maratont sajnos a meleg miatt fel kellett adnom. Eredetileg erről is akartam posztot írni, de végül belemerültem a munkába. Mindegy is, most már nem aktuális erről írni. Viszont már akkor elhatároztam, hogy még idén megpróbálom újra a maratont, számomra ideálisabb (hűvösebb) körülmények között. Októberben egyébként kevésbé volt időm futni. A (fél)maraton után meg is betegedtem, egy egész hetet ki kellett hagynom (ez idén korábban még nem fordult elő). 10-e után kezdtem újra futni, de igazán hosszú távokat nem sikerült teljesíteni. Ehelyett igyekeztem gyorsabban futni. Futottam egy Cooper-tesztet is állapotfelmérésként. 2935 métert sikerült futni 12 perc alatt, vagy ha így érthetőbb, a 3 km-t 12:16 alatt teljesítettem. (Kevésnek tűnik a 16 másodperc, de képtelen voltam gyorsabban futni, így is majdnem kiköptem a tüdőmet...) Volt néhány lassabb futásom is, de sokszor 5:15-5:20 körüli 10-14 km-t futottam. A leghosszabb edzésem 18 km volt, 1:34:30 alatt (5:15). Októberben így 138 km edzés jött össze.
Ezek után döntöttem úgy, hogy Nagyatádon, sardip barátommal megpróbálom a maratont. November 1-jén délelőtt ő is ráért, hogy négy órán keresztül guruljon mellettem a bringán. Most épp sérüléssel küszködik az idei ironman sikeres teljesítése (11:45:20!) után, így futni nem tudtunk együtt. Viszont tudott engem menet közben frissíteni: kosaras bringával jött és a kosárba betáraztunk egy csomó palackot, kaját és indulás.
Azt gondoltam, hogy a hűvös időben nem kell majd túl sokat ennem és innom. A 18 km-en semmilyen frissítőm nem volt például. De a maraton azért más, még hűvös időben is. Így elég sokat ettem-ittam közben, enélkül talán nem is ment volna. Előbb néhány kis sós perecet rágtam el, meg egy banánt, aztán két csokit, viszont közben 4 nagy palack vizet, speedet és teát ittam meg összesen (azaz 3 litert).
Előre elhatároztam, hogy 30 km-t mindenképp lefutok, de ha az időeredmények jól alakulnak (vagyis esély marad a négy órán belüli maratonra), akkor megyek tovább. Ezért Nagyatádról Berzence felé vettük az irányt, és 15 km-nél fordultunk vissza (nem sokkal a falu első házai előtt). Eleinte kicsit aggódtam, mert a pulzus 160-ra ugrott rögtön, illetve a vádlim nagyon feszült volt. Kb. 10 km kellett, hogy kilazuljak és utána jobban éreztem magam. 5:30-as tempóval indultam, de 10 km-nél már volt egy kis lemaradásom is ehhez képest. De inkább a 11 km-es részidőt jegyeztem meg, ami kereken 1 óra 1 perc volt (5:33). Szerettem volna órán belül túl lenni az első 11 km-en, de ez nem sikerült. A fordulónál már teljesen jól éreztem magam és 1:22:44 volt az időm 15 km-nél, azaz az átlag 5:31-re javult. Félmaratoni időm 1:56:20 volt, már majdnem visszajavultam az 5:30-as tempóra. Ekkor ismét kicsit lassulni kezdtem, mivel emelkedők is jöttek, de a 30 km-en a tervezett 2:45:00 időt majdnem sikerült elérni: 57 másodperccel csúsztam ki, vagyis az első 30 km 5:32-es átlagot hozott. 

Már éreztem, hogy kezdek fáradni, de azért nem volt szörnyű. Másrészt tudtam, hogy most már 6 perces km-ekkel is beérhetek négy órán belül. Fel sem merült bennem, hogy megálljak. Sokat segített sardip biztatása is. Gyakran ő tukmálta rám a frissítőket, amit én már hajlamos voltam elfelejteni, de nagyon jól tette. Közben végig szóval is tartott, időnként persze én is megszólaltam, de olyankor kezdett kevés lenni a levegőm. Enni és inni sem álltam meg, de amikor épp rágtam azt a száraz perecet, majdnem megfulladtam, feljebb ment a pulzusom is. Egyébként a kezdeti 160-as pulzus már nem emelkedett tovább, 34-35 km után ugyan sokszor volt 166 is, de ezzel még nem volt bajom.
A berzencei oda-vissza út után elindultunk egy másik közeli falu, Tarany felé. Mindkét úton sokszor mértünk már távolságot, bringával, autóval és mapmyrunnal egyaránt, így itt is tudtuk, hol kell majd fordulni, hogy pont 42,2 km legyen. 33 km-nél még pont belül voltam a 3:03:00-n, azaz az első 11 km-en nyújtott átlagom még mindig megvolt (de a második 11 km gyorsabb volt az elsőnél 50 mp-cel, a harmadik pedig lassabb ugyanennyivel, mint az első). A 30-36,1 km közötti szakaszt 34:34 alatt tettem meg, ez a szakasz már csak 5:40-es volt, összesen ekkor 3:20:31-et mutatott az óra. Majdnem 40 percem maradt bő 6 km-re és ekkor már biztos voltam benne, hogy sikerülni fog. De... a nagy mumusom, az utolsó 4 km és a szinte menetrend szerinti begörcsölés még közbeszólhatott volna. Kb. 37 km-nél a jobb combom belső oldalán be is jelzett egy izom. Rendszerint ez szokott előbb megfájdulni, de mégis eddig mindig a bal combom görcsölt be. Persze most szedtem a magnéziumot, tehát bíztam benne, hogy nem lesz baj - de azért a végén már semmit nem mertem kockáztatni. Sem tempóváltást, sem az utolsó dombon az erőlködést nem kockáztattam meg. Az utolsó 6,1 km már 36:25 lett, ami 5:58-as tempó csak, de ez már bőven belefért. Nem görcsöltem be és folyamatos futással, holtpont nélkül, de fokozatosan elfáradva szakítottam át a képzeletbeli célszalagot 3 óra 56 perc 56 másodperc alatt.
2005 óta kitűzött célom a négy órás maraton, de eddig sosem sikerült. Még sosem futottam annyit egy év alatt, mint amennyit már idén teljesítettem. Ha hűvös idő lett volna Pesten, szerintem ott is sikerült volna, de így is nagyon örülök, még akkor is, ha ez nem az eddigi legjobb maratoni időm ("csak" a második). Sokat gondolkodtam viszont, hogy könnyebb volt-e így lefutni a maratont a pestinél. Pro érvek: nem kellett várnom a négy km-kénti frissítésre, ott ettem és ittam, ahol jólesett. Nem kellett szenvednem a műanyag poharakért való tolongásban és megállnom, hogy megigyam. A palackból sokkal könnyebb inni és nem ömlik a cipőmre az izó fele. Folyamatosan szóval tartottak, biztattak, sőt a mellettem guruló bringa talán egyfajta pace-makerként is segíthetett. Könnyebb és kellemesebb is volt a pálya: köves úton ugyan, de erdők-mezők közt futottam. A kontra érvek száma kisebb: Pesten azért versenyhangulat van, a nagy tömeg szintén felspannolhatja az embert. Ami a szintkülönbségeket illeti, Nagyatád körül valószínűleg több volt az emelkedő, mint a budapesti hidak, felüljárók, felhajtók esetében. Ezért azt gondolom, hogy ez az az idő, ami a mostani edzettségemben benne volt, és ezt mindkét helyszínen (vagy máshol is) meg tudtam volna csinálni.
A sok edzésnek azért megvan az eredménye. Csapat- és bloggertársaim, akik még nem futottátok le a maratont: Nektek is sikerülni fog! Méghozzá szintén négy órán belül, ismerve az edzettségeteket és az eddigi eredményeiteket. Hajrá mindenki!

Júliusban csatlakoztam DK első sprotsdirect-es rendeléséhez (akkor még nem volt ennyire híres, de a blog-ja már jól pörgött), és rendeltem egy akciós Nike vízlepergető futódzsekit és egy fejlámpát.  

Korábban mindössze kétszer futottam fejlámpával, mindkétszer Sekiwake jóvoltából: először ez első közös szegedi futásunkon, amire a februári időpont miatt sötétben került sor, másodszor pedig az UB éjszakai szakaszán. Az első alkalommal nem sokat használtuk a lámpát, mert gyönyörű, tiszta csillagfényes téli este volt, az aszfalt a gáton pedig jó minőségű, ezért csak rövid szakaszokon kapcsoltuk be.
Az UB már izgalmasabb volt, ugyanis ott úgy jött ki a lépés, hogy az enyém lett az első éjszakai  szakasz, és végig Sekiwake (jobbik) fejlámpájával futottam (nem lehetett valami kellemes a váltóponton magára öltenie a sz@rrá izzadt lámpát - brrrr). Nagyon jó lámpa, könnyű de erős a fénye – nagyon nagy segítség volt a sötétben. Akkor határoztam el, hogy magam is beszerzek egy fejlámpát, egy alapmodellt, hiszen nem túl sokszor van szükségem rá.
Kapóra jött DK rendelése, átböngészetem a sportsdirect oldalait fejlámpák után, így találtam rá a címben említett Karrimor termékre.

Árban nagyon vonzó volt (8 font), ezért rászántam magam, hogy anélkül vegyem meg, hogy előtte a kezembe vettem volna. A gyártó ajánlása szerint kitűnő választás kempingezéshez, kültéri tevékenységekhez, vészhelyzetekben vagy egyszerűen a ház körül munkáknál. Sajnos a futást nem említették konkrétan, igaz az is kültéri tevékenységnek tekinthető. Volt hát némi rizikója a vételnek (a fényképek egyébként bíztatóak voltak). 

DK nagyon korrekten menedzselt a rendelést: Google docs tervezés és a csomag követéséhez szükséges linket is megkaptuk. Egy ideig úgy nézett ki, elakadt valahol (vagy elveszett a csatornában), és már éppen kezdtünk kétségbe esni, amikor mégis megérkezett a csomag. Persze ekkor már a jólmegérdemelt nyaralásunat töltöttük a Balatonon, így csak pár nap késéssel tudtam átvenni a cuccot. Az első (és szerencsétlen módon az eddigi egyetlen) tesztre is Zamárdin került sor, pedig a múlt vasárnapi „Láss, ne csak nézz” futáson pompás alkalom adódott volna. Sajnos ott az utolsó pillanatban balga fejjel úgy döntöttem, nem viszem magammal a lámpát, pedig jól elfért volna a Nike dzseki zsebében.

A lámpába három vékony ceruzaelem (AAA) való, az első garnitúrát a csomagolás már tartalmazta. A „használati utasítás” szerint két üzemmódja van: 4 LEDes és 2 LEDes: az előzőben 35, a takarékos üzemmódban pedig 70 óra üzemidővel. A LEDek elé egy vörös szűrőt is le lehet húzni, ennek valamiféle „night vision” szerepe van, de nem sikerült rájönni ez mire jó, mert ezzel együtt már alig látszik a fénye.

Vicces, hogy ezek után a lámpának igazából másik három féle üzemmódja van: mindig mind a 4 LED világít, de van egy erős, egy halványabb és egy villogó üzemmód. Gondolom legyártottak egy csomó papírt hozzá, aztán közben fejlesztették az elektronikát, de a régi papírt nem akarták kidobni. Végtére is majdnem ugyanazt tudja, csak jobban. A LEDek fénye közepesen erős, viszont nem túl széles körben világít, így a perifériás látást nem „támogatja”, arra kell fordítani a fejet, amerre éppen meg akarunk nézni valamit.
A fejpántja rugalmas szalag, jó minőségű, és jól állítható – nincs vele gond. A lámpa dőlésszöge állítható, ami egyrészt jó, mert be lehet állítani, mennyire világítson előre, másrészről nem annyira jó, mert nem csak a LED sor, hanem az egész lámpatest dől meg. Futás közben ezért az egész lámpa beleng és kicsit kellemetlen érzést kelt. A zavaró belengés miatt nem tudom ajánlani rendszeres használathoz, ahhoz túl kényelmetlen. Túrázáshoz és valószínűleg bringázáshoz is tökéletes választás lehet, és számomra, mivel évente csak kevésszer használom, szintén elfogadható lesz.
Profi (éjszakai) terepfutónak, gyakori használatra valószínűleg jobban megfelel az olyan fejlámpa, aminél csak a LED sor dönthető illetve az a változat, ahol az elemtartó a hátul, a tarkónál van, így a lámpatest jóval könnyebb lehet. 

Korábban terveim között szerepelt, hogy 1:45-ön belüli félmaratont fussak. A szeptemberi verseny sajnos nem úgy sikerült ahogy terveztem, ezért arra gondoltam, hogy majd novemberben, Siófokon megfutom az egyéni legjobbamat, hiszen arról a versenyről egyrészt szép emlékeket is őrzök (tavaly beleadtam mindent és 9 percet javítottam a 2 hónappal azelőtti időmön), másrészt az időjárás már kedvemre valóbb lesz (valószínűleg).

Ez egy jó és megalapozott terv, volt. Hogy mi jött közbe? Az, hogy az agyam az októberi 30 kilis verseny után teljesen ráállt a maratonra. A 2 dolog sajnos kizárja egymást, mert teljesen más jellegű edzéskeet igényelnek ezek a célok. A félmaratoni legjobb időhöz gyorsabb, pörgősebb edzésekre lenne szükség, ehelyett azt veszem észre magamon, hogy keresem edzések közben azt a tempót, amit én a világvégéreiselfutnékilyensebességgel fokozatnak hívok, ekkor áll be az az állapot, amikor csak utazom a saját lábamon. Hétvégén mennek a 20 kili körüli futások, amik már teljesen megszokott a szervezetem, utána úgy érzem magam, mintha csak éppen egy 2-3 körre ugrottam volna le a gátra. Már nem is próbálom magamat hitegetni, a maratonra készülök, a novemberi félmaratonra elmegyek, de nem hinném, hogy PB lesz a vége, úgy vagyok vele, hogy meg fogom próbálni, de ha úgy érzem, hogy nem fog menni, akkor visszaveszek és szépen befutok 1:50 körül úgy, hogy jól érzem magam és nem esek szét, mint a múltkor. Kicsit elvesztegetettnek érzem a nyarat ha arról az oldalról vizsgálom a dolgot, hogy nagy valószínűséggel nem lesz meg az áhított 1:45, másrészt azt kell, hogy mondjam, hogy az a bizonyos utazó sebességem beállt olyan 5:30 körülre, ami szerintem egész jónak mondható és biztos vagyok benne, hogy a nyáron lenyomott terminátoros futások segítettek ebben.

Futó vagyok és a fejemben már az UB óta az motoszkál, hogy jók ezek a félmaratonok, szeretek ilyen jellegű versenyeken részt venni, de ahogy a neve is mondja ez csak a fele az igazi megmérettetésnek és nekem kell a maraton. Nyáron majdnem beneveztem az idei versenyre, de miután mindenki lebeszélt és én is úgy voltam vele, hogy szeretnék egészben beérni és nem szétesve, ráadásul 4 órán belül ha lehet, inkább elhalasztottam. Most viszont már nagyon türelmetlen vagyok, kell a maraton, akarom a maratont, csak ez jár a fejemben futás közben, mint valami hülye lemez ami megakadt. Valahol hülyeségnek tartom magamtól, hogy félretoltam az 1:45-ös félmaraton tervemet, de talán még lesz erre is időm és energiám a jövőben, meg ki tudja, talán mégis összejön Siófokon az a ritka napállás, meglátjuk. Az viszont biztos, hogy vagy márciusban a Balaton mellett, vagy áprilisban Bécsben én nekivágok annak a versenynek, amire szerintem sokáig fogok emlékezni, hogy ezek az emlékek szépek lesznek-e az rajtam múlik, én mindent meg fogok tenni.

Korábban írtam a Cardiotrainer androidos applikációjáról, akkor láthattátok, hogy vannak előnyei és hátrányai is a programnak. Időközben tesztelgettem azért más progikat is, többek között az Endomondo is górcső alá került. A FB kontómmal léptem be, majd egy darabig nem is foglalkoztam vele. Mindeközben kaptam több baráti felkérést is az Endomondoban és néha-néha belépve megfigyeltem, hogy mennyire közösségi ez az alkalmazás. Tetszett ez a része, plusz motivációt adhat, hogy látom mások mennyit és milyen gyakran futnak és persze azt is látom merre, hozzászólhatok stb.

Nyaralni ment a család, már nagyon ránk fért, egész évben ezt a hetet vártuk. Nem is lennék igazi megszállott futó, ha nem mértem volna fel előzetesen a terepet futás szempontjából. A térképen nem sok utat találtam, de úgy voltam vele, hogy megoldom majd az egyenletet valahogy.

Hétfőn utaztunk, ezért úgy voltam vele, hogy szerdán fogok először futni. Sajnos a kis városról, ahol voltunk nem sikerült rendes térképet szerezni, így egy szórólap térképén kezdtem a futást tervezni.

„Korán” reggel elindultam, az apartmanból kilépve egy 10 %-os emelkedő fogadott, ezt kellett legyűrni kezdésnek, majd egy kis tekergés után kezdtem úgy érezni, hogy nem jó irányba megyek. Egy nagy kört képzeltem el és csak a megérzéseimre hagyatkozva választottam a kereszteződésekben utat. Kicsit több, mint 1 kili után visszafordultam és úgy döntöttem a már előre kinézett kisebb kört fogom megtenni, akár többször is. Ez úgy nézett ki, hogy egy hosszú, szűk lejtő után kiérek a főútra, szerencsére az úton csak keveset kell menni, majd a tengerparti sétányon folytatom utam, aztán egy 8-10 %-os emelkedőn megint felkapaszkodok a lejtő tetejére. Tetszett a változatosság, mind a talaj összetételében, mind az útvonalban, tetszett a hosszú, kellemes lejtő. A futás végefelé láttam, hogy pont nem lesz meg a 10 kili, ezért tettem még egy kis kitérőt tovább a tengerparton.

Szerintem ez sikerült a legizgalmasabbra. Azt terveztem, hogy befutom a fél szigetet, úgy hogy tulajdonképpen átvágok a közepén, majd végig a parton a kis településeken keresztül visszajövök. Nagyon izgultam előtte, mert nem tudtam ez milyen távolságot jelent és pláne azt nem, hogy milyen szintkülönbségek lehetnek. Reggel próbáltam korán indulni, mert 8-9 körül már 30 fok volt a levegő hőmérséklete, ami nem éppen futóidő. Indulás után, amikor kiértem a faluból egy kellemetlen, kanyargós emelkedő következett, ez tulajdonképpen egy főútszerű volt, 2 sáv, nem nagy a forgalom, de a kanyarok miatt sokat kellett az út egyik oldaláról a másikra váltani.

Az emelkedőt kezdtem unni, alattomos volt, az a fajta, amikor ránézésre nem is tűnik vészesnek. Végre felértem a tetejére, jöhet a lejtő! Végig az erdőben mentem, kellemes, hűvös volt, kevés autó, érdekes kis települések, imádtam. Amikor leértem a partra ott már nagyobb forgalom volt, de nagyon előzékeny volt mindig minden autós és persze én is odafigyeltem. Itt kezdtem érezni, hogy ez bizony nem 10 kili lesz, de talán 15-nél megáll. Itt a parton melegebb volt, frissítés nem volt nálam, kicsit sétáltam, végülis nem hajt a tatár, elvileg nyaralok, vagy mi. Kicsit hosszabbra nyúlt ez a futás, mint gondoltam, főleg ha azt is belevesszük, hogy bemelegítésként nyomtam egy 3 kilis kört a feleségemmel. Amikor hazafelé megláttam az ismerős partszakaszt megörültem, kicsit furán éreztem magam végig, mert ismeretlen volt minden, de egyúttal izgalmas is volt.

Ezt nagyon vártam, már az elején terveztem, hogy elfutok a sziget végébe és megnézem a nyílt tengert. Ennek a futásnak mindössze az volt a hátránya, hogy ugyanazon az útvonalon kellett visszajönnöm, de ez csöppet sem zavart. Az út erdős részen ment, sokat kanyargott, így megint nagyon oda kellett figyelni az autókra.

Az első 2 kilit megint a feleségemmel tettem meg, majd ő visszafordult. Sejtettem, hogy ez nem lesz egy ultra hosszú futás, de nem is bántam, ilyenkor nem ezen van a hangsúly, inkább azon, hogy bejárjam a környéket, megismerkedjem a szigettel és persze hogy sportoljak is egy kicsit. A futás végén egy nagyon komoly lejtő fogadott, a végén láttam a partot, de sajnos leérve nem a nyílt tenger látványa fogadott. Annyira nem bánkódtam, inkább elindultam visszafelé egy finom reggeli reményében.

Amikor teljesítettük az Ultrabalaton távját még júniusban, nekem rögtön az jutott eszembe, hogy le szeretném futni a maratont ősszel. Túlzottan is lelkes voltam, ezért átgondoltam a helyzetet és úgy döntöttem, hogy csak a 30 kilis távon indulok. Arra gondoltam ez egy jó felmérő lesz a maraton előtt, egy kis ízelítő. Szépen eltelt a nyár és én végig a félmaraton PB-vel voltam elfoglalva, nem nagyon foglalkoztam azzal, hogy 30 kilit kell majd lefutnom, igaz, egyszer már teljesítettem a távot, ez valahol megnyugtatott. A félmaratoni PB nem jött össze, így bíztam benne, hogy majd a maratoni hétvégén egy jóízű futással vígasztalódhatok.

Eljött a hétvége és előzetesen sajnos nem úgy alakultak a dolgok, ahogy szerettem volna. Fájt a gyomrom szombaton és éjszaka a vádlim is begörcsölt, sajnos nem sikerült teljesen kimasszírozni, így érthető, hogy nem voltam túl lelkes a vasárnappal kapcsolatban. Másnap reggel már a gyomrom is jobb volt, a vádlimat éreztem, de bíztam benne, hogy ha majd bemelegedek, akkor nem lesz gond. A futóblogos pólóban (fekete színű) mentem, nem is gondoltam, hogy ez majd problémát okozhat, de amikor kiértem a rajt helyszínére már tudatosult bennem, hogy bizony ma sem fogunk fázni. A rajt kicsit fura volt, annak ellenére, hogy szakaszosan kellett volna rajtolnunk, folyamatosan azt mondogatták a szervezők, hogy induljunk amikor csak kedvünk tartja, talán azért is álltak így hozzá, mert nem voltunk valami sokan.

Elindultam, a terv az volt, hogy szépen 6 perc körüli tempóban végigmegyek, 3 óra alatt betolom a bringát. Nagyon jól esett ilyen tempóban menni, persze kontrollálnom kellett magam folyamatosan, mert gyorsítottam, de sikerült időben észbe kapni. Igazság szerint kicsit korán rajtoltam, mentek el mellettem folyamatosan, de próbáltam ezzel nem foglalkozni és jól érezni magam. Nagyon sokáig nem történt semmi, mentem ebben a tempóban (ami egyébként nem 6 perces volt, inkább 5:45 körüli) és azt éreztem, hogy így most a világ végéig elmennék. Az Árpád-híd felé közeledve sokan jöttek már szembe, láttam Azilinhát is, szépen ment, majd a visszafordító után Pannonfunk kolléga is feltűnt, mosolygott, úgy tűnt minden okés. Láttam, hogy a 4 órás iramfutók mögöttem vannak, kíváncsi voltam, hogy a következő visszafordítóig tudom-e az előnyömet tartani. Sajnos az ilyen gondolatok ártalmasak akkor, ha az ember nyugodt versenyt szeretne, éreztem, hogy elkezdtem gyorsítani és már annyira nem kényelmes a tempó, sőt a meleg is nagyon zavaró déli irányba haladva. Megjött az eszem szerencsére, szépen frissítettem, még egy kis banánt is nyomtam, mert már éhes voltam és utána megpróbáltam visszavenni a tempóból. A következő fordítónál, ami a Kopaszi gátnál volt, még mindig ugyanannyira voltak a 4 órás iramfutók, ennek örültem és még annak is, hogy itt a féltáv és jól érzem magam. A félmaratoni távig ez nem is változott, akkor kicsit besokaltam a rakpartból, nagyon sokat mentünk ott, már nagyon untam, sehol semmi árnyék, csak a végtelen aszfalt. A fordítóig kicsit szenvedős volt, de a tempóm még mindig jó volt, vártam nagyon az utolsó 5 kilit, tudtam, hogy akkor majd kicsit megnyugszom. Nem így lett, a Ferdinánd felüljáró sem lesz a kedvencem az már biztos, ott kicsit sétáltam, de aztán rájöttem, hogy utána rossz lesz elindulni úgyhogy rögtön elkezdtem megint futni. Onnan megint kicsit könnyebb volt és a Dózsa György útra rákanyarodva éreztem a célt, már nem is frissítettem, úgy gondoltam nem akarok már nagyon hajrázni, de aztán egy „hajrá pantomimes” felkiáltás (nem tudom ki volt az, de köszönöm, akkor nagyon kellett egy kis bíztatás) adott még egy kis energiát a végére és csak összeszedtem magam egy 5 perc alatti kilire. Beértem, 2:54 perc alatt, elégedett vagyok mind az időeredménnyel mind azzal, hogy ha nem is végig, de a verseny nagy részében tudtam önkontrollt alkalmazni.

Vasárnap először éreztem azt a célban, hogy le fogom tudni futni a maratont. Nem holnap, nem holnapután, de hamarosan. Gyakorolnom kell ezt a tempót, a hosszú futásokat, pótolnom kell az elvesztett sót (Szasza tanácsa) és magnéziumot kell szednem és akkor a verseny végén jelentkező görcsök sem fognak előfordulni. Fejben kész vagyok rá úgy érzem és reményeim szerint tavasszal sikerülni fog egy 4 óra körüli maratont futni, persze ha teljesen összeáll a kép, ami ritkán fordul elő mint tudjuk.

[Ez most szintén amolyan verseny előtti para-bejegyzés, de egyben a tanácsotokat is szeretném kérni. Igaz, elég későn, de eddig egy igen nagy és határidős munkán dolgoztam...]

Nem vagyok babonás, de a 13. maratonomra készülök. Hosszú évek óta most érzem úgy először, hogy esélyem van a négy órán belüli eredményre. Ha sikerül, nagyon fogok örülni. De szinte biztos, hogy nem fogom tudni, hogy PB-t futok-e.

Tizenkét maratonom volt, ahogy írtam, de nem biztos, hogy mindegyik az volt. Illetve biztos, hogy nem mind, az egyikről többé-kevésbé pontosan tudom, hogy 40,8 km volt "csak". Emellett többször is futottam saját magam által kimért 42,2 km-t.

Eddig így ment:
1992: Nagyatád, IM-váltó. 4:38:45. Úgy volt, hogy csak 28 km-t futok, de végig én futottam.
1993: Nagyatád, IM-váltó. 3:46:55. Ez a PB-m, megdönthetetlennek látszik, de már senki nem tudja biztosan, hogy megvolt-e a teljes táv, jól mérték-e ki. Sajnos az útvonalra sem emlékszem teljes pontossággal, hogy utólag próbáljam lemérni. Egyénként erre a maratonra alig 160 km edzéssel indultam el. Ma már ezt nem merném megcsinálni, de akkor 22 éves voltam, most meg 40. Hát, igen.

Itt jött egy tíz éves szünet, de úgy, hogy 1996-2002 között semennyit nem futottam. És 1996-ig sem sokat. 2002-ben kezdtem újra futni, de igazán csak 2003-ban.

2003: Nagyatád, teljes IM verseny részeként. 37 fokban. 5:52:51, ez persze nem is futás, hanem túlélő-vánszorgás volt rettentő görcsök közepette.
2003: Budapest. Verseny. 4:28:23. öt héttel az ironman után.
2005: Nagyatád, edzésként 4:22:20. Átlagpulzus: 160. Egy barátom bringával mérte a távot.
2005: Nagyatád, teljes IM verseny részeként. 4:08:36. Átlagpulzus: 147. A táv 40,8 km volt. De most könnyedén ment és végig futottam, még csak nem is lassultam.
 

(A 2005-ös Ironman célkapufotója, Nagyatád.)

2005: Budapest. Verseny. 4:03:30. Átlagpulzus: 169. Nagyon akartam a négy órát, sikerülhetett is volna, de a végén begörcsöltem, meg kellett állnom, utána is csak alig mertem kocogni. Nagy tanulság volt, bár csak most vontam le azt.
2006: Nagyatád, IM-váltó. 4:47:11. Átlagpulzus: 155. Keveset edzettem (300 km!).
2007: Nagyatád, IM-váltó. 4:51:03. Átlagpulzus: 156. Több, de nem elég edzés (600km), de most hőség volt.
2010: Nagyatád, IM-váltó. 4:45:12. Átlagpulzus: 159. 850 km edzés után, de hőségben.
2010: Budapest, verseny. 4:17:10. Átlagpulzus: 165. Szakadó esőben. Az előző verseny után 6 héttel. Itt is begörcsöltem, pedig hűvös idő volt.
2011: Szeged, edzésként. 4:11:37. Átlagpulzus: 156. Lényegében egyenletes tempóval. Görcsök nélkül.
 

(2010-es célkapufotó Budapesten. A versenyórán a bruttó idő látszik.)

2002-2009 között egyébként csak "kampányszerűen" edzettem. Ironman-es éveimben 1100-1300 km-t, egyébként viszont csak 500-750 km-t. 2009-ben jött a mélypont, 235 km-es éves futásmennyiséggel. 2010. jan. óta nem kampányszerűen, hanem rendesen futok. Ez még nincs is két éve...
Tavaly 1410 km-t futottam, ami havi 120 km. Idén már most, szeptember végére túl vagyok az 1450 km-en, tehát havi 160 km körül.

Tanulságok:
1. Ha sokat futok, meg tudom közelíteni a négy órát.
2. Melegben sajnos erre nem sok esélyem van. Úgy néz ki pedig, hogy vasárnap viszonylag meleg lesz. 24 fok nekem már ugyanis sok, de lehet, hogy ezt még bírom?
3. Tavaly év vége óta figyelek csak a magnézium-bevitelre, ami talán segít, hogy idén ne görcsöljek be.
4. Viszonylag magas pulzusú futó vagyok. Amikor sokat edzek, kicsit alacsonyabb a pulzusom, hűvös időben szintén, illetve akkor is, ha előtte már 8 órán át úsztam és bringáztam. A 2006-2010 közötti nagyatádi IM-váltók látszólag nem (olyan) magas pulzusa sajnos attól van, hogy közben sétálni is kellett. Kiemelkedően magas a két utolsó Budapest Maratonos futásom átlagpulzusa. Ez részben a fokozott para miatt volt, meg azért, mert ezeken a versenyeken mindig a határaimat feszegettem (be is görcsöltem mind 2005-ben, mind pedig tavaly.)

Az UB óta lényegében csak a maratonra készültem. Nyáron többnyire este (éjszaka, hajnalban) futottam, bár volt néhány jó hűvös-esős hét is, amikor nappal is lehetett. Júliusban ötször futottam félmaraton körüli távot (22,5 - 19,2 - 20,8 - 20,4 - 24,3), de emellett két 17 km-es futásom is volt. Az átlagpulzusok 150-160 közt mozogtak (hűvös idő volt).
Egyben megpróbálkoztam a gyorsítással is. 10 km résztávon (500 gyors, 500 lassú 10× folyamatosan) 51:40-es idővel sikerült célbaérni.
Augusztusban az volt a terv, hogy minden héten futok egy 2 km-rel hosszabb távot. A július végi 24 km (tempó 5:20, pulzus 162) volt az alap.
Az első sikerült: 26 km, 5:32-es tempó, 159-es pulzus.
A következő 28 km-t viszont nem tudtam lefutni. Megálltam 21,1-nél (5:31, 165).
Nem baj, majd legközelebb 30 km-t! És azt sem tudtam lefutni, ami már komolyan kezdett aggasztani. Igaz, ebben a hónapban szörnyű meleg volt. 20 km (5:57, 149) sikerült. Az is baj volt, hogy a késő éjjelbe nyúlt mindkét futás, fáradt voltam.
Az augusztusi 10 km-es résztávom viszont 50:30 alatt sikerült.
És végül szeptember. Egy hajnali futással sikerült meghódítani a 30 km-t. Végül 31,6 km lett (tempó 5:38, pulzus 160). Egy héttel később, de újra késő este-éjszaka: 33 km (tempó 5:42, pulzus 154.)
Közben és azóta csak 8-12 km-eket futottam, a 33 km pont három héttel a maraton előtt volt. Ja, és a 10 km-es résztáv 49:20 alatt sikerült. Egy városi futóversenyen valószínűleg teljesült egy másik régi célom: Cooper-teszten elérni a 3000 métert.

És most a kérdések, amik bennem kavarognak.
Mennyire engedjem felmenni a pulzust vasárnap a verseny elején?
Milyen tempóval kezdjek?
Beálljak-e a négy órás iramfutó mellé?
Vagyis, egyszerűbben és összefoglalva: a fentiek alapján szerintetek milyen taktikával induljak el a maratonon???
 

Mint tudjátok nagy terveim voltak erre a versenyre. Az 1:45-ös célidő kitűzését abszolút nem éreztem optimistának, sőt, úgy éreztem talán jobban is sikerülhet ez a verseny, mint amire először gondoltam, hisz eddig mindig így volt. Nem éreztem különösebb nyomást, vagy teljesítménykényszert magamon, a szombatom egészen nyugodtan telt annak ellenére, hogy voltak kétségeim.

Egyrészt ott volt az időjárás, mint tényező, meleget jósoltak és bizony a sok beton miatt ez komoly hátrány lehet, nem bírom a meleget sajnos. Ha ez még nem volna elég az allergiám is szépen kijött, bár futások alatt nem éreztem annyira intenzíven az orrfolyást és a szemviszketést, sajnos úgy éreztem a teljesítményem nincs a topon, talán ilyenkor az ember tüdeje is kicsit fáradtabb. Szombaton aránylag korán lefeküdtem, de aludni nem tudtam egykönnyen. Járt az agyam, próbáltam egy nyerő taktikát kitalálni, azt megtanultam, hogy az erőnk beosztása nagyon fontos, talán a legfontosabb. Eljött a reggel, előző este mindent előkészítettem, így már csak fel kellett öltöznöm, reggeliznem, rendbeszedni magam. Hosszabb futások előtt be szoktam dobni egy ampulla magnéziumot, most is ezt tettem, azonban utána erősen elfogott a hányinger, éreztem, hogy ezt most talán nem kellett volna. A feleségemmel elindultunk a versenyre, ő mindig elkísér, bíztat, drukkol, fényképez. Ez sokat számít, főleg a verseny közben amikor tudom, hogy a célnál ott fog várni, szerintem nem sikerültek volna eddig így a versenyek ha ő nincs velem.

Pár hete még magabiztos voltam, a korábban kitűzött cél gyerekjátéknak tűnt és még komolyabb célokat kezdtem álmodni magamnak. Sajnos a valóság jól arcon csapott, a korábbi remek sebességem nemes egyszerűséggel eltűnt. Próbálok okokat keresni, de egyértelmű és megkérdőjelezhetetlen okot nem találok rá.

A cipőm már a végét járja, érzem, hogy már nem csillapít úgy, ahogy az elvárható lenne és a rugalmasságával is gondok vannak. Ez a probléma a versenyen is jelen lesz, hiszen az új Pegasusomat még nem sikerült eléggé betörni, nem biztos, hogy bevállalnék egy versenyt vele, de még ezen gondolkodom.

A másik kifogás az allergia. Sajnos engem is elért, mint minden évben, orrfújás, szemviszketés és gondolom ez a légzésemre is hatással lehet. Sajnos ezzel nem tudok mit kezdeni, Pannonfunk írta, hogy ő mentolos cukrokat tol, ez érezhetően segít nekem is, valószínűleg ezzel fogom magam doppingolni a verseny előtt.

Ami a tempót illeti ezen a versenyen kicsivel 5 perc alatti ezrekre lesz szükség, de edzésen a korábbi 4:30-5:00-ás tempót most megközelíteni sem tudom. Az 5:00-5:30 közötti intervallumban tudok hosszútávon mozogni és csak nagyon nehezen tudok beférni alá. Tudom, ez csak edzés majd a versenyen, hiszen ott kell teljesíteni. Örülnék ha ez a dolog így működne, de ismerem magam már annyira, hogy érezzem jelenleg mik a határaim és most azt mondom, hogy ha minden rendben lesz, az időjárás is kegyes lesz hozzánk és esetleg az allergiám is javul, vagy egy kis eső lenyomja, akkor be tudok majd 1:45 alá férni. Sok fog múlni a rajton és azon, hogy mennyire tudok Lőw András és Hullay Ernő iramfutók közelében maradni. Az mindenképp doppingol, hogy 2 ilyen remek futóval kell tartanom a lépést. Ha jól sejtem ők egyenletes tempót fognak diktálni, sajnos ez nekem annyira nem fekszik, én jobban szeretem a lassabb kezdést és a folyamatos gyorsulást, de nem fogom megkockáztatni azt, hogy lemaradok az elején.

Most tehát megy az agyalás, próbálok mentálisan felkészülni, ma még elmegyek, kicsit szokom az új cipőm, próbálok egy jóízűt futni aztán szombaton úszom egy kicsit és korán lefekszem.

Még nyitott kérdés, hogy melyik cipőt használjam a versenyen, a Span már tényleg a végét járja (vagy valami más van, mert egyelőre csak 800-900 kili van benne), rövid távon még jó, de egy hosszú futás végén érzem, hogy már nem csillapít, a Pega még új, abszolút nem éreztem szokatlannak, kicsit keménynek tűnt, több rugalmasságot vártam, de mindenképp jó hír, hogy nem törte a lábam, nem dörzsölt ki. Összehasonlítva formára a két cipőt meglepően hasonlóak egyébként.

Ti mit javasoltok, melyiket vigyem a versenyre? A Span megérdemelné a szép búcsút, a Pega viszont fittebb, a verseny vége mindkét cipőben tartogathat meglepetést.

Már nagyon vártam rá, hogy elinduljak, megint jó hangulatban voltam, így sikerült 5 perces ezrek alá szorítani az időt. Na de ne menjünk ennyire előre, egyelőre ott tartunk, hogy elindultam. Rám jellemző, hogy mindig lassabban indulok és úgy gyorsulok be, ez a mostani futás grafikonján is jól látszik (a grafikon beágyazása mgergoo segítségével jött létre, ezúton is köszönöm neki).

Tudni kell erről az útvonalról, hogy bár nem a leghardkórabb út a Citadella felé azért erősen izzasztó. Az 5. kilitől jön az emelkedő kegyetlenül, majd van egy kis lejtő, de a következő emelkedő még durvábban szivat. Itt egy másik futó mellé értem, kimondva kimondatlanul ahogy összenéztünk elindult a verseny felfelé. Furcsa volt, mert szinte lassulási versenyt futottunk, nagyon keményen toltam, de nem előztem meg, éreztem, hogy még van bennem és ahogy felkanyarodunk a Citadellához és kicsit az emelkedő is enyhül meg tudom előzni, addig tartalékolok. Ez így is lett, teljesen kifulladt én pedig vígan elfutottam mellette, ez a kili 5:44 lett, ami az emelkedőt figyelembe véve szerintem tök jó.

Innentől lefelé vezetett az út, azt imádom ebben az útvonalban, hogy kárpótol az addigi szenvedéseinkért, lefelé csak le kell gurulni. Lefelé nagyon jól ment és sikerült megtartani a lendületet egészen hazáig.

A futás végén nagy endorfin bomba ütött be, ez az új sebesség nagy lendületet adott nekem, bár tegnap a Kopaszin nagyon fárasztónak éreztem és a gyomrom is alaposan felfordult közben, szóval csak óvatosan tolom ezután. Egyelőre úgy döntöttem, hogy az 1:45-ös cél marad a szeptemberi félmaratonon, aztán majd ha 15 kili környékén úgy érzem elkezdem tolni. Próbálok következetes maradni, esetleg novemberben jöhet egy mindent, vagy semmit félmaraton.

Szombaton múlt egy hete, hogy megcsináltam az első 30km-es felmérőmet.

A dagadtköcsög blog-on hosszú vita folyt arról, érdemes-e/szabad-e a verseny előtt, edzésen lefutni a verseny távját. Olvashattunk véleményeket pro- és kontra, elemzéseket egyik és másik választás előnyeiről és hátrányairól. Csak egy hajszálon múlott, hogy nem írtam meg: „úgy lesz a legjobb, ahogy Neked jólesik”, de mire átrágtam magam a tengernyi kommenten, Gergő eldöntötte: marad a 19km-es „pettingnél”.

Számomra viszont nincs jelentősége a táv-szüzességnek, én szeretem tudni (és kipróbálni), hogy hol tartok a felkészülésben. A félmaratont is jóval az első hivatalos verseny előtt lefutottam: tettemnek ok a kíváncsiság. Ezt még a Városligetben körözve követtem el, ami a monotonitás szempontjából volt inkább nagy teljesítmény, tekintve, hogy a leghosszabb kör is csak bő 3 km-es. Persze pantomimeen nem tudtam túltenni, aki anno 12km-t is futott 400-as pályán…

Korábban már kétszer futottam 30 km körüli távot, ám azokat nem terveztem meg előre. Először még a télen indultam egy hosszú futásra (pontosan a mostanival egyező útvonalon), akkor sajnos nem készültem frissítéssel, és a karácsonyi szünet miatt alig találtam egy helyet (azt is csak 25 km után), ahol kaptam egy pohár vizet. A második alkalom pár hete volt, amikor idegből futottam egy nagyot. Ekkor legalább a frissítésre gondoltam (útba ejtettem a margitszigeti és városligeti kutakat), de nem készültem tudatosan: nem pihentem előtte eleget, nem ettem előtte rendesen és közben sem pótoltam a felhasznált energiát. A végén teljesen beállt a vádlim, 31,5 km után, szűk 3 km-re a lakásunktól kénytelen voltam megállni. Innen gyalogoltam, és rá kellett jönnöm, szétfutott vádlival gyalogolni sem kellemes. Végül az utolsó fél kilit egy éjszakai járaton bliccelve tettem meg…

A mostani felmérőre tudatosan felkészültem: megfelelő pihenés után, gondos útvonaltervezés mellett (Margitszigeti kutak érintése) viszonylag jó futóidőben (már javában tombolt a nyári ősz), egy zöldalma ízű Powerbar-ral felszerelkezve (3 különböző gélt akarok tesztelni, ez volt az első a sorban), kompressziós zokniban indultam útnak.

Az útvonal az egyik szokásos hosszúm: otthonról a Rákos patak partján a Dunáig, onnan le a Margitszigetre, 2 szigetkör után pedig ugyanitt vissza, hazáig. Idő szempontjából a 4 órán belüli maratonnak megfelelő részidőt tűztem ki. A számos kereszteződés és a nem teljesen ideális frissítés (ivókút) miatt úgy döntöttem, a nettó időt mérem, cserébe igyekeztem 5:30-as, vagy annál jobb km-eket futni.

Először úgy terveztem, hogy 20km körül tolom be a Powerbar-t, ez pontosan a második szigetkör végén lett volna, ahol van kút (a boltban mondta az eladó srác, hogy vízzel kell bevenni). Később módosítottam a tervet amiatt, hogy ha a gélezés után valami probléma adódna,tudjak még egyszer inni. Ezért a MAC-hoz (17,5 km) hoztam előre a gélezést, hogy a szigetkör végén meg tudjak korrigálni, ha kell.

Az első két km-t kicsit lazábbra szoktam venni, hogy biztosan ne fussam el a távot: ha két km után is gond nélkül megy a nagyobb tempó, akkor lehet tolni neki, ha nem megy, akkor meg muszáj visszavenni. Ezt sikerült most is betartani, 5:39 és 5:47 lett az első két km, utána viszont gyorsultam 5:20 környékére. A patakparton többnyire eseménytelenül követték egymást a kilométerek: 1-1 piros lámpa, egy gyors pisilés és néhány lágyan ringó női mell törte csak meg a vasárnap késő délelőtt egyhangúságát.

A meteorológusok jelentős mennyiségű esőt vizionáltak erre a napra, ehhez képest csak pár helyen szemerkélt az eső, komolyabban nem áztam meg. A gélt a tervnek megfelelően 17,5 km-nél ettem meg. A vártnál könnyebb volt lenyelni, de borzalmas íze volt. Mondjuk az íze kicsit tényleg emlékeztetett a zöldalmára, de ezzel együtt is borzasztó volt. Ittam rá valamennyi vizet a kútról, majd indultam tovább. Fölösleges volt parázni, nem hiányzott nagyon az extra frissítés a 20. km-nél, de ha már ott volt a kút, ittam még egyet. Lényegében elég lett volna a 20. km-nél bevenni a gélt.

Kezdetben nem éreztem semmi különöset, de pár km után azt vettem észre, hogy szinte szárnyalok, visszagyorsultam 5:20 környékére, és ez a lendület kitartott egészen a 24. km-ig. Ezután azonban csúnyán elfogytam, szabályosan berogytam, a végén alig bírtam hazavánszorogni. Az utolsó 2 km-en már 6:00 fölötti tempóra lassultam. Ezt tetézte hogy időnként erősen szédültem is.

Kicsit szomjas is voltam, de vajon csak ez volt a hiba? Esetleg kellett volna még egy gél vagy korai volt 20km előtt bevenni? Ti mit javasoltok, mit csináljak másképp legközelebb (azt leszámítva, hogy edzésen futom meg a versenytávot)?

A kompressziós zokni viszont most is jól vizsgázott – a vádlim a futás után (meg az azt követő napokon) is egész jó állapotban volt.

Slusszpoén: futás után elmentünk a fiammal megnézni a Harry Potter 7/2-t. Mikor hazaértünk, tele volt a lakás a legjobb barátaimmal. 40 éves lettem baszki!