2011 augusztusa a szokottnál forróbbra sikerült. Az őszi maratonra viszont hosszú futásokkal kell felkészülni, az egyik ilyennek egy vasárnap reggel indultam neki. Sajnos a rajt később lett a tervezettnél, de hát kinek van kedve vasárnap csörgőórára kelni? :-)

Fél 9 körül már sütött a Nap, de még nem volt meleg, és az előrejelzés nem is ígért meleget. Ez csalóka volt a futás első km-ein, de amikor kiértem a Tisza gátjára nyilvánvalóvá vált, hogy ez nem lesz könnyű menet. A terv a Tiszaszigeti kör volt, annyival nehezítve, hogy otthonról indultam, így 27 km a táv. És ezt a kört nem lehet akárhol megszakítani, be kell fejezni, valahogy haza kell menni. Szóval a gáton tűzött a Nap, és a csak egy kis szembeszél enyhítette a forróságot. Sapkát nem vittem, ezért az UB pólómat csavartam turbánként a fejemre. 10 km körül a cipőm jelezte, hogy elkezdi feltörni a lábam, annak ellenére, hogy eddig ilyen gond nem volt vele. Leültem és egy vékony vazelinréteg valamint újrakötés megoldotta dolgot. A kulacsövemben vitt 3 dl víz kevés volt, és mire kitikkadtan elértem az első utcai csapot Újszentiván szélén (kb. 16 km), már késő volt. Innentől lényegében csaptól csapig futottam, próbáltam pótolni az elveszített folyadékot, és a testem egyre nagyobb és nagyobb felületét vizeztem be. Egy müzliszeletet vittem magammal, ami igazából nem pótolta a kihagyott reggelit, így 20 km körül már teljesen eléheztem. Innentől bele kellett sétálnom többször is, és teljesen kikészülve értem haza. Az éppen elkészült ínycsiklandó ebédből nem tudtam enni, csak feküdtem és bámultam a plafont. Pár óra agonizálás és alvás után lett csak emberi formám. Feleségem joggal jelezte, hogy nem lenne jó, ha ezentúl minden vasárnap csak ennyit tudnék hozzátenni a családi élethez....

 

Elhatároztam, hogy ezt nem hagyom annyiban, és szoktatom magam a forróságban végzett edzésekhez. A hétközi esti futások után a következő vasárnap ugyanezt a kört teljesítettem. Sajnos a korábbi indulás nem sikerült és a meteorológiai előrejelzések ellenére ugyanúgy tűzött a Nap, mint egy hete. A különbség igazán annyi volt, hogy egyáltalán nem mozgott a levegő, amikor kiértem a Tisza gátjára és mellbevágott a part menti bozótosból felém áramló párás forróság. A pólómat most is levetettem - legalábbis azokon a részeken, ahol kevesen járnak – viszont most vittem magammal a tarkóvédős sapkámat és a napszemüvegemet. Kulacsövet nem, viszont kézben vittem még fél liter vizet is. A gatyámban, a combomra simítva pedig vésztartaléknak egy PowerBar energiaszelet lapult. A futás jól ment, szigorúan tartottam a pulzuskontrollt, ebből láttam, hogy lassítanom kell ahhoz, hogy ne álljak fejre. Az első csapig beosztottam a vizemet, onnantól pedig rendszeresen újratöltöttem a palackot. Futás közben pedig folyamatosan pancsoltam a fejemre és sapkámra a palackból a vizet. 20 km körül ettem meg az energiaszeletet, ami meglepően jó ízű és kellemes állagú volt, főleg hogy ugyanezen gyártó számomra ehetetlen géljeihez hasonlítom. Valami érdekes képlékeny anyagot tartalmaz a csomagolás, ami a melegtől zsíros, de nem ragacsos tapintású és puha volt. Vegyipari csúcsteljesítmény, az biztos :-)

 

 

 

Kellemesen elfáradva értem haza, jól esett egy kis délutáni pihi, de nem voltam használhatatlan, sőt este még egy kis focizás a fiammal  is belefért.

 

 

A soron következő hétvégén is hosszút futottam, bár nem terveztem. Egy közösségi futásra kaptam meghívást a Marosmenti Mocorgóktól. Már februárban is voltam egy ilyen Mocorgásnak nevezett eseményen, ami alapvetően más, mint a májusi félmaraton. Ez ugyanis nem verseny, hanem csak egy kis szervezett együtt futás. Februárban egy kellemes 5 km-s kört jelöltek ki a Maros ártéri erdejében a szervezők, most is erre számítottam, azt gondoltam, hogy 2 kört (10 km) fogok futni. Erre a napra ugyanis nemcsak erős napsugárzás ígért az előrejelzés, mint az előző 2 vasárnapra, hanem kifejezetten kánikulai meleget is. A helyszínen aztán borult a terv. Kiderült, hogy a télen futott útvonalat benőtte a növényzet, ezért egy 3.6 km-es kört jelöltek ki, amin maximum 6-szor lehet körbe futni. Mindenki annyit fut, amennyit kedve tartja, körönként lehet frissíteni és nem versenyzünk, hanem jól érezzük magunkat.

 

Csoportkép induláskor

 

Lassú tempóban indultunk, a 10 órás rajtnál már hét ágra sütött a Nap és nagyon meleg volt. Kiderült, hogy az útvonal nem egyszerű: a fák alatt egy egyenetlen felszínű kőtörmelékkel feltöltött út kanyarog. Ezután egy aszfaltos szakasz következik félig-meddig árnyékban, a leghosszabb része a körnek viszont fenn fut a Maros gátján, kemény földúton, de árnyékmentes, pokoli forróságban. A pálya "természetesen" a megszokott profizmussal volt kijelölve: jelzések és segítők tették lehetetlenné a körről letérést. Jól ment a futás, ismerősökkel beszélgettem, illetve különböző célokat kitűző futókkal ismerkedtem.

 

Lalival és Vilivel megbeszéltük a krómbetöltés fontosságát

 

 

Az volt a tervem, hogy annyit futok, amennyit birok, de végig óvatos pulzuskontroll alatt. 3 kör után maradtam egyedül, sokan kiálltak, illetve lemaradtam, bár előttem látótávolságban egy páros küzdött. Akkor már láttam, hogy menni fog a 6 kör is (21.6 km). Minden körben ittam és locsoltam a sapkámat. Az árnyékos szakaszokon levettem azt, a napon viszont felvettem. 2 óra 12 perc lett a vége, végig egyenletes tempót tartva. Az utolsó futó voltam a pályán, a célban kaptam egy szelet csokit és a szervezők invitáltak is a terített asztalhoz. Tartalmas, bográcsban főtt gulyáslevest szürcsölgetve ültük körül az asztalt. Utána beszélgettünk egy kicsit, természetesen főleg futásról, tervekről. Az Ultrabalaton is szóba került, de nem csak a csapatverseny, ugyanis egyéni teljesítő és bicajos kísérője is ült az asztal körül. Az idő megszépíti az emlékeket :-)

Nagyon kellemes délelőtt volt, mindent profin megszervező vendéglátókkal.  Kellemesen, de nem túlságosan fáradtam el, szerencsére, mert még haza kellett vezetnem. Körte sporttárs tartott szóval. Abban mindketten megegyeztünk, hogy elégedettek lehetünk magunkkal, hiszen egyikünk sem félmaratonra készült, de mindketten gond nélkül teljesítettük a nem mindennapi időjárási körülmények ellenére.

 

A poszt zárógondolata az, hogy az egyik szemem sír, a másik nevet. Sikerült végre eljutnom egy ultrahang és röntgenvizsgálatra, ahol a január óta fájó bokámat vizsgálták meg. Fájdalmaim az UB felkészülésre is rányomták a bélyegüket. Sajnos gond van, de legalább pontosan tudjuk, hogy mi. Kiderült, hogy ínhüvelygyulladásom van, és igazából a 6 hetes járógipsz viselése sem lenne túlzás. Ezt elkerülendő, a  pihentetés mellett a futás szigorúan tilos, fizikoterápiára járok, és irigy vagyok mindenkire, aki futhat. A maraton nevezésemet visszamondtam, és remélem, hogy a sikeres kezelés után októberben óvatosan elkezdhetek futni. Addig úszni próbálok, de nem igazán tetszik, úgyhogy arról ne várjatok tőlem posztot….