Amikor teljesítettük az Ultrabalaton távját még júniusban, nekem rögtön az jutott eszembe, hogy le szeretném futni a maratont ősszel. Túlzottan is lelkes voltam, ezért átgondoltam a helyzetet és úgy döntöttem, hogy csak a 30 kilis távon indulok. Arra gondoltam ez egy jó felmérő lesz a maraton előtt, egy kis ízelítő. Szépen eltelt a nyár és én végig a félmaraton PB-vel voltam elfoglalva, nem nagyon foglalkoztam azzal, hogy 30 kilit kell majd lefutnom, igaz, egyszer már teljesítettem a távot, ez valahol megnyugtatott. A félmaratoni PB nem jött össze, így bíztam benne, hogy majd a maratoni hétvégén egy jóízű futással vígasztalódhatok.

Eljött a hétvége és előzetesen sajnos nem úgy alakultak a dolgok, ahogy szerettem volna. Fájt a gyomrom szombaton és éjszaka a vádlim is begörcsölt, sajnos nem sikerült teljesen kimasszírozni, így érthető, hogy nem voltam túl lelkes a vasárnappal kapcsolatban. Másnap reggel már a gyomrom is jobb volt, a vádlimat éreztem, de bíztam benne, hogy ha majd bemelegedek, akkor nem lesz gond. A futóblogos pólóban (fekete színű) mentem, nem is gondoltam, hogy ez majd problémát okozhat, de amikor kiértem a rajt helyszínére már tudatosult bennem, hogy bizony ma sem fogunk fázni. A rajt kicsit fura volt, annak ellenére, hogy szakaszosan kellett volna rajtolnunk, folyamatosan azt mondogatták a szervezők, hogy induljunk amikor csak kedvünk tartja, talán azért is álltak így hozzá, mert nem voltunk valami sokan.

Elindultam, a terv az volt, hogy szépen 6 perc körüli tempóban végigmegyek, 3 óra alatt betolom a bringát. Nagyon jól esett ilyen tempóban menni, persze kontrollálnom kellett magam folyamatosan, mert gyorsítottam, de sikerült időben észbe kapni. Igazság szerint kicsit korán rajtoltam, mentek el mellettem folyamatosan, de próbáltam ezzel nem foglalkozni és jól érezni magam. Nagyon sokáig nem történt semmi, mentem ebben a tempóban (ami egyébként nem 6 perces volt, inkább 5:45 körüli) és azt éreztem, hogy így most a világ végéig elmennék. Az Árpád-híd felé közeledve sokan jöttek már szembe, láttam Azilinhát is, szépen ment, majd a visszafordító után Pannonfunk kolléga is feltűnt, mosolygott, úgy tűnt minden okés. Láttam, hogy a 4 órás iramfutók mögöttem vannak, kíváncsi voltam, hogy a következő visszafordítóig tudom-e az előnyömet tartani. Sajnos az ilyen gondolatok ártalmasak akkor, ha az ember nyugodt versenyt szeretne, éreztem, hogy elkezdtem gyorsítani és már annyira nem kényelmes a tempó, sőt a meleg is nagyon zavaró déli irányba haladva. Megjött az eszem szerencsére, szépen frissítettem, még egy kis banánt is nyomtam, mert már éhes voltam és utána megpróbáltam visszavenni a tempóból. A következő fordítónál, ami a Kopaszi gátnál volt, még mindig ugyanannyira voltak a 4 órás iramfutók, ennek örültem és még annak is, hogy itt a féltáv és jól érzem magam. A félmaratoni távig ez nem is változott, akkor kicsit besokaltam a rakpartból, nagyon sokat mentünk ott, már nagyon untam, sehol semmi árnyék, csak a végtelen aszfalt. A fordítóig kicsit szenvedős volt, de a tempóm még mindig jó volt, vártam nagyon az utolsó 5 kilit, tudtam, hogy akkor majd kicsit megnyugszom. Nem így lett, a Ferdinánd felüljáró sem lesz a kedvencem az már biztos, ott kicsit sétáltam, de aztán rájöttem, hogy utána rossz lesz elindulni úgyhogy rögtön elkezdtem megint futni. Onnan megint kicsit könnyebb volt és a Dózsa György útra rákanyarodva éreztem a célt, már nem is frissítettem, úgy gondoltam nem akarok már nagyon hajrázni, de aztán egy „hajrá pantomimes” felkiáltás (nem tudom ki volt az, de köszönöm, akkor nagyon kellett egy kis bíztatás) adott még egy kis energiát a végére és csak összeszedtem magam egy 5 perc alatti kilire. Beértem, 2:54 perc alatt, elégedett vagyok mind az időeredménnyel mind azzal, hogy ha nem is végig, de a verseny nagy részében tudtam önkontrollt alkalmazni.

Vasárnap először éreztem azt a célban, hogy le fogom tudni futni a maratont. Nem holnap, nem holnapután, de hamarosan. Gyakorolnom kell ezt a tempót, a hosszú futásokat, pótolnom kell az elvesztett sót (Szasza tanácsa) és magnéziumot kell szednem és akkor a verseny végén jelentkező görcsök sem fognak előfordulni. Fejben kész vagyok rá úgy érzem és reményeim szerint tavasszal sikerülni fog egy 4 óra körüli maratont futni, persze ha teljesen összeáll a kép, ami ritkán fordul elő mint tudjuk.