Mint tudjátok nagy terveim voltak erre a versenyre. Az 1:45-ös célidő kitűzését abszolút nem éreztem optimistának, sőt, úgy éreztem talán jobban is sikerülhet ez a verseny, mint amire először gondoltam, hisz eddig mindig így volt. Nem éreztem különösebb nyomást, vagy teljesítménykényszert magamon, a szombatom egészen nyugodtan telt annak ellenére, hogy voltak kétségeim.

Egyrészt ott volt az időjárás, mint tényező, meleget jósoltak és bizony a sok beton miatt ez komoly hátrány lehet, nem bírom a meleget sajnos. Ha ez még nem volna elég az allergiám is szépen kijött, bár futások alatt nem éreztem annyira intenzíven az orrfolyást és a szemviszketést, sajnos úgy éreztem a teljesítményem nincs a topon, talán ilyenkor az ember tüdeje is kicsit fáradtabb. Szombaton aránylag korán lefeküdtem, de aludni nem tudtam egykönnyen. Járt az agyam, próbáltam egy nyerő taktikát kitalálni, azt megtanultam, hogy az erőnk beosztása nagyon fontos, talán a legfontosabb. Eljött a reggel, előző este mindent előkészítettem, így már csak fel kellett öltöznöm, reggeliznem, rendbeszedni magam. Hosszabb futások előtt be szoktam dobni egy ampulla magnéziumot, most is ezt tettem, azonban utána erősen elfogott a hányinger, éreztem, hogy ezt most talán nem kellett volna. A feleségemmel elindultunk a versenyre, ő mindig elkísér, bíztat, drukkol, fényképez. Ez sokat számít, főleg a verseny közben amikor tudom, hogy a célnál ott fog várni, szerintem nem sikerültek volna eddig így a versenyek ha ő nincs velem.

Bemelegítek, de még mindig émelygek a magnéziumtól, jól esne valami savanyú, valami intenzív ízű cucc, de sajnos nincs kéznél ilyesmi. Beállva a rajthoz bízom benne, hogy lesz citrom valamelyik frissítőponton, alig bírok befurakodni 20-30 méterrel az 1:45-ös iramfutók mögé, rengetegen vannak. Persze előrébb kéne mennem, mert ahogy körülnézek (és nem nézek le senkit, nem erről van szó, de meg lehet azért állapítani valakiről, hogy rendszeres, gyors futó-e vagy csak kijött szerencsét próbálni) sok előzgetnivalóm lesz. Eldördül a startpisztoly és elindulunk, pontosabban valamikor utána pár perccel elkezdünk gyalogolni, az iramfutóim egyre távolodnak, a tervem az, hogy beérem őket és szépen mögöttük végigutazom a versenyt. Az Olof Palme sétányon nehéz haladni, de talán egy hangyányit jobb, mint tavaly, kiérünk az Andrássy útra, elkezdek előzgetni. Rengeteg lassú futó, rengeteg, egymás mellett 4-5-en, mintha falba ütköznék, többet megyek keresztbe, mint hosszába, nem ideális az egyszer biztos. Olyan mintha résztávoznék, 100 méteres sprinteket kell kivágni, kicsit ideges vagyok, mert még mindig émelygek. Az iramfutók egyre közelebb kerülnek, ennek viszont örülök, 2 kilinél érem utol őket, ránézek az órámra, bizony fél percet nyertem így. Még mindig sokan vannak, nagyon nehéz manőverezni. A rakparttól félek, nagyon hosszú az a rész és meleg van, már most ömlik a víz rólam. A tempómat szépen 5 perc alatt tartom, az iramfutókat kicsit elengedtem, de még mindig közel vannak. Szerencsére idén „csak” a Petőfi-hídig megyünk, egyre rosszabb ez az émelygés, a víz sem segített, az isoital gondolata is hányingert kelt hát még a banáné. Citrom nincs, ez szívás. A Szabadság-híd előtt kijön egy kis reggeli, várható volt, de semmi baj, nem viselt meg annyira, nem volt „igazi” hányás, csak egy pici :) Először azt hittem így jobb lesz, de nem lett, sőt egyre rosszabbra fordultak a dolgok a pesti rakparton, nem bírtam tartani az 5 perc alatti kiliket, elkezdtem időt veszíteni, 10-nél még jó voltam, 11-nél odalett a fél perces előnyöm, 12-nél még pár másodperc pluszban és ez így ment tovább a rakparton. Többször bele kellett sétálnom, nem volt mese, össze kellett szedni magam. Ott a pesti rakparton fejben is összeomlottam, fel akartam adni és hazamenni, sőt, azonnal az októberi versenyre gondoltam, hagyom az egészet, pihennem kell, sőt, nincs kedvem többet versenyre menni, rosszul vagyok, néha lemegyek futni egy kicsit aztán kész, nekem ebből ennyi elég volt. Úgy vártam a fordítót, mint a messiást, le akartam jönni arról az átkozott rakpartról, annyira gyűlölöm, olyan, mint egy betonsivatag, gőzölög az egész, meleg van. Aztán végre lekanyarodtunk és kezdtem összeszedni magam, azt mondtam magamban, hogy „oké, ez most nem lesz meg, ahelyett, hogy belesétálsz és szenvedsz, majd megpróbálsz 5 perces kiliket tolni, inkább váltsunk lassabb tempóra és szépen fejezzük be ezt a szenvedést valahol 1:55 környékén. A Ferdinánd felüljárón fogalmazódott ez meg bennem, addig a belesétálás és meghalás ellenére valamiért hittem azt, hogy valahogy összehozom 1:45 környékén, mert ha nem az nagyon csúnya kudarc lesz, de ott a felüljárón be kellett látnom, hogy vége az álomnak. Mentem egy szép, energiagyűjtős szakaszt, majd behúztam 2 5 perces kilit, a végén még picit lassítottam és bekocogtam 1:51-nél. Borzasztóan éreztem magam, alig vártam a befutócsomagot, persze az még vagy 10 perc séta, csodás. A feleségem persze örült, hogy egyben vagyok, mondta, hogy sokan mentővel mentek a célba. A verseny előtt azt terveztem, hogy a cél után megvárom az ismerősöket, drukkolok nekik, de nem éreztem jól magam és gyorsan hazamentünk.

Gergőt még láttam befutni, szépen, kiegyensúlyozottan mozgott, nem volt szétesve, örültem neki, úgy tűnt neki jól ment, ez nyújtott egy kis vígaszt. Persze kíváncsi voltam a többiekre is, vajon Pannonfunknak hogy sikerül és Brandomnak? Vagy csiripszli12-nek a trió? Bitliszbá betolta 1:30 alatt?

A verseny közbeni negatív gondolataimra még visszatérnék, szó sincs róla, hogy feladnám a futást, októberben el fogok menni és be fogom karcolni azt a 30 ezrest, nem adom fel, mert ez csak egy rossz nap volt és igen, voltak mostanában rosszabb futásaim, de a meleg sajnos nagyon megvisel engem és ha jön az ősz majd szépen felspanolom magam jóízű futásokkal. Novemberben Siófokon újból meg fogom próbálni ezt a célidőt és sikerülni fog, tavaly a nike-n 2:02-t hoztam össze, míg Siófokon 1:53-at, ez bizony 9 perc javulás 2 hónap különbséggel úgy, hogy októberben volt egy 2 hetes kihagyásom, szóval a meleg tényleg megvisel :)