Idén az első nevezők között voltunk, nem volt kérdés, hogy indulunk és az sem, hogy idén ha Tibs71 is úgy gondolja, akkor maradunk a jól bevált 5 fős váltónál. Korábbi gondjaim miatt ezt az évet ha nem is a nulláról, de nagyon alacsony szintről kellett felépítenem. Nem akartam elkapkodni semmit, gyakorlatilag 5 kilis futásoktól szerettem volna kezdeni, így januárban 80 kilit, míg májusban is csak 122 kilit sikerült összelapátolnom (a két hónap között szépen, lineárisan emelkedett a mennyiség) úgy, hogy az idei leghosszabb futásomat az UB előtt 1 héttel, egy 18 kilis hídfutással tudtam le. Lassan emeltem az adagokat és még lassabban akartam sebességet is emelni, úgy éreztem már komfortos a 6 perces ezer, ennek reményében vártam a nagy versenyt. Az idei évnek úgy vágtam neki, hogy amikor majd az UB-n leszek, pontosabban ha már azon túl leszek akkor majd döntök arról mit is akarok kezdeni idén a futással kapcsolatban, sem versenyen sem más, komolyabb futórendezvényen nem terveztem részt venni addig, májusban már egyre biztosabb voltam, hogy az UB után sem. A verseny előtti levelezésből úgy éreztem Navixaffal ketten kicsit pesszimistábban állunk nem csak a tempónkhoz, de még egyáltalán a cél teljesítéséhez is. Úgy gondoltam valahogy megoldom a célba jutást, de nem biztos, hogy szép lesz. Szerencsére az utolsó pillanatban azon a bizonyos hídfutáson megjött egy kicsit az önbizalmam, így az UB előtti hangulatomat már nem az aggodalom, hanem az óvatos kíváncsiság határozta meg.

Előkészületek

Pénteken érkeztünk Aligára, a rajt új helyszínére, az úton az időjárás kísértetiesen hasonlított a 2 évvel ezelőttire, ezt jó jelnek gondoltam. A tésztapartin realizálódott egy korábbi gondolatom, tényleg rengetegen jöttek el idén, sajnos maga a tésztaparti nem sikerült túl fényesen és utólag visszanézve az eseményeket komoly következményei voltak a hétvégére. Történetesen magáról a tésztáról beszélek, amit másfél órás sorban állás után belapátolva erős hasi görcsök törtek rám, nem is értettem, bíztam benne, hogy ez csak ideiglenes és nem ez fogja meghatározni a hétvégémet. Másnap reggel még éreztem  a hasamat, bár már jobb volt, nem ettem túl sokat reggelire, nem is aludtam valami jól, sajnos nem éreztem azt a kicsattanó erőt, amit kellett volna, fáradt voltam, elcsigázott, pedig még el sem kezdtük a kört.

1. rész

Navixaf kezdte a futást, a rajt elég érdekes volt, mi a mezőny végéről indultunk, a körülmények nem fokozták a hangulatomat. Navixaf a bő tíz kilje után vidáman ért célba, ennek nagyon örültem, viszont a hasam megint rakoncátlankodott, tapasztalatból tudom, hogy ilyenkor nagyon kellemetlen futni, bíztam benne, hogy egy doboz kóla segít, közben Tibs71 is elrajtolt, mi pedig úton voltunk a váltópont felé, ahol már én következem. Balatonalmádi – Csopak, ez volt az a bizonyos szakasz, ahol elterelés volt, így valamivel több, mint 11 kili várt rám. Bemelegítés közben elmúlt teljesen a hasfájásom, gyorsan konstatáltam, majd el is hesegettem ezeket a gondolatokat, inkább a futásra kellene már koncentrálni. Az első pár kili könnyedén, szép tempóban ment, az elterelés lelkileg okozott kisebb gondokat, ugyanis erősen elkezdtünk a tótól távolodni és visszafelé vettük az irányt, ez még meg volt fűszerezve szép szintemelkedésekkel is, nem örültem, de tudtam, hogy ha van fel, lesz le is. Sok sunyi emelkedő gazdagította az útvonalat, amelyeket meredek és rövid lejtők egyensúlyoztak ki, ez a legrosszabb kombináció a futó számára, de sebaj, már 9 kilinél járok, Roland előre is teker szólni a többieknek, hogy érkezem én pedig az utolsó 2 kilit megtolom, 4:57, 4:33, 5:35 lett az átagom 11,85 kilin, szuper! Nagyon boldog voltam a szakasz után, jól ment, hozzá tudtam járulni tevékenyen a csapat céljaihoz, fizikailag és mentálisan is jól voltam, Sekiwake és Bencsikp is szuper időt mentek, nem is hittünk a szemünknek, nagyon jól álltunk és a nagy zuhékból is csak gyengén kaptunk.

2. rész

A futók sorrendje maradt, én vártam már ezt a szakaszt, volt kedvem futni és ezután már csak két rövidebb szakaszom marad, ez mindenképp kellett nekem, mert sajnos kicsit teherként éltem meg idén ezt a versenyt, úgy voltam vele, hogy ez egy döntő esemény lesz idén nekem,ha rosszul sikerül, akkor valami nagyobb váltást kell eszközölnöm, mert láthatóan ezt a sportot nem nekem találták ki, nem arról van szó, hogy abba akarnám hagyni, de lehet, hogy egy olyan szinten kellene csak tartanom, ami a heti testedzés igényemet kielégíti. Hülyeség volt ezt így megfogalmaznom magamban, mert rányomta a bélyegét a hangulatomra. Navixaf és Tibs71 is jól ment, szépen tartottuk a jó tempót, nem volt semmi gond. Ez a szakaszom Nemesgulácsról indult és Vonyarcvashegy előtt lett vége, az itiner szerint 13.7 kili. Jól mentem az elején, bár nem akartam most is a korábbi tempót erőltetni, majd ha a végén még lesz erő, akkor hajrázom picit. Maga a szakasz kicsit unalmas volt, az autóúton, majd amellett vezetett a zöldben félig, előzgettem, engem is előztek, aztán a semmiből megint fájni kezdett a hasam, nagyon kényelmetlen volt, próbáltam néha kicsit a nadrágom szorításán engedni, valamit segített is, próbáltam aránylag gyors tempót menni, aztán inkább mégis visszavettem, eleinte inkább 5:30 körül volt a tempó, utána inkább 5:50, de már 9-nél jártam, csak megoldom valahogy. Roland megint elindult előre, én ekkor kezdtem el sokakat előzni, majd páran vissza is előztek, mert belassultam megint, már nem volt sok hátra a terv szerint, amikor megláttam egy váltópontot, nem értettem, még 1 kilinek kb. lennie kell, de úgy néz ki a GPS rosszul mért, vagy az itinerben van rosszul, mert a többiek integetnek, hogy haladjak. Arra gondoltam, hogy az lehet a gond, hogy nem ettem egész nap rendesen és talán ha eszek valamit az majd segít, toltunk a Széplaki kilátónál egy hambit és egy kólát, nem ez a legjobb ilyenkor, de meglepetésemre tiszta paradicsom,uborka és saláta volt benne, ezen kívül egy közepes húspogácsa, nem éreztem nehéznek, jól esett. Ekkor már féltávhoz közeledtünk és el is kezdett sötétedni, Sekiwake szakasza után Bencsikp már fejlámpával vágott neki a távnak.

3. rész

Itt kicsit variáltunk, mert Navixaf átvett tőlem egy 5 kilis szakaszt, így ő előttem és utánam is futott egyet, míg nekem maradt egy 7.7 kilis táv Fonyód környékén. Megint jól éreztem magam, ráadásul mindenki komoly tempót diktált, így én sem akartam lemaradni, erősen bekezdtem, rövid a táv, had szóljon. Úgy érzem itt kicsit a bizonytalanságom az összesített sebességem rovására ment, az egyik kilit megtoltam, a másikat nem, akartam jó időt menni, de közben ott motoszkált a fejemben, hogy még van egy közepesen hosszú távom (azért merem ilyen jelzőkkel ellátni a 8 kilit, mert éjjel minden méter duplán számít) és jó lenne valami elfogadhatót karcolni azon is. Végül úgy döntöttem, majd a végét megtolom, azonban meglepetésemre 6.2 kili után fényeket és parkoló autókat láttam a közelben, újból rövidebb távot fogtam ki és így a hajrá is elmaradt. Nem örültem ennek, mert értelemszerűen valakinek hosszabb lesz és az sosem jó érzés. Lenyújtani sem volt időm megint, kicsit már bádogember lábam volt, de haladni kellett az újabb váltópontra, Bencsikp és Sekiwake is 10 kili körüli távot húzott be, remek idővel, ránézésre jó hangulatban, bár Sekiwake már panaszkodott a lábára, persze ilyen távlatokból lehet, hogy nem is ő volt.

4. rész

Mit mondhatnék, fájt a hasam, a lábam görcsölt, hiányoztak azok a nyújtások és kezdett rajtam eluralkodni a fáradtság. Tudtam, hogy az utóbbi 3 hónap rendszertelen és rövid alvásai itt most keményen ki fognak jönni, nem is nagyon rémlik mi hogy volt, csak arra emlékszem, hogy futnom kell, várjuk Tibs71-et, a ruhámat már felvettem szerencsére, de nagyon rossz kiszállni az autóból. Melegíteni kellene, mert akkor nem fáznék, de nincs kedvem futni, ami nem jó jel tekintve, hogy 8 kilit még abszolválni kellene valahogy. Elindulok nagy nehezen, 6 perc körüli kilik, minden egyes jelentkezés a telefonból (a runtastic kilinként jelez, hogy milyen a tempóm) megváltás, számolgatok fejben, 4 az már a fele lesz, odáig egész gyorsan elérünk, 6 perc körüli az átlag, egyre több kanyar, kereszteződés sőt, még lépcső is van, fáj a hasam, nagyon rossz, Roland előre megy szólni, hamarabb mint kellene, mert megint ki tudja hol a váltópont, Siófok környékén vagyunk, a 7. kili 7 perc feletti átlagú, egyedül vagyok, sötét van, még nem akarok sétálni, inkább a  monotonságba burkolózva, leszegett fejjel megyek, valaki halkan mögém ér és a fülembe kezd el tapsolni, azt hittem elküldöm melegebb éghajlatra, teljesen kizökkentett, végül a 8 kilit 6:24-es átlaggal teljesítettem, ez az összesített tempómra rányomta a bélyeget. Bencsikp jött, kicsit elcsigázottnak tűnt már ő is, de ki nem, Aligánál még azon a nagy emelkedőn is fel kellett jönnie, Sehiwake elindult közben az utolsó, 4 kilis szakaszra, a célban várjuk, befutunk, szép, 19 óra 24 perc, szép eredmény szerintem, a célban nincs nagy lelkesedés, a kezembe nyomnak egy érmet, eszünk egy jégkrémet, ballagunk fel a Club Aliga kijárata felé, gyorsan eltelt ez a közel 20 óra, az biztos, hogy sokkal gyorsabban, mint tavaly, vegyesek az érzéseim, de az biztos, hogy nem bántam meg ezt az UB-t sem. Ez nem magának a rendezvénynek szól, ez csak a csapattársaimnak szól, nagyon örülök, hogy velük mehettem megint körbe, újból bővült a csapat Roland személyével, aki hősiesen küzdötte végig velünk a távot, szép volt fiúk!

Tanulság

Nekem mindenképpen foglalkoznom kell jövőre az energia bevitellel, tudományosabban kell majd ehhez nyúlnom, mert ez a bedobok pár műzli szeletet meg éppen amit valaki kínál, aztán útközben majd eszünk valamit rohamlépésben, ez nem működik. Meg kell terveznem, hogy mit viszek, mikor mit eszek, mit iszom, nem szabad ilyen megpróbáltatásnak kitennem a gyomromat, egy biztos, jövőre a tésztapartin nem eszek.

Epilógus

A beszámoló közben már említettem a nagy dilemmámat, ezt még útközben eldöntöttem, pontosabban azt, hogy ha rosszul sikerül ez a verseny, akkor sem adom fel. Kérdés, hogy hogy sikerült? Az egyetlen negatívum nekem a hasfájás volt, ami egyébként hazaérve el is múlt, egyébként 5:44-es átlagot hoztam, annak ellenére, hogy ez a legrosszabb a csapatban én elégedett vagyok vele és bíztatónak tartom a jövőre nézve is, persze még egy alaposabb összehasonlítást eszközölök a 2 évvel ezelőtti teljesítményemhez képest. Elolvastam mindkét eddig írt UB beszámolómat és csak azt tudom mondani, amit eddig is, nagyon jó kis csapatunk van, teljes a bizalom még a hülye viták sem tudnak minket szétforgácsolni, sosem merült fel bennem egy pillanatig sem, hogy ha valami probléma van azt ne tudnánk megoldani.

Még valami, ma neveztem a Kékes csúcsfutásra…

Harmadszor indultam el váltóban az Ultrabalatonon, tehát már sejtettem, mire vállalkozunk. Volt már ideális idő, volt hőség, most pedig az időjárás-előrejelzés alapján várható volt akár egy esős, igen hideg verseny is. Bár éjjel tényleg hideg lett és az első szakaszomon el is áztam, összességében mégis kegyes volt velünk a természet.

A felkészülésemmel elvileg minden rendben volt, hiszen bőven 800 km felett futottam öt hónap alatt, ami idénre 2000 km feletti futást jósol (ilyen még nem volt nekem). Egész tavasszal 5:30-5:40 körül futottam, de az év eddigi első nagy próbája, a Maratonfüred nem sikerült túl jól - én nem is írtam róla posztot, csak Sekiwake. Így aztán nem tudtam, mire számíthatok az UB-n. Örültem, hogy nem lesz hőség, de óvatosan inkább 6 perc körüli km-ekkel számoltam.

A tavalyi kalandok után a Marosmenti Mocorgók számítottak rám, és a verseny előtt 3 héttel feldobták, hogy várnak szeretettel az egyik csapatukba. Kicsit aggódtam, hogy ez a verseny túl közel van az idén korábban megrendezésre kerülő Ultrabalatonhoz. Abban egyeztünk meg végül, hogy -míg tavaly hosszú szakaszokat futottam- idén rövideket kapok. Összesen 3 "mocorgós" csapat indult, 2 közülük szorosan együtt mozgott, ugyanis a 2 kísérőautó közül csak az egyik tudta szállítani 2 bicajt. A rajtban és a célban tehát össze kellett várnunk egymást. A csapatok összeállítása úgy történt, hogy a sebességük hasonló legyen.

Hódmezővásárhelyen vett fel tehát az "A" csapat, nemsokára pedig Békéscsabán folyattuk a rajtra készülődést. Tavallyal ellentétben most megvártuk a rajtot. Először a majdnem 500 bicajos vonult el, utána indultak a futó csapatok és az egyéni indulók. Érdekes, ahogy ez a nagy múltú verseny átalakul. Egyre kevesebben futnak, és egyre több kerékpáros áll rajthoz. Idén mindössze 32 csapat és 9 egyéni versenyző indult. Nem is csoda, hogy a futók mezőnye gyorsan szétszakadt. Ebben a versenyben az az érdekes, hogy a kísérőautó ugyanazon az útvonalon halad, mint a futó. Így egy csomószor meg lehet állni, biztatgatni a mezőnyt, haverkodni a többiekkel. Nem csak a váltáskor látjuk az emberünket, mint az Ultrabalatonon.
Én Tótkomlóstól Mezőhegyesig futottam. Kellemes, nem túl meleg, de napos idő volt, én hátszelet kaptam. Jól esett a futás a bodzavirág illatú Alföldön. Nem volt olyan hőség, mint tavaly, a gabona is szépen zöldellt. Igyekeztem vigyázni a lábaimra, hiszen a jövő hétvégén is verseny. Zola kisért bicajjal, sok munkát nem adtam neki, mert csak néhány korty izoitalt ittam: 12 km, 5:44 min/km

Egy "végtelen" alföldi egyenes, Aradhoz közeledve.

Nemsokára átléptük az országhatárt és a következett az utolsó szakasz (26 km). Ekkor már a "B" csapat előttünk járt, de ezen a hosszú szakaszon futott Laci, aki a 3:40-es kilométereivel jelentősen faragott  a  hátrányunkon, így csak 10 percet várt ránk a célban a "B" csapat. Gyors szervezés, pakolás, irány a szállásunk. Ismét Pisti tesóját, Marit boldogítottuk Battonyán. Ezalakalommal tudtam enni a finom vacsiból, megtárgyaltuk a szakaszbeosztást holnapra, fél szemmel még megnéztük a BL döntőt, és szunya.

A reggel valahogy mindig korán jön el, hiszen Romániában 1 órával hamarabb van a rajt az eltérő időzóna miatt. Most Laci kezd, azaz ugyanazt a szakaszt futja visszafelé, amit tegnap idefelé. Űrtempó, 3:45 körüli ezrek. Harmadikként veszem át a stafétát, rögtön az első km-en megelőz 2 csapat. Igyekszem, ahogy tudok, hűvös, csepergő esőben tolom, mégpedig egyre gyorsabban. Úgy érzem, nem lesz gond a lábammal, csak a pulzusra figyelek. Én futok át a határon, érdekes érzés, a szigorú tekintetek kereszttüzében. Ez nem schengeni határ, az útlevélellenőrzést a reggel leadott futólista pótolta. Battonya után adom át a stafétát. Igazából nem futottam ki magam, de nagyon jól esett a számomra megszokottnál gyorsabb tempó: 13.3 km, 5:14 min/km.

Az idő sajnos egyre rosszabb, egyre jobban esik, és csak kb. 10 fok van, Ez a futónak még rendben van, de a bicajosnak nem kellemes. Tünde és az őt kísérő Andi is elázik, Mezőkovácsházán (ismét csak ez a legjobb frissítőpont!) pedig én ülök bicajra és kísérem Pistit. Nagyon jó tempót fut, fél szavakkal jelzi, hogy mit kér, kiszolgálom. Az utolsó 5 km-n szakad az eső, felveszem az esőálló gatyát is, ez a célig már nem fog csillapodni. Az utolsó félmaraton Zolának jut, Andi, majd Pisti ázik vele, én meg vezetek. Szerencsére a célbaérkezés után nem sokkal eláll az eső, összeállunk egy fotóra.

Csak Laci hiányzik a fotóról.

Nemsokára befut a "B" csapat is. Ezen a napon kicsit jobban osztottuk ki a szakaszokat, ezért mi értünk be hamarabb. A fehér asztalhoz együtt ülünk le. Sajnos az idő nem valami kellemes, evés után pakolunk és indulunk. Köszönet Attilának és Endrének, hogy Makó érintésével hazahoztak. 

Jó verseny volt, remélem, jövőre is megszervezik, és eljövünk.

(Mi a középmezőnyben végeztünk. Az élen az Ultrabalatonnál is kiélezettebb küzdelem folyt 2 csapat között. A győztes a 205 km-en 1.5 perccel verte a 2. helyezettet...)

Mivel én sajnos sosem jutottam el a budapesti 6-os villamos futásra (amíg volt ilyen), de a kötött pálya nagy kedvelője vagyok, már tavaly is örömmel fogadtam a szegedi 1-es villamos vonalára meghirdetett éjjeli futást. Sajnos, tavaly nem tudtam részt venni, épp másnap érkeztem vissza a városba.

Május 8-án 00:10-kor indult a verseny a Nagyállomásról. A helyszínre természetesen futva érkeztem, majd a rajtszám felvétele után még futottam egy kis bemelegítést a Hattyas-sor végéig. Visszaérkezve még mindig volt egy kis idő, így a Pulzus Szeged Futóklub tagjaival, Szabival és Pistivel beszélgettem, no meg más ismerősökkel, Mártival, Marcival. A kép közepén a háttérben látszunk:

Azért látható volt, hogy ez alapvetően inkább egy egyetemista buliesemény, mint sportverseny. Nagyon sokan cigiztek, ami egy triatlon- vagy futóversenyen nem szokott jellemző lenni...

Éjfélkor elment az utolsó villamos, tíz perccel később rajtoltunk. Nem tudtam és nem is akartam nagyon elől állni a rajtnál, ezért az elején csak lassan, kerülgetve a többieket tudtam futni. Persze két kanyar is volt rögtön a táv elején. Nem mertem olyan gyorsan futni, mint a szegedi rakpart-futásokon, ami egy 3,4 km-es sprint. Úgy tudtam, hogy ez a táv 5 km lesz (utólag lemérve csak 4,6 km volt). A pulzusmérőm semmilyen támpontot nem adott, mivel 120 körüli értéket mutatott. A jeladóban merült az elem. Így a kontroll-funkciót a levegővétel jelentette: csak orron át, de e határon belül teljes gázzal.

Fokozatosan előztem az előttem futókat, pedig idén nem a gyorsaságra mentem rá. De kellemes volt a hőmérséklet, jó volt a hangulat. Buliba tartó fiatalok buzdítottak (vagy gúnyoltak, mikor hogy) minket. Egyetlen bajom volt: a villamospálya betonja olyan poros volt, mint a szahíri F1-pálya az első szabadedzésen, és emiatt nem volt biztos a cipőm tapadása, erősen csúszkáltam.

Két szakaszon nem a sínek közt futottunk: a Széchenyi téri füves szakaszra nem engedtek rá minket, a cél előtt pedig van egy vasúti sín-szerű nyílt pálya. A nagy kereszteződésekben mindenütt rendőri biztosítás volt, a forgalmat leállították. Gondolom, az autósok meglepődtek kissé e kései órán.

A Plázánál volt a cél, végig jó erőben tudtam menni, a végét kicsit még sikerült megnyomni. Utólag kiderült, hogy a 246 beérkezőből a 39. helyezett lettem. Kaptunk pólót, de vizet nem, pedig ezek után az jobban esett volna. Kicsit még beszélgettem a többiekkel, majd a nyereménysorsolást be sem várva éjjel 1 előtt hazaindultam (természetesen futva). Mivel futás után mindig fel vagyok pörögve, az éjszaka közepén még mosogattam is, 2-kor feküdtem le. Reggel 6 után fel kellett kelnem és irány a munka...

Fáradt voltam ugyan, de megérte elmenni!

További képek

Már tavaly is ki akartam próbálni ezt a dimbes-dombos futóversenyt, de akkor egy baráti találkozó miatt nem jött össze. Idén azonban igen. Az utazás nagyszerűen alakult a Pulzus Futóklub Szeged csapatával. Már a rajt előtt bő másfél órával minden  a helyén volt, beneveztem, átöltöztem. Idő volt, tudtunk kicsit dumcsizni az Ennyire futja csapat jelen levő tagjaival (Navixaf, Tibor), még egy fotót is készítettünk.

Melegítettünk, a rajtba beálláskor az Utunk ultraba blog prominenseivel váltottam pár szót.

Rajt után egy sík szakasz következett, vártam az első emelkedőt. A pulzuson fel is ugrott, elhatároztam, milyen érték felett fogok sétára váltani. Ezt a döntésemet később többször felülbíráltam. 2 km körül Eszko és Zola előztek meg (Marosmeneti mocorgók), rövid stratégiai megbeszélést is tartottunk az előttünk álló versenyekről. A gyors fiúk elléptek én pedig Navixafot értem utol 4 km körül és úgy döntöttem, a jó társaságot nem hagyom ott, vele tartok (remélem, ő sem bánta meg, hogy nem inkább a zenét választotta a hülyeségeim helyett). Régen futottunk együtt, sok mindent meg tudtunk beszélni (még jó kis oldschool vicceket is felemlegettünk, bár ha jól emlékszem a Ford Fairlane sztorikig nem jutottunk el...). A frissítőpontok kínálatát kihasználtuk, a meredek emelkedőkön belesétáltunk, és lábkímélési célból a nagyon meredek lejtőkön is sétára váltottunk. 16 km kürül már nagyon éhes voltam (az ebéd ugye a rajt miatt kimaradt), de valami hihetetlen üzleti érzékről tanúbizonyságot téve valaki 17 km-nél réteseket árult a  futóknak. Nem tudom, hányat adott el aznap, de az életemet megmentette az a túrós-meggyes (milyen jó, hogy volt nálam pénz). A végén egy katonás hajrára is futotta, kellemes futás futás volt. Úgy érzem, ha feszesebbre fogom, talán 10 perccel lehettem volna gyorsabb (24 km, 650 m szintemelkedés, 2:49).

Célbafutás után kis nyújtás, egy hideg szénsavas üdítő, aztán elköszönés a Budapestre és Makóra indulóktól. Átöltözés után összeálltunk a szegedi futócimborákkal egy képre a finisher pólóban (amit nevezéskor ideadtak).

Leültünk még egy kicsit átbeszélni az élményeket, aztán hazaindultunk. Intenzív zivatarzónákon autóztunk át, helyenként a szakadó eső félelmetes, helyenként viszont a gőzölgő aszfal látványos volt. Kellemes nap volt, jó idő, szép futóútvonal, kellemes társaság.

A tavaly őszi akció után elhatároztam, hogy tavasszal is fogok maratont futni. Még novemberben neveztem a BSI Maratonfüred  nevű rendezvényére. Ez a a 4 napig tartó Balaton Szupermaraton harmadik napján tartott betétverseny, a rajt Badacsonytomajon van, a cél pedig Balatonfüreden. Egy olyan szakasz, aminek egy része kimarad az Ultrabalatonon, mert a parttól távolabb megy az az útvonal.

A dolgok azonban nem  a tervnek megfelelően alakultak:

- Sokkal kevesebbet tudtam télen futni, mint terveztem. Egy lábfájás ébresztett rá arra, hogy cipőtípust kell váltanom, a gyógyulás és a cipőbeszerzés miatt heteken át minimális mennyiséget futottam.

- Március elején megfázás miatt hagytam ki, így a szokásos verseny előtti hosszú futásom 1 héttel későbbre tolódott és kicsit rövidebb is lett a tervezettnél (30 km).

- Ahogy közeledett a verseny, egyre bizonytalanabb lett a helyszínre jutás. Először a nagy vonalakban vázolt, a verseny köré szervezett családi program dőlt be. Ezután úgy tűnt, hogy pénteken nem tudok utazni, szombat reggel pedig még 8 óra előtt lenyomni 350 km-t... nos kételyeim voltak.

Szerencsére azonban bencsikp, aki közben szintén nevezett, nem hagyta, hogy elgyengülve lemondjam a nevezést: fuvart és verseny előtti szállást kínált a rajthoz közel, erre nem tudtam nemet mondani :-)

Szombaton reggel tehát ott álltunk Badacsonytomajon a rajtnál. Bár nem esett az eső, de kb. 2  fok volt és volt még másfél óránk a rajtig. Miután kiszálltunk a kocsiból én úgy fáztam, hogy szinte fájt, de azt gondoltam, hogy nem hagyhatok magamon túl sok ruhát - a legtöbb göncöt úgyis előreküldtem a célba. Melegítgettünk a tomaji strandon és csináltam pár képet (egészen elégedett vagyok az új telefonommal :-)

A rajtkapu körül nem lézengtek túl sokan, sokkal családiasabb volt a hangulat, mint a Budapest maratonokon.

Kaptuk dugókát is!

A rajtoltatás szólításos alapon a tervezett célidőnek megfelelően történt, lassúbban terveztem, elköszöntünk egymástól és pár perc múlva én is indultam. Óvatosan kezdtem, ráadásul nem láttam a pulzusadatomat, ez kissé zavart. (Az egyik frissítőnél megvizeztem újra a mellkaspántot, innentől rendben volt minden.) Nézegettem, ki futhat olyan tempót, mint én, pár km után nagyjából kialakult egyfajta sorrend. Kis izgalmat az hozott, amikor kezdtek utolérni a teljes távot futók váltói és a gyorsabb egyéni futók. Tiszteletre méltó tempókat láthattunk.

A futás eseménytelenül telt, az előreküldött frissítőimet megtaláltam, sósat, édeset ettem, a jéghideg izoitalomat kortyolgattam. Igyekeztem nem sokat cipelni a flaskámat, de mivel nem szeretem azt, amit a szervezők adnak, vinnem kellett egy-egy darabon a sajátomat magammal. 20 km körül betettem a fülembe a zenét. Versenyen nem hallgattam még sosem, általában nincs is nálam. Most viszont a logisztika miatt vinnem kellett magammal telefont, és most nem volt tömeg, egyedül voltam és nagyon jól esett a zene, szerintem a tempómon is meglátszott.

Érdekes volt a vidék, sosem láttam még a Balatont ilyenkor - és ennyire kihaltnak. A falvak, amiken átfutottunk, teljesen üresek voltak. A strandok lelakatolva, a büfék, éttermek, de még a boltok is zárva. Révfülöpnél a rév  annyira kihalt volt, hogy alig ismertem meg a helyet. Az üdülők zárva, 1-2 helyen látszik csak, hogy állandóan lakják. Vajon milyen lehet az élet ezekben a "szellemfalvakban" ilyenkor szezonon kívül?

30 km körül utolértem egy párost, akiket egyszer már megelőztem, de visszaelőztek amikor a pulzusövemmel szerencsétlenkedtem. Vagy lassultak vagy gyorsultam, vagy mindkettő. Gondoltam, előzök, de aztán visszavettem, mert nagyon kellemes tempót mentek, és volt egy olyan érzésem, hogy ha előzök, visszaveszik a lányok a pozíciót. Remélem, nem vették zokon,  hogy 5-10 méteres távolságból követtem őket. 37 km-nél az utolsó frissítőpont előtt bencsikp-t értem utol. Meglepődtem, de gondoltam, hogy görcsproblémák vannak. A frissítőnél a lányok is leálltak egy pillanatra, én viszont nem, így elléptem előlük. Azt gondoltam, hogy ha előre állok,  együtt futhatunk be, de bencsikp intett, hogy menjek. Jól éreztem magam,  a pulzusom nem volt magas, a lábam is rendben volt, mégis kb. 2 km-el a cél előtt elfogott a rosszullét. 3 alkalommal bele kellett kb. 40-50 m-t sétálnom. A lányok rögtön megelőztek, nagyon szép, egyenletes tempóban tolták. A cél előtt a bencsikp is utolért, biztatott, most neki ment jobban, és pár méterrel előttem ért célba.

Számolgattuk, hogy megvan 4:30-on belül (4:27:45 lett), de hanyatt fekve az öltözősátor sörpadján valahogy nem tudtam felhőtlenül örülni (nem tudom, hogy van ez, de a maratonjaim után én nem érzem azt a túláradó boldogságot, amiről beszámolókat lehet olvasni). Pár perc agónia után minden rendben lett, visszatért az erőm, gyors átöltözés, felvettük a befutócsomagot, összetalálkoztunk Rodiguezzel is, és gyalogolhattunk sietős temóban fel egy emelkedőn az állomás felé. Éppen lecsíptük a vonatot, ami visszavitt Tomajba a kocsihoz. Útközben nyújtottam, rövid élménybeszámolót tartottunk.

Innen már csak bő 4 óra vezetés hazáig. Szerintem jól eldiskuráltunk. Örök hálám azért, hogy bencsikp nem hagyta, hogy lebeszéljem magam erről a versenyről, szállást adott, vezetett, én meg csak dumáltam :-)

Egy gyors összefoglalás a versenyről:

Ami tetszett:

- Jó útvonal (nem körözés, elfutottunk A-ból B-be).

- Nem volt tömeg (azt hiszem, kicsit megcsömörlöttem a Budapest maraton zsivajától).

- Profi szervezés (nem olcsó a BSI, de tudnak).

- Végre egy tartalmas befutócsomag.

Ami nem tetszett:

- Kicsit zegzugos vonalvezetés (sok-sok kanyar, bicikliút, járda, kereszteződés).

- Szegényes frissítés (a maratont futók is kaphatták volna azt a frissítést, mint azok, akik a teljes 1.4 km-el hosszabb szakaszt futják).

- Nagyon sokat kellett utazni (az én bajom, miért lakok olyan messze :-).

Az előző bejegyzésemben már írtam, hogy eljött az ideje a neutrálisról stabil futócipőre váltásnak. Még a meglevő, stabilnak mondott Nike Lunarglide cipőmből is (érzésre) hiányzott a túlpronálás elleni védelem (vagy kevés nekem, amennyi van benne). Ennek tudtam be, hogy egy ideje lábfájdalmakkal küzdök, és bízom benne, hogy ezek elmúlnak a helyesen vezetett lépésekre átszokással. Hosszas vekengés után az interneten rendeltem cipőt, a Brooks gyártó Adrenaline GTS 12 nevű modelljét, amit itthon sajnos sehol nem forgalmaznak.

Éppen a hétvégi futás előtt érkezett meg, ezért magammal vittem Makóra. Oda voltunk hivatalosak ugyanis bencsikp-vel egy baráti futásra, amit a Marosmenti Mocorgók Baráti Köre Sportegyesület szervezett. Kellemes, nem túl hideg és száraz idő fogadott, rövid üdvözlések és eligazítás után útra keltünk.

Az úticél Tótkomlós volt,  együtt indult neki a csapat, de elég hamar szétszakadtunk.

Makóról kiérve már az utolsók között voltam. Nem akartam nyomni, féltem, hogy megfájdul a lábam, sőt úgy készültem, hogy  kb. félúton kiállok. Az új cipő jól muzsikált, érezhetően keményebb, stabilabb érzés volt benne futni, min a Nike Lunarglide-ban. 15 km-nál visszavettem a Nike-t, mert nem akartam egyszerre túl sokat futni a stabil csukában. A különbség döbbenetes volt: a Brookshoz képest a (Pegasusnál keményebb és eléggé viseletes) Lunarglide-ban futni olyan érzés volt, mintha pudinggal lenne megtöltve a talpa. Ezután pár km-enként oda-vissza cserélgettem a cipőket, minden alkalommal másra és másra odafigyelve. Azt hiszem sokat tanultam a dologból. A cipőcserélgetések miatti időveszteséggel nem foglalkoztam, ugyanis 15 km körül kiszálltak az útitársaim, így lényegében én voltam a mezőny utolsó embere. Külön köszönet illeti a türelmes kisérőket, mert én is kaptam a finom meleg teából, gyümölcsből, rágcsából ugyanúgy, mint a mezőny eleje.

Nagyon jól esett a futás, előttem kb. 1 km-el láttam  a sporttársakat, de nagy biztonságérzetet adott, hogy tudtam: a kisérőfurgon meg fog várni, és beszállhatok, ha megfájdul a lábam. Nem így történt, és 2 lemaradót, akiknek görcs és húzódásproblémáik voltak, lassan utolértem és megelőztem. Tizenpár perccel bencsikp után értem be. Órát nem vittem, szépen nyugisan, nem elfáradva 6:25 körüli ezrekkel abszolváltam a 30 km-t. A befutóban éremmel vártak, a nemzetiszín szalag sem maradhatott el! A többiek már asztalhoz ültek, a forró gulyásleves nagyon finom volt és jól esett. Ezután nyakig merülve a tótkomlósi Rózsa fürdő forró termálvizébe, ellazulva tárgyaltuk ki a futóélményeket.

Nagyon kellemes összeröffenés volt. A szervezés pedig mintaszerű: a résztvevők ellátása egyszerűen semmi kívánnivalót nem hagyott maga után. Minden apró részletre odafigyelt a kis csapat, igazából maradéktalanul jól éreztem magam. Bencsikpnek pedig köszönöm, hogy elszállított a Szeged-Makó-Szeged útvonalon.

A Yours Truly futás egy finn kezdeményezés: fussunk 50 vagy 25 km-t január és február utolsó vasárnapján. Mindenki megírja az idejét és készül egy lista a teljesítőkről. Szabi, a szegedi futóklub főszervezője közös futásra invitált. Az útvonalat úgy jelölte ki, hogy a 7 km-es kör felénél is érintsük a startpontot, így az egyik kocsiban elhelyezett frissítőkhöz, száraz ruhákhoz könnyen hozzá lehetett férni.  Száraz, napos, de hideg idő volt fagypont körüli hőmérséklettel. A megbeszéltnél hamarabb értem oda, várogatni nem akartam, ezért az első köröm felét lefutottam, mire a töbiek összegyűltek a rajthoz.

Átbeszéltük mégegyszer az útvonalat és azt, hogy kinél lesz az autókulcs,  aztán nekiindultunk. Kellemes beszélgetős tempót választottam, többekkel dumáltunk, észrevétlenül teltek a km-ek. Körönként megálltunk a kocsinál, egy-egy kortyra vagy falatra. A második kör végén a többség befejezte a futást. Kipakoltunk a Tisza melletti sétány mellvédjére, és egy kis terültj-terülj asztalkámmal lehetett levezetni.

"ÖÖÖ, izé, nem baj,ha megeszem az összes hókiflit?"

A meleg tea nagyon jól esett, a hókifliből próbáltam nem megenni az összeset, olyan finom volt. Nekem még hátra volt fél köröm, azt lefutva tartottam a fálmaratonnál. Elköszöntem a többiektől és hazakocogtam. Így lett meg összesen 26 km, az YT25-öt 2:35-el jelentettem le. Ez a szabályokkal ellentétben nettó idő, de mivel a frissítéskor állt az óra, csak ilyenem van. Régen futottam ennyit, mert egy ideje vacakol a lábam. Szerencsére sem a futás után, sem másnap nem jött elő a probéma, de tudom, hogy a neutrálisról stabil cipőre váltás nem odázható el tovább. Erről is fogok majd írni.

 A végére egy kis statisztika: 21-en futottunk összesen 367 km-t. A YT25-ös távot 6-an teljesítettük. Szabi, köszi a szervezést és a fotókat!

A címben szereplő szó azt jelenti „szédülés”. 10 évvel ezelőtt általában én kerestem ezt az állapotot, most, az elmúlt 3 hónap tapasztalatai alapján sosem akarom többé érezni, de inkább kezdjük az elejétől.

Októberben sikerült teljesítenem életem első maratonját, utána nem járt át az a büszkeség, amire számítottam, egy pipa került a dolog mellé, de sokszor kellett emlékeztetnem magamat arra, hogy azért ez nagy dolog volt. A fejemben sokszor járt az, hogy majd a következőt hogyan kellene, most már jobban látom mit is jelent egy ilyen verseny, talán így a felkészülést is jobban meg tudom tervezni. A futás utáni napokban néha furcsán éreztem magam, érdekes módon legtöbbször amikor a munkahelyemen ebédelni mentünk, kicsit úgy éreztem, hogy miután leültem nem biztos, hogy fel tudok állni, mintha csak egy kis hajszál választana el attól, hogy elveszítsem az eszméletem, valami pszichés dologra gondoltam, mert eközben ha erőt vettem magamon simán felálltam és semmi gond nem volt. Nem foglalkoztam ezzel a dologgal, betudtam annak, hogy a szervezetemből sokat kivett a futás, aztán elkezdett romlani a helyzet és egy kosár edzés után beállt ez az érzés állandóra, tehát egész nap jelen volt, mindegy, hogy ülök, állok, vagy éppen fekszek. Nehéz elmondani milyen érzés volt, bizonytalanságérzet, a szédülést erős kifejezésnek tartanám, ez az érzés hullámzó volt a nap folyamán, de azt nem tudtam megmondani, hogy mitől jobb, mitől rosszabb.

Természetesen elmentem orvoshoz, ott elirányítottak ezer helyre, mivel a szédülés egy nagyon nehezen megfogható dolog, sok kiváltó oka lehet. Most nem mennék bele, hogy ha TB alapon próbálkoztam volna megoldani ezt a problémát, akkor most hol tartanék (valószínűleg sehol), szerencsére aránylag hamar kizártunk pár dolgot és nagyon úgy nézett ki (vagyis ebben még most sem vagyok biztos), hogy a nyaki csigolyáim körül keresendő a probléma. A lényeg az, hogy mivel van egy rossz tartásom, ezért a nyaki csigolyáim nem állnak jó pozícióban, kicsit előrébb tolódtak és nem olyan ívesen helyezkednek el, ahogy kellene, emiatt a vállamban lévő szalagok megnyúltak, elgyengültek, folyamatos görcsben vannak, ami egyébként a szédülés mellett még jellemző tünetem volt. Beszélgettem a gyógytornásszal és ő is megerősített abban, hogy ezek az elváltozások önmagukban nem okoznának nagy problémát, 10-ből 5 embernek tuti van ilyen, azonban én ezzel a testtartással terhelem futás közben magam elég komolyan. Igen, ott abban a pillanatban úgy éreztem összeáll a kép, hiszen korábban futás közben voltak megmagyarázhatatlan váll görcseim, minden alátámasztja a teóriát. Ekkor már kicsit nyugodtabb voltam, hiszen sikerült azonosítani a probléma forrást, a kiút nem egyszerű és nem rövid. Gyógytornáznom kell, ami legfőképpen nyújtásokból, a lapocka alján található izmok és a nyaknál található izmok erősítéséből áll. Azt mondhatom, hogy november végétől már jól vagyok, volt, hogy éreztem furcsán magam, de tudtam mihez kötni a dolgot, természetesen a munkahelyen sokat volt egy pozícióban a fejem, erre figyelni kell.

Szeretnék beszámolni arról, hogy a sport ebben az időszakban milyen szerepet játszott. Nagyon furcsa tapasztalataim voltak eleinte, a futás vegyes dolgokat eredményezett, volt, hogy jobban éreztem magam tőle, volt, hogy rosszabbul, érdekes módon ha nem csináltam semmit, akkor folyamatosan javult az állapotom. Egy ilyen 2 hetes pihenő után visszamentem egy kosár edzésre és bumm, azonnal visszajött a rosszullét nagy intenzitással, ezt máig nem értem,  a kosár vajon miért okozza ezt? Tény, hogy megterhelő a nyaknak, szerintem valamit nagyon rosszul csinálok. Ezek a tapasztalatok mind november eleje környékéről származnak, úgy döntöttem és a gyógytornász is azt javasolta, hogy pihenjek, ne erőltessem, csináljam a tornát és majd januárban esetleg megpróbálhatom a futást.

Eljött január, sőt, gyakorlatilag annyira ki voltam éhezve, hogy január elsején elmentem futni, nem bírtam már tovább. Több dologra kellett figyelnem, egyrészt nagyon óvatosan, rövid távval, lassan kell kezdenem, nekem ez a taktika sérülés után is bevált, sőt, gyakorlatilag az élet sok területén lehet alkalmazni, egy biztos alapot kell építeni, ami már megy, arra mindig tudok építeni. A gyógytornász tanácsai jártak a fejemben, mindig nézzek előre, ez a legfontosabb, sokszor néztem lefelé futás közben, nem értem miért. A helyes tartással szinkronban a lapockáimat kicsit közelítsem, vállak le, nyak kicsit hátra, mindezt nem görcsösen (haha), így kicsit tehermentesíteni tudom a nyakam és a vállaim. Nem volt könnyű, ezt a tartást csak görcsösen tudtam megcsinálni, ami még mindig jobb, mint amit eddig csináltam, de még nem tökéletes.

Érdekes módon a vállam fáradt el a futás végére, persze nem csoda, még most sem tudom pontosan, hogy hogyan is kell azt csinálni, amit a gyógytornász javasolt, persze a normál testtartás nekem most egy erőltetett pozíció, remélem idővel majd alakul ez, mindenesetre a tervezett 80 kilit 2 híján már teljesítettem és jól vagyok, bár néha még óvatosságra int a szervezetem, ennek ellenére optimista vagyok, nehéz, mert türelmesnek kell lennem és sikernek kel megélnem olyan teljesítményeket, mint egy kezdő futó, a hónap végére tudtam 10 kilit egyben lefutni és a vállam jelezte, hogy talán ez még sok volt, nehéz ezt feldolgozni, októberben maratont futottam és most valahogy olyan idegennek hat az az élmény, mintha nem én lettem volna ott, remélem ez idővel elmúlik, valamiért mindig mélypontra kerülök egy sérülésnél, úgy érzem soha nem tudom majd azt, amit korábban.

Alapvetően ez az egész felforgatja a hozzáállásomat az idei évhez, az UB-t mindenképpen szeretném a többiekkel teljesíteni és úgy gondolom ez reális is lehet még akkor is ha óvatosan emelem magamnak a lécet addig, minden más versenyt opcionálisnak érzek most, örülök, hogy tudok futni különösebb problémák nélkül, a kosár, ami nagy szerelem lett tavaly nem tudom hogyan fog visszatérni az életembe, őszintén szólva félek tőle, attól, hogy megint szédülni fogok és egyelőre nem tudom, hogy kosarazás közben hogyan tudok koncentrálni a tartásomra, erre egyszerűen ott nincs idő. Majd mindent szép sorjában, türelem, türelem.

A siófoki félmaraton után pontosan öt hétig nem futottam: először lábon kihordtam egy betegséget, utána pedig a vizsgámra készültem - éjjel-nappal (sikerült, yeah :). Szóval a vizsga miatt f.stam rendesen, az egész előtte lévő héten szabadságon voltam, reggeltől estig tanultam, még egy rövid futásnyi időt sem akartam veszíteni. Én sem fiatalodok, amit egyik nap megtanultam - mint egy modern Kőműves Kelemen - másnapra elfelejtettem.
Vizsga után akár mehettem volna már, de annyi időt raboltam a családomtól a felkészülés alatt, hogy nem volt szívem mindjárt másnap ellógni. Meg mondjuk eléggé hideg is volt :)

A Rákos-patak partja Zuglóban szépen ki van világítva

Aranyvasárnap reggelére aztán fehér lepelbe burkolózott a város. A kötelező hógolyózás, hóhányás közben kitaláltam, hogy este elmegyek egyet futni a Rákos-patak partra - hóesésben!!!
A telefonomat is magammal vittem, egyrészt mert a Nike Vapor-on van zseb (ezzel a végére is értünk az előnyeinek) másrészt a Garmin lemerült a "hosszú" pihenő alatt. Így persze fényképezgetni is tudtam út közben, megörökítve az esti futás hangulatát. Mondjuk elég nehéz volt fotózni, mert a kabátujjból kicsapó pára állandóan a gép elé gomolygott.

Ezt a versenyt nem lehet megtalálni a versenynaptárakban. Az történt ugyanis, hogy Tamás futótársnak a szegedi futócsapatból, nem sikerült eljutnia a Balaton Félmaratonra, ezért szervezett egy félmaratoni versenyt! Jelentkezni online lehetett, a rajt és a cél Tamáséknál volt, a kisszobában lehetett tartani a cuccot, az udvarban a bicajt. A frissítőasztal a ház előtt volt, éppen a rajt/cél vonalnál, sőt még néhány szék is előkerült, a lelkes szurkolóknak.

A kijelölt útvonal Szeged Alsóváros nevű részét kerülte körbe. Az 5 db 4 km-es kör mellé még egy 1.1 km-s kezdőkör dukált, így állt össze a félmaratoni táv. A rajt pontosan a meghirdetett időpontban (légkürt jelére), és nekiindultunk a kis körnek. Ezt én bemelegítésnek szántam, nagyjából együtt is maradt a mezőny.

Visszaérve a kiindulási ponthoz, mindenki felvette az utazótempóját. Zsolttal kb. ugyanazt a célidőt adtuk meg (mert bizony le kellett adni előzetesen a tervezett időt!) így együtt futottunk. A beszélgetős tempó jól esett a kellemes késő őszi napsütésben. Le is vettem a hosszúujjú pólómat és egy felhajtással háromnegyedes gatyát csináltam a hosszú futónadrágból. Minden körben megálltunk egy kicsit az asztalnál, ittunk egy kortyot én el is vettem egy-egy falat sósat. A vasárnapi forgalom enyhe volt, az utcák közepén futottunk, nem zavartuk az autóforgalmat.

Egyenletes tempót toltunk, a köridőket (23:11, 23:10, 23:17, 23:25) Tamás fia jegyezte fel, külön köszönet érte, mert a sportórám éppen elemcserén van. Annak ellenére, hogy nem versenytempót mentünk és a megállásoknál összességében legalább 4-5 percet elszórakoztunk, elégedett vagyok a 2:02:13-as idővel (5:47-es km-ek). Mire beértünk, elkészült a tea és bögrét szorongatva lehetett szocializálódni a kellemes őszi időben.

12-en futottunk, 7-en teljesítettük a félmaratoni távot. Volt, aki életében először futott ennyit, volt, akinek összejött a PB. A rövidebb távot választók közül pedig volt aki élete eddigi leghosszabb távját abszolválta. Ezekkel együtt azonban természetesen ez a rendezvény nem az idő hajszolásáról szólt.  Jól éreztük magunkat, a kellemes társaságban repült az idő. Köszönet Tamásnak és a családjának hogy kitalálták és megvalósították ezt a rendezvényt, nagyon jó házigazdák voltak! 

(Tamás, a fotókat is köszi!)

Már az év elején, az esemény előtt 9 hónappal neveztem a 2012-es SPAR Budapest Maratonra. Így viszonylag biztos pont volt a naptáramban az esemény. Az igazat megvallva nem izgultam előtte (bár én az első maratonom előtt sem izgultam), a nyárvégi futásaim pedig azt sugallták, hogy menni fog a dolog, mégpedig jobb idővel, mint 2 éve az első maratonom. Amikor pantomimes felvetette, hogy mehetnénk együtt, rábólintottam, bár attól tartottam, hogy az én tempóm túl lassú lesz neki. Elsőre mindenki óvatos duhaj, megnyugtatott, hogy a teljesítést tűzte ki célul, időterve (nagyon helyesen!) nem volt.

A verseny előtt a családommal utaztam Budapestre. Szombaton felvettem a rajtszámot, a fiam betörölte a túrós tésztát a tésztapartin, rohangáltunk még elintézni pár dolgot de úgy érzem kipihenten álltam rajthoz vasárnap reggel. A rajt előtt óriási tömeg, nagy nyüzsi, de megtaláltuk egymást. Megcsináltuk a szokásos bemelegítést, nyújtási procedúrát, majd beálltunk a tömegbe. Lassú kocogással hömpölygött át a sereg a rajtvonalon, egy pillanatra láttam a szeretteimet, aztán irány az Andrássy út. A tervem az volt, hogy alacsony pulzust tartok, hasonlóan a paksi versenyhez, ahol ehhez kellemesen gyors tempó társult. Pár km után nyilvánvaló volt, hogy ez most más lesz: melegebb volt, talán kicsit fülledtebb volt az idő, ezért a célpulzushoz 6 perc feletti km-ek tartoztak. Daráltunk, beszélgettünk, jó volt látni, hogy sokan jöttek ki szurkolni. A rakparton is voltak szurkolók szép számmal, teljesen más volt a hangulat, mint 2 éve, amikor szakadt az eső és hideg szél fújt. Akkor szinte csak futók voltak a pályán, szurkolók nem. 

A tempónkat fejszámolással ellenőrizgettük, így tudtuk, hogy kb. 20 km körül kezdtünk el lassulni. Jól estek a meghatározott pontokra előre küldött sós rudak és csokidarabkák, legközelebb még gondosabban választom ki, hogy mit rakok a csomagomba. Egyértélmű az is, hogy -mivel kóla csak 35 km táján jelenik meg a frissítők kínálatában, addig csak víz van-  legközelebb izoitalt is kell előreküldenem magamnak. 30 km körül kisütött a Nap, aminek nem nagyon örültem, és lassan, de biztosan emelkedett a  hőmérséklet és még fullasztóbbá volt a levegő. 38 km körül éreztük mindketten, hogy jól esne egy kis séta: kb 100 m-t belesétáltunk. Érdekes, hogy ez a holtpont mindkettőnk számára egyszerre jött el.  A Nyugati-téri felüljáróra is gyalogoltunk, váltottam pár szót Saci nénivel, a tetejétől a célig viszont futás. 40 km körül vettem észre Bozótot, és mellé lépve beszélgetni kezdtünk. Bár igazán nem ismerjük egymást, de jól eltársalogtunk, és pár perccel később vettem észre, hogy pantomimes eltűnt. Nem tudtam, hogy lehagyott vagy mögöttem van, és mivel lendületben voltam, nem akartam megállni, gondoltam majd a célban összevárjuk egymást. Amikor éppen arról beszéltünk, hogy egy ilyen időnél nincs értelme igazán hajrázni, akkor értünk a befutóhoz, ahol a tömeg fantasztikusan szurkolt és egyszerűen nem tudtam visszafogni magam: mégicsak hajrázva futottam be a célba. Az idő 4:33:17, bár több, mint 10 percet javítottam a legutóbbi eredményhez képest, de kicsit zavart, hogy nem lett meg a 4:30. Mindegy, legközelebb ez a cél. A célban a meleg napokon már többször előjőtt hányinger érzése nehezen múlt el. Vannak ötleteim ennek elkerülésére, ezt is tapasztalni, gyakorolni kell. A délután hátralevő részében egészen jól kipihentem és összeszedtem magam, így gond nélkül tudtam elvezetni Szegedre.

Eljött a nagy nap, amire már régóta vártam. Az előző két hét érdekes volt, szerettem volna inkább túlesni rajta, féltem tőle, nem mertem még elhinni. A 2 héttel ezelőtti teszt jól sikerült, ezzel próbáltam nyugtatni magam, azóta nem futottam, ami talán nem volt jó döntés, de ez már örök rejtély marad.

Előkészületek

Ahogy már írtam egy nagyobb pihenés előzte meg a versenyt, kosár edzésre szerettem volna ettől függetlenül menni, az utolsó héten már ez sem jött össze. Sekiwake társaságában terveztem a futást, ő pulzuskontrollt tervezett én meg célba érést:) Előző napon odafigyeltem mit eszek, nem akartam, hogy a gyomrom megvicceljen, aludni sajnos nem sikerült sokat, izgultam.

Besokalltam a hosszútávtól. Nem örökre, de egész nyáron szenvedtem. Motiváció-hiány is volt, a hőséget sem bírom, meg talán az idei UB is kifárasztott. Augusztusban húsz nap alatt 39 km-t futottam, ami példátlanul gyenge teljesítmény az utóbbi években. A másik gondom az unalom: a környéken már nincs olyan hely, amit ne ismernék. Esténként félórákat azzal töltöttem, hogy azon töprengtem, merre menjek futni, hogy nem unjam magam halálra.

Valami más kellett, és elsőre az jutott eszembe, hogy kutyaharapást szőrivel. Ha unom az összes futóutat, akkor mindig ugyanazon az úton kell futnom, minden nap, ráadásul két kört ugyanazon a pályán. Mennyit tudok futni úgy, ha nincs pihenőnap? Korábban (2007) volt olyan, hogy hat nap egymás után futottam 10-11 km-t és a végén már fáradt voltam. Úgy döntöttem, hogy 8 km körül próbálok futni. Mivel a közelben ismertem egy 4,15 km-es kört, itt futottam kettőt.

Régóta tervezem egy maraton teljesítését és már több bejegyzésemben is említettem, hogy októberre be is neveztem a Budapest maratonra. Erre a versenyre külön edzéstervvel nem készültem, inkább próbáltam minél többet futni 6 perc közeli tempóban. Erre azért volt szükségem, mert az alap sebességem ennél gyorsabb és sokszor csak úgy tudok lassabban menni ha folyamatos kontroll alatt tartom magam. Volt egy edzésem, ahol a pulzusomat végig kontroll alatt 130-140 között tartottam és egy félmaraton után úgy éreztem magam, mintha semmi nem történt volna, ekkor már tudtam, hogy az ehhez a pulzushoz tartozó, 6:10 körüli tempó kell nekem.

A héten kicsit bepánikoltam, hogy mindjárt itt a verseny és én még olyan igazi, maraton közeli távot nem is futottam. Átgondoltam a dolgot és rájöttem, hogy ez a hétvége lesz az utolsó, amikor ezt megtehetem, így elkezdtem tervezni. A legnagyobb gondot a frissítés okozza, hiába találok ki egy jó kis útvonalat, ha nincs megfelelő frissítés akkor megette a fene. Végül arra jutottam, hogy kifutok a szigetre, majd ott körözgetek, a feleségem pedig majd minden körben meglátogatom egy kis frissítésért. Ebbe szerencsére ő is belement úgyhogy vasárnap reggel belevágtam. Az elején elég lassan mentem és több lámpa is hátráltatott, így 6:40 körüli kilikkel haladtam. Aztán szépen az átlag elkezdett csökkenni, azonban érzetre nem gyorsultam, szerencsére nem is fáradtam. 5 kört akartam a szigeten teljesíteni, az odavezető út 9 kili volt. 5 kör nem tűnik soknak, hiszen letud az ember kettőt és már majdnem a felénél jár, legalábbis próbáltam így gondolkodni. Élveztem a futást, bár nem szeretem ha lassan megyek, márpedig az első két körben olyan 6:10-es sebességnél jártam és tudtam, hogy a végén majd azért lassabb lesz. Szépen teltek a körök, egyszer csak elhagytam a félmaratoni távot is, majd a 3. kör végén konstatáltam, hogy a 35 kilihez már nem is kell 2 egész kör sem. Minden tökéletesen alakult, bár elkezdtem éhezni, ráadásul a sziget különböző pontjain különböző finomságoknak az illatai értek el, ez sem segített sokat a helyzeten. Minden esetre rendületlenül mentem tovább, bár az átlagom kezdett esni, ez többek között a hosszabb frissítésnek is betudható volt, de most nem a tempó volt a lényeg, inkább a táv. Az utolsó kör előtt már elértem a 30 kilit, akkor átfutott az agyamon, hogy ennyit még nem futottam egyben és még mindig egyben voltam, nem esett szét a mozgásom, a lábam is rendben volt. Aztán ahogy az utolsó kör telt egyre inkább éreztem a vádlimban a görcsöt, próbáltam lazítani, segített is a végén azért jól esett megállni. 35 kili 6:20-as átlagtempóval.

Alapvetően elégedett vagyok az elért eredménnyel, a végén az izmok merevségébe mentális dolgok is szerepet játszhattak, ott már nagyon visszaszámoltam, de éreztem a végén is, hogy ha nem is túl acélosan, de 7 kilit még össze tudnék hozni. Így most bizakodva várom a maratont, próbálok addig pihenni, előtte rendesen enni, esetleg kitalálni mit lehetne közben tenni ha rám jön az éhség.

A tavalyi első alkalommal megrendezett verseny után nagyon vártam az ideit. Tudtam azt is, hogy idén nem Makón fogunk körözni, hanem a Maros partján, illetve gátján jelölték ki a szervezők a távot, tehát ez terepfutás lesz, kezdhettem izgulni, hogy ne legyen sár. Nem lett, sőt a 3 nappal ezelőtti eső a port is elverte, a felszín tehát futáshoz ideális volt. Az útvonal cseles volt: átfutottunk Apátfalvára, de a kijelöléskor sikerült elkerülni, hogy ugyanazon az úton fussunk vissza, mint oda. A legszebb szakaszt 2x járjuk be, és futni fogunk erdei ösvényen, gáton, dűlőúton és egy kicsit aszfalton is.

A családommal utaztam, nevezés a helyszínen, találkozás a makói cimborákkal, pacsi a szegedi futótársakkal, melegítés és RAJT. Azonnal probléma merült fel: nem láttam a pulzusértékeimet. Úgy készültem pedig, hogy szigorú pulzuskontroll alatt futok, ez tehát rosszul esett. Többször újraindítottam futás közben a mérést, nyálazgattam a mellkaspántot, és szomorúan meg kellett állapítanom, hogy kimerült a pánt eleme. A 2 km-es jelnél döntöttem úgy, hogy innentől időt mérek, legalább a tempót ki tudjam számolni, ha már a pulzust nem látom. Közben a mezőny kezdett eloszlani és berendeződött az első 3 km-en egysoros oszlopba, itt ugyanis csak egy vékonyka gyalogösvény kanyarog a Maros partján. 1-2 m-es dimbek-dombok, mellettünk a Maros, sárguló avarszőnyeg, igazán szép hely. Az ügyesek előzgetnek, de amikor kiérünk az erdőből a dűlőúton könnyebben lehet javítani a pozíciókon. 8 km körül ért utol Szabi a szegedi BSI futónagykövet. Elpanaszolom neki a problémámat, ami érdekes módon eléggé kizökkentett a ritmusból. Számolgatunk, kb. 5:40-esek a km-ek, én csak tippelgetni tudok, hogy bírni fogom-e végig. Ő ilyesmi tempót tervezett, így innentől együtt megyünk. Beszélgetünk, elmélkedünk, már fenn is vagyunk a gáton, frissítünk, és itt is a fordító Apátfalván. Chip nincs, de a számunkat felírják, indulunk is vissza. Egy hosszabb szakasz jön a gáton, aminek a teteje jól futható. Egymás mellett futunk, beszélgetünk, a precízen elhelyezett km jelzéseknek hála, látjuk, hogy gond nélkül tartjuk az 5:40-es  tempót. Az utolsó 3 km ismét a Maros part. Itt eleengedjük a tempót, megyünk, ahogy bírunk. 5 sporttársat előzünk meg, ahogy vágtázunk a nyári gát maradványán fel-le. A befutóban Lali név szerint említ, érmet kapok, gratulálgatunk egymásnak. Szabi szóbeli támogatása sokat segített, nélküle szerintem fejben feladtam volna, pedig láthatóan bírtam futni ezt a tempót, sok helyen kényelmesen beszélgetve.

Szusszanás után finom gulyásleves, magam is meglepődöm, hogy az ilyenkor szokásosan gyenge gyomromnak mennyire jól esik. Levezetésként a fiammal átcsúsztunk a Maros felett kiépített kötélpályán a nemrégiben megnyílt kalandparkban. Sosem csináltam még ilyet, legközelebb a fákon mászós részre is benevezek. (Amíg futottam, a gyerek átkommandózta magát a gyerekeknek kiépített pályán.)

A szervezők nagyon kitettek magukért, látszik, hogy sokat dolgoztak a rendezvényen és a legapróbb részleteket is kidolgozták. A csodálatos időben időben 5:40-es tempóval megfutott félmaraton pedig az eddig mért legjobb időm, így számomra ez a nap ezért is sokáig emlékezetes marad.

Közeleg az október elején megrendezésre kerülő Budapest Maraton, így a szeptemberi hétvégék domináns programja a szokásosnál hosszabb távok megfutása. Szeptember elején legyűrtem egy 32 km-es kört, tűző napon, ütős hőségben. Erről nem született poszt, bát tulajdonképpen büszke vagyok arra, hogy végig futni tudtam és nem lettem rosszul...

A felkészülésbe tehát jól illeszkedik egy hosszabb verseny. Az Atomfutást most rendezték meg először, sosem voltam még Pakson, az útvonal is érdekesnek tűnt, a Budapest maratonra nevezettek pedig 50 %-os kedvezmény kaptak a hosszú távra nevezéskor. Ráadásul szegedi futótársak is szervezkedi kezdtek, ami jelentősen egyszerűsítette a versenyre utazást. Kényelmesen, kisbuszban utaztunk. Útközben szakadt az eső, annyira, amihez foghatót Szegeden legutóbb valamikor tavasszal láttunk. Mégis szerettem volna, ha ma legalább 3 órán keresztül nem esik Pakson. Mire megérkeztünk, már csak csepergett és ideális 12-15 C-os futóidőben várhattuk a rajtot.

Egy csoportkép, ami sokan rajta vagyunk, de nem mindenki.

Egészen sokan összejöttünk (a rövidebb távok és a váltók első embereivel), tisztességes embertömeg áramlott lefelé az enyhén lejtős úton. A szervezők érdekességeket ígértek, és tessék: be is terelték a mezőnyt az Erzsébet szálloda előterébe. Zenekar játszott, átrohantunk a márvánnyal burkolt, de gondosan csúszásgátló szőnyegezett előtéren és már itt is volt az első frissítőpont, a rajttól kb 3 km-re. Ezután kanyarogtunk még egy kicsit a paksi utcákon majd egy meredek kaptató következett. Itt pár lépést belesétáltam, így is előzgettem és a pulzusomat egy szint fölé nem akartam engedni. Odafönn gyönyörű kilátás fogadott a Dunára, majd azonnal ereszkedni kezdtünk. A lejtőket gyorsan futottam, a pulzusom visszaesett, az emelkedőkön újra lassítottam, de a km jelzéseket figyelgetve úgy tűnt, hogy a tempóm gyorsabb a tervezettnél. A frissítőpontokon finom édes szőlőt harácsoltam, a segítők nagyon kedvesen nyújtogatták a poharakat, ittam is egy-egy kortyot. Tizenpár km-nél értünk vissza a rajthoz, ahol egy pillanata kiléptem futófolyosóból és felmarkotam egy szelet rétest egy nagyáruház kínálóstandjáról. Pár méterrel ezután kóla volt a frissítőpont kínálatában, nagyon megörültem ennek a kombinációnak. Ezután indultunk az Atomerőmű felé. Kifutottunk a városból és egy hátsó bejáraton léptünk ipari területre. A rendészek gondosan feljegyeztek, megszámoltak mindenkit (kilépéskor is). A reaktorok körül nem futottunk, de a szépen rendezett udvarról hamarosan az erőművet bemutató múzeumba léphettünk, ahol átrobogtunk a patyolattiszta folyosón, a radiaokativ anyagok bizgerálására szolgáló manipulátorfülkék és mindenféle erőművi berendezések között.

Gondoltam, hogy lassítok egy kicsit, de az elektromos daruval éppen foglalkoztak a látogatók, így nem álltam le :-) Az erőmű után elfutottunk a horgásztavakhoz, ami továbbra is szép rendezett képet mutatott, nekem mégis az erőműből kilépő hatalmas nagyfeszültségű távvezetékek alatti átfutás tetszett a legjobban. Tapintani lehetett a feszültséget :-)

A fordító után a már ismert útvonalon kellett visszafutni. Bár egyre éhesebb voltam a pulzusom továbbra is alacsony volt, a tempóm  tervezettnél gyorsabb és jól is éreztem magam, ezért óvatosan gyorsítani kezdtem. Versenytársakat értem utol és hagytam le, meglepően jó állapotban értem célba. A meghirdetett 32 km-vel ellentétben szűk 34 km (33.9) lett a versenytáv, amit 3:19:06 alatt teljesítettem (3:30 körül vártam magam).

A verseny útvonalkijelölése érdekes volt, a biztosítása elsőrangú, a frissítőpontok pedig nagyon sűrűn követték egymást. Kaptunk továbbá érmet, technikai pólót, egy üveg bort, halászlevet, igaz, az utóbbi 2-vel nem élek. A közös utazás, a készülődés csapattársakkal szintén kellemesen telt,  jöhet a következő felkészülési verseny Makón!

A tavalyi UB után is nagy éhséggel vágtam bele az év második felébe, rengeteg motivációt kaptam ettől a versenytől, idén is ez a helyzet, az UB tovább acélosított minket és sikerült a pozitív dolgoknak megmaradnia a fejemben. Elkezdtem egy magnézium kúrát még a nagy verseny előtt és ez meghozta  a várt eredményt, gyakorlatilag nem jelentkezett combizom fájdalom sem a verseny alatt, sem utána, enyhén fáradtnak éreztem a lábam másnap, de ez is hamar elmúlt. Korábban sokszor, főleg hosszabb távok végén éreztem azt, hogy úgymond beáll a combom, bemerevedik, ami nagyon zavaró és nem mellesleg a további haladást erősen gátló tényező. Régóta úgy érzem, hogy ez a probléma áll a maraton és köztem, ez az, amitől félek és úgy gondolom ez a probléma az, amivel nem tudnék adott helyzetben mit kezdeni és fel kellene adnom a harcot. Ez úgy tűnik megoldódni látszik (azért gyorsan le is kopogom miközben ezeket a szavakat gépelem) és ezért be fogok nevezni az októberi maratonra.

Ez a beszámoló nem olyan mint az eddigiek: nem egy történetet mesél el, sokkal inkább benyomások, hangulatok és emlékek sorozata. Lehet élvezhetetlen azoknak, akik még nem vettek részt ilyen versenyen, de remélem a többieket – különösen az Ennyire futja! Csapat tagjait - egy rövid időre „visszarepíti”a Balaton mellé, a forró délutánba és estébe…

Egyértelmű volt, hogy 2012-ben ismét indulunk a versenyen. - Idén nem időben, hanem létszámban korlátos a kedvezményes nevezés, tehát minden perc számít (aki nem fér bele a kedvezményes keretbe, az szív): Péter bravúrosan nevez minket az elsők között – Mari idén nem tud biciklin kísérni, de sebaj, Gergő, aki csendben figyeli a levelezést, egyszercsak jelentkezik a helyére (hihetetlen, ahogy minden a helyére kerül :) – A legerősebb futónk, Tibi kiesik. Megcsináljuk négyen? Igen! De több mint 50km jut fejenként. Nem baj, menni fog! – Tervezés, mindenkinek 4 x10-15 km-t kell majd futnia, összesen 51-54 km-t – Február-március, jó formában vagyok, 30km körüli futások a hétvégéken – Áprilisban térdproblémák jelentkeznek, durva fájdalom a Velencei-tókerülés végére, Borvidék félmaraton se sokkal jobb. Mi lesz így??? – Június eleje, végre az első bíztató jel, úgy néz ki rendbe jön a térdem (technika-probléma volt). – A verseny előtti kedd hajnalra begyullad a könyököm, aludni sem bírok, most mi legyen? – Orvos, sebészet, antibiotikum, csak a futótársak tudnak róla (kerülöm a témával a levelezési listánkat). – Remélem rendbe jön a hétvégére. Vagy már kellene keresni a beugró embert? Nem kell, rendbe fog jönni. – Szerdára sokat javul, menni fog ez, nem kell beugró. – Meleg lesz hétvégén, vasárnap még rosszabb, remélem hamar beérünk. Szombaton én kezdek 15,5 km-rel a legnagyobb melegben, cserébe vasárnap reggel már végzek. Ennek is megvan az előnye. - Szerda este EB elődöntő nézés, csütörtökön találkozó a volt főnökömmel és kollégákkal, valamikor pihenni is kéne. Majd péntek este.

Péntek szabadnap, de Ádámnak dolgoznia kell (indul a napon belüli utalás, örülhetünk, hogy a versenyre elengedték), csak késő délután indulhatunk. Jó akkor én is részt veszek a délelőtti telco-kon. Nem kellett volna. – András vonattal jön Szegedről, elég ha háromra érkezik.– Basszus, már nincs idő kiporszívózni az autót, csak összeszedem a szemetet és kisöpröm a kosz nagyját, bedobálom a cuccot. Valami biztos itthon fog maradni. – Basszameg, nincs itthon a GPS, el kell menni érte - Épphogy odaérek Andráshoz az állomásra. Nem Ádámhoz megyünk, hanem a GPS-ért. Jól haladunk, de már így is késünk 20 percet és még előttünk a péntek délutáni csúcsforgalom. - Ádám mutatja a menekülőútvonalat kifelé a városból. – Péter már vidéken van, vonattal megy Tihanyba. Akár át is vehetné a szállásunk kulcsát Aszófőn. Majd még meglátjuk. Vásárolni is kellene. Budapest vagy Balaton? Majd meglátjuk. – Nekünk mázlink van, nincs dugó az M7-esen. - A füredi Tescóban vásárolunk (éljen, megtaláltam a számlát :). Hány zsömle kell? Ha vacsorára is kell, akkor 32. Elég lesz 20 is. Jó. Én nem eszem paprikát meg uborkát, nem bírom megemészteni. Akkor veszünk paradicsomot is. Csoki, gumicukor, isoital, paradicsom, paprika, sajt, fölvágott, margarin… - Péter megszívta, gázolás miatt késnek a vonatok. – Akkor Aszófőn a vasútállomáson találkozunk. Az állomás miért nincs kitáblázva? Vissza kell fordulni. A szállásadónk is ott van már Péterrel. Nem is gondoltam, hogy ilyen fiatal. - Nem is fiatal, csak még túl messze voltunk. - Ha úgyis odajön velünk a házhoz, akkor miért nem ott találkozunk? Ezt sose fogjuk megtudni. – A szállás rendben van, de gyalog messze van a rajttól, autóval kell közlekedni. – Még odaérünk a tésztapartira, menjünk. – Megvan a rajtcsomag, az eseménypóló fekete. Ebben kell futni? Ezek nem normálisak. 100m után le fogom cserélni egy fehérre. - A túrós tészta a szokásos, eléggé sótlan, de legalább nem kell étterembe menni. – Bitliszbá, DaMartian, BGY, Ulrik, DK,… 

Előttem fogyott el az alkoholmentes sör. Verseny előtt nem iszom alkoholt. Nem baj, a többieknek kiváltom a sörömet – Sanyosz 47 éves. A videóban én is mondom, hogy „boldog”. – Sanyosz meghatódik, a torta pedig nagyon finom. - Megjön Gergő is. Ő Veszprémben alszik, szombat reggel jön Tihanyba. - Nem tudok feloldódni, vegyülni a társaságban, csak a másnapi versenyre koncentrálok. Menjünk haza. – Töltsük ki a versenyfüzetet: ki-kit-hol vált. – Nem jó, Balatonszentgyörgynél nem is lehet váltani, ez csak frissítőpont. – Én azt néztem, melyik sornak szürke a háttere, ennek nem az. Igaz, nincs vastagon szedve. Most mi legyen? – Legyen váltás a pusztában vagy tervezzük át az egészet? – Ha itt nem váltunk, vagy az én távom lesz 20 km vagy Ádámé megint 16. Nem jó. – Cseréljetek el egy szakaszt. Ádám 3 km-rel korábban kezd, utána te még mész 3 km-t. Az össz táv nem változik. Jó, legyen így. Megoldjuk. Ádámnak nem lesz ideje nyújtani, csak ha engem leváltottak. – Aludjunk. - Egész jól aludtam, igaz viszonylag korán felébredtem, de sikerült visszaaludnom. A többiek beszélgetésére ébredek ismét. - Reggeli. - Pakolás. – Menjünk ebédelni, a parti büfé jó lesz. – Melegszendvics, hamburger. Én nem kérek bele majonézt. Én meg semmilyen zöldséget, csak a buci, kechup, majonéz, hús. – Melyikbe nem lesz majonéz? – Baszki, ebben minden zöldség benne van. Miért nem írja föl, ha nem képes megjegyezni? - Hoppá, itt fizetni kell a parkolásért? Az a két yard kinézetű fazon nem is rendőr volt, hanem parkolóőr? Mindegy, megúsztuk. – Menjünk haza, aztán irány a rajt. - Megvan Gergő. Rekkenő hőség. Vigyázni kell (naptej rulez!).

Fehér pólóban vagyok, a feketét csak a rajt előtt veszem föl. – Találkozok Kocsis Lacival, ő Aszófőig megy, mehetünk együtt. – A Tihany határában lévő fasor alatt még melegebb van, elviselhetetlen a hőség. - Gergőnél két kulacs víz van, inni, fejet locsolni. Aszófő felé félúton már langyos. – Locsolom a fejemen a sapkát, végig a karjaimat. Nem sokat segít. – Laci elhúz. Nem erőltetem, a saját tempómban megyek, be kell osztani az erőt. Pedig a mezőny végén vagyok. Lehet, hogy baj lesz a szintidővel? – A vasútátkelő után hangos „Hajrá Tamás!” kiáltás. A főnököm bíztat a gyerekeivel. Hihetetlen, átjöttek biciklivel a hőségben Örvényesről, ahelyett hogy a Balatonban ülnének. Nagyon jól esik. - Frissítőpont, langyos víz, langyos isoital, ettől nem lett sokkal jobb. – Kicsit feljebb a templom előtt utcai kút. – Gergő előre küld, ő vesz friss vizet. – Utolér, magamra öntöm a hideg vizet. Szenzációs. Így már sokkal jobb. – Gergő ismét lemarad. Kiderül, valaki rosszul lett. - A falu szélén egy néni áll a kerítés mellett slaggal, a futókat locsolja. Itt is megállok. Mélyen meghatódom. Vannak még jó emberek. Miért ilyenkor futnak és nem este? Nincs idő elmagyarázni. – Innen az utcai kutakat vadásszuk, szerencsénk van. Minden faluban van, néhol kettő is. A rendszeres hideg vizes locsolás életet ment. – Fölhúzom a pólót a hasamról, hogy jobban szellőzzön. Egy ideig így hagyom, majd amikor visszaengedem rá vizesen, rá kell jönnöm, így sokkal jobb. – Utolérem Iramszarvast a SUHANó 4*M+ csapatból. Ők is négyen vágtak bele, fejenként 50km-t terveztek egyben. Nem lesz egyszerű. - Az emelkedőket az elején mind megfutom (sétálva sem lenne jobb a nagy melegben), de Vászoly előtt muszáj belesétálnom. Csak az emelkedő vége felé indulok újra neki. – Most már meglesz.

Ádám vált, neki 16 km-re van, részben terepen. Akkor még azt hiszem, az jobb mint aszfalton futni. – A váltóponton rengeteg Suhanj!-os, szinte kilógunk a sorból. – Lenyújtok, lassan magamhoz térek. Maradt még erő, talán menni fog. Már vannak tanulságok: külön terv kell meleg és hideg időre. Meg egy hűtőtáska sem ártott volna az autóba. – Indulunk tovább, a gatyát az ablakhoz csíptetve szárítjuk meg - Már nem látjuk Ádámot, letért az autóútról. – A következő váltópont Köveskál, tavaly innen indultam. Ott parkoltunk jobbra a kőkerítés mellett, de most nincs hely. A falu szélén állunk meg, árnyék egy szál se. – Sokat kell várni. Jön egy autó, falfehér szőke fiút húznak ki a hátsó ülésről. Sokkos lehet. Locsolgatják, itatni próbálják. – Egyik mentő jön a másik után. Remélem nem lesz komolyabb baj. – Megjön Ádám, ki van merülve. Szörnyű volt a terep-szakasz, rengeteg a por és a vizük is elfogyott. Arra nem volt kút.

András elindult, Ádám megpróbálja összeszedni magát. A kútról veszünk hideg vizet az autóba, rövid nyújtás és indulás tovább. Etus kollégám is itt van, csak egy gyors köszönésre futja. – Az autóval kerülgetni kell a futókat az úton, ez már tavaly sem tetszett. Többet vagyok a szembejövős sávban, mint a sajátomban, ez nem kicsit balesetveszélyes. – Badacsonytördemic: Valakik vizipisztollyal locsolják a futókat, autósokat. Amott meg egy felfújható zsiráfon dobolnak.

András érkezik fáradtan. Kétszer is meg kellett állnia bekenni a lábát, hogy megelőzze a feltörést. Hosszan mosakszik az utcai kút alatt. Ezek életet mentenek most. – A következő váltóponton Vonyarcvashegynél ismét én következem, a kavarás miatt csak 9 km-es szakasszal. – Megállunk enni a büfésoron, én palacsintát veszek meg kólát. A palacsinta forró, félre kell rakni. - Tavaly erre rengeteg szúnyog volt, most tűrhető a helyzet. Lenyugodott a nap, de még mindig nagyon meleg van. – A váltóponton két befutó is a váltótársát keresi, idegesen telefonálnak. Ez szörnyű lehet… - Péter jön, én indulok.

Itt is összefutok Etussal, köszöntjük egymást, futok tovább. – a szűk 9 km gyorsan elfogy, Ádám megy tovább. – Egy bő óra múlva mennem kell még 3 km-t, ezzel nem lehet gond. – Túl sokat ejtőzöm az autóban, épphogy elcsípem Ádámot a váltóponton, aki már egy ideje a dugókás embert kereste. Nem lesz ideje rendesen nyújtani sajnos. – Vazz, nekem meg nem volt időm bemelegíteni, a 3km végére elkezd beállni a vádlim. Alapos nyújtás kell majd.

Lellén alig találjuk meg a váltópontot: több száz méterrel arrébb van, mint a megadott koordináták. – Éjszaka van, póló nélkül indulok el, így majdnem kellemesnek mondható a hőmérséklet. - Úgy érzem jól megy a futás, mégis csak kevéssel vagyok a 6 perces tempón belül. - 10km-ig minden OK, utána viszont kipurcanás van. Igaz, ekkor már 35km fölött járok. – Itt-ott tényleg kellett a fejlámpa, de a végére leveszem. Tökéletes a világítás, csak zavaró tényező a fejemen. – A legvégére hosszú hajrával utolérem az előttem futót. Már csak egy szakasz van hátra. – A következő váltóponton már világos van. Eddig pörgetett a futás, de lassan kezdek kimerülni. – Jön az üzenet Etustól, hogy föladják. Biciklisek nélkül nem megy.

Már nem fényképezzük a váltásokat, csak a túlélésre koncentrálunk. – Akarattyától indulok a következő szakaszomra. – Állati mázlim van: már melegszik az idő (még nyolc óra sincs!), de szinte teljesen végig árnyékban vezet az út. - A végén így is többször bele kell sétálnom (utolértem 1-2 egyéni indulót is), jóval kívül vagyok a 6 perces tempón. – Elértem a váltópontot. 51,5 km-t mentem kevesebb mint 19 óra alatt. – Az utánam következőknek nagyon melegük lesz, én aránylag olcsón megúsztam. Ezzel tisztában vagyok. – Szörnyen meleg van Káptalanfüreden, ahonnan András indul. Alszok pár percet – Rekkenő hőség van Csopakon, ahonnan Péter indul. – András kitikkadva érkezik, a forrás itt is életet ment. Én már egész jól vagyok, képes vagyok gépies mozgással visszakocogni az autóig a törülközőért. – 4*M+ is itt van, Péter pár perccel előttük indul tovább. - Füreden megállunk a SPAR-nál, Péter már itt-ott sétálni kényszerül. Aggódunk. Megvárjuk a tihanyi leágazásnál is. – Kimerülten ér ide, de nem adja át a végét. – Előre megyünk a cél közelébe, itt várunk az árnyéban. – Majdnem a nyakunka borul egy kocsi, de végül megoldja. – Jön Péter, együtt futunk be. – Négyen is megcsináltuk, de Gergő nélkül biztosan nem ment volna. Hallelujah!!!

Kicsit ténfergünk a célban, megisszuk a langyos alkoholmentes sört, majd visszamegyünk a szállásra. – Még megmártózunk a Balatonban (a meleg víz nem hoz igazi felfrissülést, no meg a könyökömet sem merem belerakni...) – Visszamegyünk a szállásra csomagolni. Nem alszunk, iszok egy kávét, és indulunk haza. – Veszprém-Székesfehérvár irányba indulunk, hogy ne legyen baj a 71-es kezdeténél. - Kimerült vagyok, muszáj megállni aludni egy benzinkúton. - 10 perc alvás csodát művel, mehetünk tovább. – Innen már minden rendben van, épségben hazaértünk. – Zombi állapotba kerülök, csak nézek ki a fejemből, nem tudok mesélni az otthoniaknak, még az EB döntőt sem bírom megnézni, muszáj lefeküdnöm aludni.

Büszke vagyok a Csapatra és a teljesítményünkre, arra hogy négyen is megcsináltuk!!!!!!

Slusszpoén: az órámból elvesztek az első három szakasz részletes adatai, csak a kilométerenkénti átlagok vannak meg. A negyedik szakasztól meg már föl se raktam a pulzusmérőt…ennyit az eredmények kiértékeléséről :(

Csakúgy, mint tavaly, én nem tervezem a verseny kronologikus leírását, inkább a saját szakaszaimra és gondolataimra fókuszálok. 

A verseny előtt.

A felkészülés jobban sikerült, mint 2011-ben. Elmúlt a lábfájásom, többet tudtam futni, ráadásul májusban egy csapatversenyen próbálhattam ki milyen a forróságban futás. Számomra a (tavaly novemberi nevezésünk óta) az UB az év egyik kiemelt eseménye. Nagyon vártam, éppen ezért esett rosszul, hogy előtte belázasodtam ami egy napra ágynak is döntött. Szerencsére volt időm regenerálódni, és pénteken jó hangulatban utaztunk Tihanyba. Szállás elfoglalása, tésztaparti (kár, hogy csak sör volt, igazán szervezhetnének legközelebb valami bambit is), összeállt a csapat, beszélgettem futóismerősökkel. Jó hangulatban telt az este, a készülődés szombat reggel is rendben folyt. Igyekeztünk valamit enni a verseny rajtja előtt, de ismét beleszaladtunk a késbe, mint tavaly: egy hihetetlenül értetlen büfés néni és az általa összeállított ételkreáció a szememben tovább tépázza a balatoni vendéglátás imázsát. (Egy katonatársam jut az eszembe, aki sulibüfékkel szedte meg magát. Az elve az volt, hogy csak nyugdíjasokat foglalkoztatott, vendéglátós gyakorlat kizárva. 2 év után mindenkit kirúgott, mert annyi idő alatt -szerinte- mindenki kitanulta, hogy lehet átverni a főnököt. Nos ez a tihanyi büfés néni 4-ig sem tudott számolni, úgyhogy tutira nem képes átverni a főnököt....)

Sajnos a rajtot nem tudjuk megvárni, hogy elkerüljük az úton a tumultust, úgyhogy hamarosan elhagytuk Tihanyt.

1. szakaszom: Köveskál - Badacsonytördemic (14.9 km)

Ugrás Köveskálra, a csapat harmadik futója vagyok. A hőség óriási, sapka, fehér póló, készülök a forróságban futásra. Nem aggódok, tudom, hogy lassú és óvatos leszek. Nem akarok úgy járni, mint az a srác, akit a váltóponton egy kocsiból szednek ki, slaggal locsolják, de továbbra sem mozdul. Közben valaki kiabál, hogy "fogjátok be az orrát", persze, jó lenne, ha nem telne meg a tüdeje vízzel az élénkítés során. Pantomimes jön, megkapom a dugókáét és indulok.

Mire kiérek a faluból, jön szembe a mentő, pár perc múlva egy másik is. Én óvatos duhaj vagyok, tudom, hogy nem csak a rosszullétet kell megúsznom, de úgy kell ezt a 15 km-t lefutnom, hogy maradjon elég erőm a hátralevő 38 km-re. 10 perc után érzem, hogy azonnal vízre van szükségem, de még nem ért utol weakest link a bicajon. 2 perc és jön, azonnal iszok és öntözöm magam. Így haladunk, táj szép, de ez most nem a nézelődésről szól. Ivás, locsolás, a ruhámat, fejemet folyamatosan nedvesen tartom. Hihetetlen, de a bicajon tartott kerékpáros kulacsban kellemetlenül felforrósodik a víz. A frissítőpontokon nem állok meg, egy technikai szünetet tartok csak, amikor megkenegetem talpacskámat ott, ahol dörzsöli a cipő. Nem is lesz vízhólyagom a verseny végéig. Badacsonytördemic előtt előre küldöm kísérőmet, frissítsen ő is, én pedig az ismerős macskaköves úton futok be a váltópontra.

Eléggé kitikkadtam, és emlékeimben élénken élt egy utcai kút  a váltópont közelében - szerencsére nem tévedtem. A hideg víz nagyon jól esik, egy szál gatyában kuporodok be a víz alá és teljesen megmosakszom, lehűtöm magam. Innentől a következő futásomig kb 2.5  liter folyadékot iszok meg. Éhes nem vagyok, de jól érzem magam.

2. szakaszom: Balatonmáriafürdő(1) - Balatonfenyves (16.1 km)

23:20-kor vágok neki ennek a szakasznak. Az elején egy csomó bulizó, vigadozó ember között, de nem néznek furcsán nem én vagyok az első, aki itt ma éjjel átfut. Kiérek a tömegből, mire weakest link utolér. Dumálgatunk, nagyon nincs mit nézegetni a lámpánk fénykévéjén kívül. Megígérem, hogy megkeresem neki a neten az egyik kedvenc zenémet, remélem olvassa ezt, mert íme, itt van :-)

A hőmérséklet elviselhetőbb, mint napközben, de nincs hideg. Nem süt a Nap, és ez is sokat számít. Felső nélkül futok, sötétben megengedem magamnak :-) Szorgalmasan iszok, a tempóra sincs panaszom, de az utolsó 3 km-en kicsit megborulok: eléhezek, elfáradok, lelassulok. Útbaesik ugyan egy frissítőpont, de annyira nincs ott semmi  hogy még dugókázni sem kell. Kicsit meg is sajnálom az ott unatkozó személyzetet, amiért ott kell kuksolniuk a sötétében. A szakaszom végén még egy hosszú, enyhe, ezért sunyi emelkedőt kell leküzdenem, örülök, hogy átadhatom a dugókát. Kell pár perc, hogy összeszedjem magam, nem esik jól az a hír sem, hogy alig 45 percre vagyunk a pont zárásától! Ennyire lelassulunk volna? Később kiderül, hogy a szintidők nem egyenletes tempóra vannak számolva, és innentől kezdve egyre távolodunk a szintidőtől, úgy, hogy jelentősen nem gyorsulunk.

Érdekes, hogy az éjszaka hátralevő részében sem vagyok álmos, pedig lenne lehetőség rövidebb szunyákra. Innentől rövidebb szakaszok következnek, kevesebb idő van a futások közti regenerációra. Sokat iszok (hideg bambi egy benzinkúton), és végre enni is tudok. 

3. szakaszom: Siófok(Széplak) - Siófok(Sóstó) (11.5 km)

Már világos van (5:14), nem kell a lámpa. Ennyi volt a jótékony éjszaka, hamarosan sajnos ismét sütni fog a Nap. Végig egész Siófokon, nem tűnik túl érdekes helynek, szerencsére valamennyit a part mentén, így látom újra a tavat. A "vasútállomás háta mögött" sehol sem szép hely, el is hagyjuk gyorsan. Innentől már szembe süt a Nap, sapka még nem kell, de máris van ereje, jobban esik az árnyékban futni.  Nem vagyok gyors, de mégis fáradtan érkezem meg a váltóhelyemre.

4. szakaszom: Káptalanfüred - Csopak (10.5 km)

Itt már újra teljes erővel tombol a hőség. A váltáshoz az árnyékban várakozom, nincs kedvem kilépni a napra. Újra a sapkám fedezékében indulok ezúttal a pólómat egy csapnál teljesen beáztattam. Eseménytelen az út, szenvedős, weakest link precízen nyújtogatja a kért frissítőket, hálás vagyok a kiszolgálásért. Előttem pár méterre fut egy fickó, pontosan egyforma tempóban nyomjuk, jól esik "nyulazás". Utolérjük az olasz "Rambo"-t, aki egyéniben küzd. Nem először teljesítette már a kört, ha jól emlékszem, Spártai hős is, most mégis itt küzd. Intek neki bíztatom,  érzem, hogy be fog érni. (Beért, szintidőn belül.) Egy emelkedőn belesétálok kb. 20 métert, most először a verseny során. Nemsokára felvillanyoz  a találkozás a makói futótársakkal, akik szembe jönnek velem kis furgonjukkal. Már hazaindultak, a reggeli célbaérkezésük és egy kiadós fürdőzés után. Rövid csevely, mindenkinek indulnia kell. Csopakon hatalmas sor áll a strandnál, elfutok az mellette, már nagyon várom a váltásomat. Kész, befejeztem a futást! Szerencsére ott egy forrás, amiből lassan csordogál a víz. Egy műanyagpohárral percekig öntögetem magamat, lehűlök jól esik ez a tűző napon. Navixafnak hálás vagyok, hogy elhozza a törölközőmet, mert ha vissza kellett volna sétálnom a kocsihoz 100 métert érte, akkor lehet, hogy kihagyom a fürdést.

(Összesen 52.9 km-t futottam 5:47:49 alatt.)

Innen a célbafutás maradt. Bencsikp küzd meg hőséggel és a tihanyi emelkedővel. Megállunk, locsoljuk, biztatjuk. Az utolsó métereket együtt tesszük meg és közösen futunk be a célba. Érem (nagyon tetszik!), fotózás, jó lenne kicsit pihegni, de annyira éget a Nap, hogy inkább megyünk.

Elköszönünk weakest linktől, és fürdünk egyet a Balatonban. A víz meleg, de a Nap olyan kellemetlenül éget, hogy túl sokat nem tartózkodunk a vízben. A hazaút eseménytelen, de rövid és robbanásszerűen kitörő alvószünetekkel tarkított.

Összegzés, tanulságok

Büszke vagyok rá, hogy négyen is meg tudtuk csinálni a kört, mégpedig úgy, hogy senki sem lett rosszul, nem dőlt ki, végig  megmaradt a jó hangulatunk és az erőnk, hogy oda tudtunk figyelni egymásra. A csapatösszhang a tavaly szerzett tapasztalatok még kellemesebb élménnyé változtatták a versenyt. Ezek a dolgok mellékessé teszik, hogy milyen volt a tempó: olyan volt, amit bírtunk, mindenki teljes mértékben odatette magát. A hőség nagy úr, és könnyebbé tehettük volna dolgunkat, ha egy huszárvágással megfelezzük a vasárnap délelőtti szakaszokat és mindenki kétszer fut rövidebbet egy hosszabb szakasz helyett. Tanulság, hogy menet közben is lehet változtatni, egy kis rugalmasság nem árt.

Remélem, jövőre ismét együtt futjuk körbe a Balatont!

Csapatunk tavaly indult először Ultrabalatonon (akkori beszámolóinkat lásd itt és itt és itt és itt.) Akkor igen alaposan készültünk fel a várható problémákra, ami helyesnek is bizonyult: minden gond nélkül teljesítettük, mondhatnám: könnyedén és vidáman az egész távot. Most már "rutinosan" vágtunk bele az eseménybe. A lehetséges legelső napon neveztünk, változatlan összetételben. Később kiderült, hogy Tibs71 más programja miatt nem tud velünk tartani. Nyilván találhattunk volna más futót, aki idén helyettesíti a leggyorsabb csapattagunkat, de valaki felvetette: mi lenne, ha négyen teljesítenénk a távot. Ez új kihívás, emelhetjük a tétet. Ez az ötlet általános tetszést váltott ki a csapatban, sőt, elkezdtem arról ötletelni is, hogy 2013-ban két három fős csapatra bomlunk és már 70 km körül fogunk futni...

Az első nap kalandjai után most arról írok, hogyan éltem meg a verseny második napját.

  

Beértünk Békécsabára. A vasúti felüljáró hídján sem kellett belesétálnom, de ekkor azért már vártam a célt. Az utolsó kanyarban régi barátok bíztattak, nagyon jó érzés volt, hogy miattam kijöttek oda és vártak rám. Mosolyogni nem igazán volt erőm, de ez a mosoly nem lett volna úgysem őszinte :-) A célegyenesbe fordulva még el kellett engedni pár előző autóst. (Aradon lezárták a célegyenes utolsó kilométerért, szerintem Csaba élete sem bénult volna meg egy részleges lezárástól). A végére összeállt a csapat és együtt futottunk be a célba. (Életem ezen leggyengébb félmaratonjának 2:26 az ideje.)

Legutóbb tavaly augusztusban írtam a blogra. Ennek oka részben a sérülésemből adódó nemfutás, részben a lustaság voltak. Egész ősszel -orvosi tanácsra- nem futottam. 2 hónap pihenés után kezdtem el óvatosan nyújtani, de az első 3 km lefutása után visszatért a fájdalom. Nem volt egyszerű lelkileg, de csináltam a gyakorlatokat és óvatosan futogattam a 2-3 km-eket. A következő nagyobb lépés az 5 km lefutása volt Makón a Marosmenti Mocorgókkal. Navixaf szegedi látogatásakor futottam először 10 km-t, majd a decemberben a születésnapomra kaptam ajándékba 15-öt. Továbbra is óvatoskodtam, de a távokat fokozatosan emeltem. Áprilisban már lábfájás nélkül ment a Velencei-tó kör (28 km). Újra öröm a futás, de vigyázok a lábamra de az odafigyelés miatt érezhetően lassultam. Nyárra tervezett feladat gyorsítóedzések végzése. Most az idei első csapatversenyemről fogok írni.

Régóta szemeztem már a Békéscsaba-Arad-Békéscsaba versennyel, amit idén már 15. alkalommal rendeztek meg.  Ez egy 2 napos verseny, jellemzően 100 km körüli napi adagokkal az egyéni indulóknak és 13-26 km közötti szakaszokkal a váltók futóinak. Tavaly beszéltük Pistivel a Marosmenti Mocorgók sportegyesület egyik szervezőjével, hogy szívesen csatlakoznék hozzájuk, ha indulnak a csapatversenyben. Ők évek óta részt vesznek a versenyben, így jobb csapatba nem is kerülhettem. Április végén derült ki, hogy a sportegyesület 2 csapatot indít. Sajnos a csapatszervező megbeszélésre nem tudtam elmenni, így telefonon tudtam meg, hogy felköthetem a gatyát: az első nap 25.5, a második nap pedig 21.1 km vár rám.

A verseny előtti napon utaztam el Békéscsabára. Régen itt laktam, itt jártam középiskolába is. A verseny előtti este volt osztálytársak vendégszeretetét és társaságát élveztem. Nagyon kellemes este után másnap reggel a rajt izgalmas nyüzsgése következett. Találkoztam a csapatommal, és kiderült, hogy legalább már látásból ismerjük egymást a Mocorgásnak nevezett kötetlen futóeseményekről. Az alant látható fotón mindkét csapat felsorakozott.

A terv az volt, hogy a futót bicajon kísérjük, de mivel végig közúton folyik a verseny, az autó sem távolodik el hosszabb időre a futótól. Kiautóztunk a városból és ott vártuk a mezőnyt. Először a kerékpárosok érkeztek óriási tempóval, azután a bicajos túrázók, köztük elszórva néhány görgoris indulóval. A futókat biztattuk, majd továbbálltunk

Sajnos ez az útszakasz igen forgalmas volt. Nem csak a versenyzőket kísérő autók szambáztak a futók között, hanem igen erős volt a helyi forgalom is.  Tudom, hogy a verseny miatt nem áll meg az élet, de legalább a hatalmas nyergesvontatók áthaladását korlátozni lehetett volna 1-2 órára.

Az első váltóponton én a bicajt kaptam meg. Itt, Békéscsabától távolodva már mérséklődött a forgalom, csendesebb lett a vidék. Egy permetező traktoros dolgozott mellettünk, de elzárta a fújást, amikor közelítettünk hozzá. Intéssel köszöntük meg a figyelmességet. Lacit próbáltam kiszolgálni. Adtam a vizet ha szomjas volt, vagy a fejét nedvesítette. A bicaj kosarában telefon szolgáltatott zenét, a futó küzdött, én kényelmesen gurultam és élveztem a kalászosok látványát, amiket különösen szeretek nézegetni így a sárgulás előtt. A hőmérséklet emelkedett, jól jött a tarkóvédős dapka. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű futni, de arra koncetráltam, hogy a futásomig minden rendben legyen. Tótkomlóson váltás következett, innentől szurkoltam, szendvicset ebédeltem, számolgattam, mikor fogok indulni.

A határátlépés gyors volt, az autón elhelyezett matrica mutatta, hogy mi járatban vagyunk. Pár km-vel a határ után, Turnu faluban volt a futásom kezdőpontja. Beöltöztem, melegítgettem. Helyi gyerekek kínálgattak mindenkit vízzel, az egyik szervező pedig segített egy WC-t találni (pottyantósat). A váltáshoz Zoli érkezett, de nem volt idő kikérdezni, hol hagyta Zsuzsit, aki bicajon kísérte. Elindultam, majd utolérnek. Csodálatosan sima aszfalton futottam, jobb volt, mint eddig a magyar szakaszon bárhol. Élveztem a futást, figyeltem a pulzust, haladtam. Kb. 20 perc múlva kezdett azonban kiszáradni a szám, és sehol nem láttam a csapatomat. Szerencsére 2 bicajos utolért, tőlük kaptam egy korty vizet. Nemsokára megérkezett az autó, majd a bicaj: defektet kellett javítani. Innentől kettesben haladtunk.

Hátulról sütött a Nap, kellett a tarkóvédős sapka. Hűtöttem magam, locsoltam a testem, keveset apró kortyokban ittam. Ahogy esteledett egyre szebbek lettek a fények, jól nézett ki a vidék. Feltűntek egy Arad melletti üzem kéményei és kisakkoztuk, ahogy az útjelzőkarók  a hátralevő távot jelenthetik a Városháza előtti célig.

Lassan megérkeztünk a városba. Sűrűsödött a forgalom, egyre szélesebbek lettek az utak. Utolértem Bogár Jánost, aki egyéniben indult. Éppen gondjai voltak, ivott, nyújtott, evett valamit a kísérőautóból. Elfutottam mellette, de nemsokára visszaelőzött. Egy ideig mögötte futottam, aztán 3-4 km-rel a vége előtt lehagyott. Az első komoly kereszteződésben egy határozott balkanyarral ráfordultunk egy 4 sávos útra. Itt már minden kereszteződésben rendőrök irányították a forgalmat, és úgy vettem észre, hogy nagyon figyeltek rám. Ahogy közelítettem, azonnal szabad utat kaptam. A 4 sávon azért az én futásomtól függetlenül haladt a szombat esti forgalom - igyekeztem az út szélére húzódni. Eléggé ki voltam tikkadva, nagyon megviselt a meleg. Megörültem a kordonoknak, azután pedig a célban váró csapattársaknak, akikkel együtt futottunk be az első napi célba.

Az eredményem 25.5 km-en 2:38:26 lett. Futás után ittam, nyújtottam, de éreztem, nem oké minden, legjobban fekve éreztem magam. Elindultunk a szállásunkra Battonyára, de útközben 2x is kértem, hogy álljunk meg, mert nem éreztem magam jól. Mindkétszer feküdtem, de egyre jobban remegtem és görcsöltem. Végül Battonyán következett be, ami már előre jósolható volt: pár másodperc alatt kiürült a gyomrom. Sehol sem ittam túl sokat, de öszességében talán mégis túl sok vizet ittam. Azonnal megkönnyebbültem, egyenesbe jöttem. Szállásunkon jól esett a zuhany és az ágyban elnyújtózás. Sajnos a vacsit ki kellett hagynom, pedig vendéglátónk Mari fantasztikusan jól kinéző vacsorát rittyentett. A levesből ettem pár kanállal, ami igen jól esett. Aztán szunya, mert reggelig már nincs sok idő hátra.

A második napról a következő bejegyzésben írok.

Köszönet Attilának a fotókért!

Idén több problémán is felül kellett kerekednem, sérülések, betegségek volt itt minden. Pár hete összeszedtem egy arcüreggyulladást, majd a mellkasomban éreztem fájdalmat, ami miatt megint orvoshoz kellett fordulnom. Már a legrosszabbtól féltem, de kiderült, hogy csak egy enyhe asztmáról van szó, ami talán összefüggésben van az allergiámmal, ez majd később derül ki. A légzésemet annyira megviselte, hogy előfordult, hogy egy 10 kilis futást alig tudtam befejezni. Mindez alig egy hete volt és a naptáramban az április 15 vészesen közelinek tűnt. Tudtam, hogy ha elkezdenek hatni a gyógyszerek, akkor talán újból elkezdhetek dolgozni a formámon.

Kicsit tartottam tőle, hogy a Velencei tó kör kezdésnek talán sok lesz, de a hét közben még lazán fogtam fel a dolgot, majd szépen lassan közlekedem, kockázat nélkül. Szombat éjszaka már kicsit jobban féltem a dologtól, annyi nyűgöm van már, mi lesz ha előjön valamelyik és nem tudok majd mit kezdeni vele, legjobban a rejtélyes váll görcstől, fájdalomtól féltem, mert azzal egyszerűen nem tudok mit kezdeni, ott gyalogolnom kell, akkor enyhül, másképp nem. A héten amúgy is odatettem magam, bennem volt már 28 kili futás és egy szombati, megerőltető kosár edzés.

A kosárlabda tudásom egyre kifinomultabb lesz, nagyon örülök, hogy rátaláltam erre a lehetőségre és annak is, hogy azok járnak oda akik. Úgy érzem elértem egy fordulóponthoz, eddig akkor voltam nagyon elememben, amikor a többiek elkezdtek fáradni, hihetetlen látni, hogy a futás milyen sokat számít erőnlétben, kondiban és persze kitartásban, én még alig melegszem be, amikor a többiek már teljesen készen vannak és ilyenkor az én tudásom felértékelődik. Sajnos legtöbbször valaki benyögi, hogy legyen szünet, amivel rajtam kívül mindenki egyet szokott érteni. Az én tündöklésem tehát rövid életű volt eddig, most azonban elkezdtem érezni ezt a játékot. Eddig ha nálam volt a labda a büntetővonal és a hárompontos közötti sávban nagyon nem védekezett az ellenfél keményen, szinte csalogatott, hogy dobjam rá, mert nem dobtam túl pontosan. Erre rátett egy lapáttal, hogy mindig kicsit megilletődöm az ilyen helyzetektől, mert tisztán állok és illene bedobni. Most rákaptam és szórtam a kosarakat, ettől még több önbizalmam lett és egyre többet törtem be kihasználva a sebességem, fantasztikus érzés volt, de egyben fárasztó is.

A lényeg, hogy vasárnap kicsit aggódva ébredtem, az, hogy a feleségem és a csapat másik 2 tagja is ott lesz azért enyhített az aggodalmamon. Az előkészületek jól zajlottak, rendben leértünk, nem hagytunk otthon semmit. Meglepődtem, hogy ilyen nagy eseményre jöttünk, azt hittem kisebb rendezvényről van szó, de itt komoly szervezés folyt, volt minden, amiről egy futó álmodhat. A megbeszéltek szerint együtt indultunk, 6 perc körüli tempót tervezve, szépen, lazán. Repültek a kilik, jól éreztük magunkat, úgy gondoltuk, hogy ha 3 órán belül teljesítjük a távot az pont jó lesz. A 15. kilinél enyhén elkezdtem érezni a vállam és ez kicsit megtörte az addigi lendületemet, ez egészen a 21-22. ezresig így volt, talán ott éreztem először, hogy nem lesz itt nagy baj, hagyjam már abba az agyalást. Kicsit begyorsítottunk, talán egymást húztuk, nem tudom, előre mentem, a többiek 1-2 méterrel voltak mögöttem, szűk volt a hely 3 embernek és úgy is éreztem, hogy nagyon könnyedén és nagyon jó ritmusban megy ez a 6 perc alatti tempó, úgyhogy nem szerettem volna kiszállni ebből. Volt egy technikai szünetünk, azt hittem ez majd megtöri a lendületünket, de vissza tudtunk állni a korábbi tempóra, persze éreztem, hogy jobban szívja az energiát ez a sebesség, de 20 kili fölött most úgy érzem jobb állapotban voltam, mint az októberi harmincason, persze ott talán erősebben kezdtem. 2:53 körül értünk be, amivel én teljesen elégedett vagyok, persze októberben a 30 2:54 alatt ment, de ennek talán jobban örültem, mint annak és a regenerálódásom sokkal gyorsabb volt mint anno.

Ez a hét jól sikerült, 56 kili futás plusz 2 óra kosár, régen sportoltam ennyit egy héten, de jól esett és szeretném folytatni a felkészülést az idei év versenyeire és kihívásaira. Az októberi maratont elérhetőnek érzem, tervezem, hogy rendszeresítem a 30 kilis futásokat majd és bele szeretnék nézni a 35-be is. Tudom, hogy nem feltétlenül kell erőltetni a maraton közeli távokat, de nekem adna egy kis biztonságérzetet.

Még egy dolog. Nem lehetett nem észrevenni, hogy mennyi sárga, egyen pólós ember volt a Velencei tónál, ők a DK Team. Mgergoo kezdeményezése rengeteg embert vonzott ebbe a közösségbe, szerintem ez fantasztikus. Manapság komoly problémát jelent, hogy az emberek nem mozognak eleget, fizikálisan és mentálisan is sokat számít a heti sportolás, ezt mi mindannyian jól tudjuk. Mgergoo pedig saját maga mutat példát arra, amiben sokan nem hittek eddig, egy +100 kilós srác 1-2 év alatt eljutott olyan szintre, hogy 5:49-es átlaggal futotta le a kört vasárnap és szerintem nagyon jó úton van a 4 órán belüli teljesítéshez az idei Berlin maratonon, hihetetlen. Innen kívánok sok új tagot a DK Teamnek, mgergoonek pedig sok sikert Berlinre, szorítok neki.