Már az év elején, az esemény előtt 9 hónappal neveztem a 2012-es SPAR Budapest Maratonra. Így viszonylag biztos pont volt a naptáramban az esemény. Az igazat megvallva nem izgultam előtte (bár én az első maratonom előtt sem izgultam), a nyárvégi futásaim pedig azt sugallták, hogy menni fog a dolog, mégpedig jobb idővel, mint 2 éve az első maratonom. Amikor pantomimes felvetette, hogy mehetnénk együtt, rábólintottam, bár attól tartottam, hogy az én tempóm túl lassú lesz neki. Elsőre mindenki óvatos duhaj, megnyugtatott, hogy a teljesítést tűzte ki célul, időterve (nagyon helyesen!) nem volt.
A verseny előtt a családommal utaztam Budapestre. Szombaton felvettem a rajtszámot, a fiam betörölte a túrós tésztát a tésztapartin, rohangáltunk még elintézni pár dolgot de úgy érzem kipihenten álltam rajthoz vasárnap reggel. A rajt előtt óriási tömeg, nagy nyüzsi, de megtaláltuk egymást. Megcsináltuk a szokásos bemelegítést, nyújtási procedúrát, majd beálltunk a tömegbe. Lassú kocogással hömpölygött át a sereg a rajtvonalon, egy pillanatra láttam a szeretteimet, aztán irány az Andrássy út. A tervem az volt, hogy alacsony pulzust tartok, hasonlóan a paksi versenyhez, ahol ehhez kellemesen gyors tempó társult. Pár km után nyilvánvaló volt, hogy ez most más lesz: melegebb volt, talán kicsit fülledtebb volt az idő, ezért a célpulzushoz 6 perc feletti km-ek tartoztak. Daráltunk, beszélgettünk, jó volt látni, hogy sokan jöttek ki szurkolni. A rakparton is voltak szurkolók szép számmal, teljesen más volt a hangulat, mint 2 éve, amikor szakadt az eső és hideg szél fújt. Akkor szinte csak futók voltak a pályán, szurkolók nem.
A tempónkat fejszámolással ellenőrizgettük, így tudtuk, hogy kb. 20 km körül kezdtünk el lassulni. Jól estek a meghatározott pontokra előre küldött sós rudak és csokidarabkák, legközelebb még gondosabban választom ki, hogy mit rakok a csomagomba. Egyértélmű az is, hogy -mivel kóla csak 35 km táján jelenik meg a frissítők kínálatában, addig csak víz van- legközelebb izoitalt is kell előreküldenem magamnak. 30 km körül kisütött a Nap, aminek nem nagyon örültem, és lassan, de biztosan emelkedett a hőmérséklet és még fullasztóbbá volt a levegő. 38 km körül éreztük mindketten, hogy jól esne egy kis séta: kb 100 m-t belesétáltunk. Érdekes, hogy ez a holtpont mindkettőnk számára egyszerre jött el. A Nyugati-téri felüljáróra is gyalogoltunk, váltottam pár szót Saci nénivel, a tetejétől a célig viszont futás. 40 km körül vettem észre Bozótot, és mellé lépve beszélgetni kezdtünk. Bár igazán nem ismerjük egymást, de jól eltársalogtunk, és pár perccel később vettem észre, hogy pantomimes eltűnt. Nem tudtam, hogy lehagyott vagy mögöttem van, és mivel lendületben voltam, nem akartam megállni, gondoltam majd a célban összevárjuk egymást. Amikor éppen arról beszéltünk, hogy egy ilyen időnél nincs értelme igazán hajrázni, akkor értünk a befutóhoz, ahol a tömeg fantasztikusan szurkolt és egyszerűen nem tudtam visszafogni magam: mégicsak hajrázva futottam be a célba. Az idő 4:33:17, bár több, mint 10 percet javítottam a legutóbbi eredményhez képest, de kicsit zavart, hogy nem lett meg a 4:30. Mindegy, legközelebb ez a cél. A célban a meleg napokon már többször előjőtt hányinger érzése nehezen múlt el. Vannak ötleteim ennek elkerülésére, ezt is tapasztalni, gyakorolni kell. A délután hátralevő részében egészen jól kipihentem és összeszedtem magam, így gond nélkül tudtam elvezetni Szegedre.