Két év kihagyás után, amikor Navixaf céges csapatban futott, 2019-ben és idén ismét visszatért a csapat az Ultrabalatonra. Bár tavaly gyorsan írtam egy előzményposztot, de a 2019-es UB-ről már nem sikerült írni. Kár, mert lassan már össze is keverednek a tavalyi és az idei verseny emlékei. Sőt, most már azon is túl vagyunk, hogy a jövő évi nevezésünk nem sikerült. Így lehet, hogy ezek voltak az utolsó hivatalos UB-ink. Tervezzük azonban, hogy magunk megoldjuk nekünk tetsző időpontban és talán kisebb tömegben.

A korábbinál is jobban leült a blog, aminek legprózaibb oka, hogy a XI. és a XII. Ultrabalatont a csapat kihagyta. Már 2016-ban súlyos sérüléshullám sújtott minket, valamint Navixaf is úgy döntött, hogy céges csapatban indul. 2017-ben még Pantomimessel gondolkoztunk, hogy nevezzünk valahogyan, de egy nap alatt beteltek a helyek, így a dolog okafogyottá vált. 2018-ban pedig már fel sem merült számunkra az UB.
Mi történt azóta?

Egy korábbi bejegyzésem témája volt, hogy a havi 100 km teljesítésére adtam fejem. Már akkor is írtam, hogy ugyan ez nem tűnik nagy kihívásnak, nekem akkor mégis az volt. Azóta igyekszem minden hónapban 100 fölött teljesíteni. Kialakult egy nagyon jó kis ritmus, amit minden hónapban követek, vannak hosszabb futások, jobban megtolt hetek és vannak lazábbak. Nem erőltetek semmit, szépen jön magától minden, aminek kifejezetten örülök. Érzésre is jobban megy minden, mint az elmúlt 3 évben bármikor. Jó példa erre egy múlt heti 9 kilis futásom, egy új platformra, a smashrunra szinkronizálom a futásaimat és ott mindenféle érdekes statisztikát kapok. Múlt héten jelezte, hogy az volt a leggyorsabb 9 kilis futásom, ezen teljesen meglepődtem.

A titok nyitja a súlyveszteségem, sikerült több, mint 4 kilót leadnom, mindezt édesség megvonással és a 100 kilis tervvel. Végső célom nincs a súlyomat illetően, most egészségesebben élek és úgy gondolom egyszer majd megáll a súlyvesztés és beáll egy szintre a súlyom, én most már elégedett vagyok sokkal jobb a közérzetem, a futás egyértelműen jobban megy, a kosarazás is, magasabbra tudok ugrani, ami sokat segít. Persze a folyamatos önkontroll nehéz, engedek magamnak némi cukrot, nem akartam teljesen megvonni, de nehéz megfogni a határokat. Az biztos, hogy csak ajánlani tudom a módszert, sokkal egyszerűbb így futni, természetesen ilyenkor az ember nem csak zsírszövetet hanem izmot is veszít, de azt hiszem az én szintemen ez nem jelentős.

Amíg a gyerekek miatt nincs több szabadidőm próbálom tartani ezt a szintet, szeptemberben lesz egy futóverseny Dunaharasztin, beneveztem a félmaratonra, meglátjuk hogy megy majd. Nagy terveim nincsenek egyelőre, várom már azt az időszakot, amikor a gyerekek kevesebb szabadidőt vesznek el és esetleg megpróbálok egy maratoni felkészülést, de ez még évekre van. Nem baj, türelmes vagyok, eljön még az én időm!

UPDATE: időközben teljesítettem a félmaratont. Előtte sajnos 1 hétig betegeskedtem így kicsit féltem a versenytől. 3 kört kellett teljesíteni, végül szép számmal neveztek és igazi futófesztivállá alakult a program rengeteg szurkolóval, futóval, programokkal. Szuper futóidő volt így nem volt semmilyen kifogásom. Úgy terveztem, hogy az első körön megnézem milyen állapotban vagyok, ismerkedem az útvonallal, megpróbálok egy kis légteret csinálni magamnak a mezőnyben, a kör végén ISO-val frissítek majd a második körben ha minden rendben van gyorsítok, újból a kör végén ISO, majd a harmadik körben ami a csövön kifér és itt már a kör felénél is ISO-val frissítek. A poént lelőve ez nagyjából sikerült is. A pálya néhol szűkös volt, rossz minőségű illetve nagyon sok lejtő-emelkedő volt ettől függetlenül élveztem, gyakran futok nyilván otthon így ismerem a pályát, de ezen az útvonalon így még nem mentem. Gyakorlatilag egyre gyorsultam és végül 5:30-as átlaggal 1:55-ös idővel zártam. A végén még sprinteltem egy nagyot, versenyeztem a befutóig egy másik futóval. Nagyon jól is ment a futás, jól is éreztem magam.

Utána megint beteg lettem és nem jöttem ki belőle egyhamar, így szeptemberben már nem sikerült a 100 km, azt gyanítom októberben sem fog menni, de ezt majd meglátom. Továbbra is jól megy a futás, az 5:30-as időket sikerül tartani rövid és hosszú futásokon is, lassan már 6 kiló minusznál járok.

Mint a korábbi bejegyzésben olvashatjátok nem indult könnyen az idei ultrabalaton. Történtek tagcserék az idei csapatban még az indulás is veszélyben volt. A megelőző héten azonban már tisztulni látszott a kép és így már én is tudtam egy kicsit a saját preferenciáimmal foglalkozni. Azt terveztem, hogy idén kicsit változtatok a dolgokon, szeretnék egy hosszabb szakaszt és csak háromszor futni. Sokat nézegettem a szakaszokat és bevállalósan az első két szakasz mellett döntöttem, ami 25,5 km. Ez elég soknak tűnt, főleg úgy, hogy szerintem 2012 novembere (!!!) óta nem futottam ennyit egyszerre, főleg félmaratonok voltak jellemzőek az utóbbi időben hosszú futás címen. A terv úgy adta ki, hogy este még vár rám egy közel 13 km Keszthelyig, majd éjszaka 5,6 km Balatonboglár környékén. Többen kérdően néztek rám a komoly kezdés miatt, de én magabiztos voltam, tudtam, hogy menni fog.

Pénteken egészen jól aludtam és izgatottan vártam a másnapot. Volt bennem egy adag félelem is, mert a 7:45-ös indulás ellenére nagy meleg volt várható. Nagy szerencsém volt, mert reggel fátyolfelhők takarták a napot.

Hatodszor értem célba ötfős csapatban az UB-n. Az idei UB viszont majdnem nem jött össze nekünk. Nem volt kérdés, hogy nevezünk, viszont ragályos sarokfájdalom pusztított a csapatban. Tibs71 már tavaly kiesett az eredeti futóötösből. Februárban aztán Sekiwake, márciusban pedig én is hasonló tünetekkel kezdtünk szenvedni, s hamarosan kiderült, hogy a Tibs71 helyett beugrott Eszko is ezzel küzd. Orvosnál jártunk, kezelést kaptunk. Sekiwake úgy döntött, hogy ha meg is gyógyul, már nem fog tudni felkészülni az UB-ra. A többiek azt mondták, rajtam áll, hogy a rajt előtt egy hónappal lemondjuk-e a részvételt (később már a teljes nevezési díjat buktuk volna). Sokat haboztam, de mivel az orvos azt mondta, futhatok, valamint a szilikonos talpbetét és / vagy a gyógyszertári "Futóbolond"-krém (esetleg a szinte két hónapos futás-szünet) jelentős javulást hozott, a próbafutásom sem okozott gondot, úgy döntöttem, hogy szeretnék menni. Ekkor Navixaf beszervezte Csocsót. Csakhogy ezután Eszko újabb sérülést szedett össze, így helyette is keresni kellett egy új embert. Navixaf másodunokatesója, Karesz lett a beugró, holott neki is voltak térdproblémái...

Nagyon régen jelentkeztem bármilyen beszámolóval, leírással. A tavalyi Ultrabalaton beszámolóm sem készült el, az igazság az, hogy elkezdtem írni és meg is volt már a nagy része, de sajnos elveszett és nem volt kedvem újból elkezdeni. Röviden annyit tudnék róla írni, hogy jól éreztem magam, bővültünk egy újabb taggal és megint tök jól elvoltunk így hatan, kellemes volt futni is. Annyi bökkenő volt, hogy az allergiám kicsit elhatalmasodott rajtam és elkezdtem fulladni, így muszáj volt a srácokat megkérnem, hogy valamennyi terhet vegyenek le rólam, mert nem fog menni sajnos ez a mennyiség. Orvosnál is jártam, aki nagyon korrekt volt és megértette, hogy az UB kihagyása jelenleg nem opció, így ventolint írt fel, ami ugyan doppingszernek minősül, de kifejezetten jót tesz a nehezebb szituációkban. Az éjszakai szakaszom előtt kellett csak befújni és ott meg is éreztem, hogy milyen a jótékony hatása a hörgőtágítónak, úgy mentem, mint a gőzmozdony (Nyilván önmagamhoz képest). Szóval az UB jó volt, ez egy elég velős összefoglaló, de a lényeg ez.

...újra a "kisantant-országokban"...

Idén nyáron ismét sikerült külföldön futkorászni. 2013-ban Csehszlovákia és Jugoszlávia volt a terep, idén pedig újra "Csehszlovákia" és kicsit korábban Románia. Két éve mindegyik a történelmi Magyarország határain kívül volt, idén viszont Erdélyben a Bánátban, pontosabban a Kazán-szorosban kezdődött minden. Családilag kirándultunk oda, mivel már régi vágyam volt eljutni erre a területre. Sok szépet láttunk – de most nem ez a téma. A Duna partján álló apartmant béreltünk ki, saját partszakaszunk volt, épp a szerb oldalon lévő Traianus-táblával szemben. A rengeteg túra miatt végül csak egyetlen este sikerült elmenni futni. Mivel közel esett a házhoz, ezért a Kis Kazán-szoros oda-vissza végigfutása belefért az időmbe. Jeselnica és Dunatölgyes (Eşelniţa és Dubova) között a teljes útszakaszt kétszer végigfutni csodálatos élmény volt, más, mint autóból nézni mindezt, és más, mint a hegy tetejéről. Maga a futás nem lett volna különleges. Se a táv, se a tempó nem volt említésre méltó. Meséljenek inkább a képek, amiket persze nem a futás közben készítettem.

A blogunk tényleg meghalt. A tavasz végi UB-ről ősz elejéig senki nem posztolt semmit. Az újdonság varázsa tényleg véget ért, most már csak "a rutin, meg az évek" visz előre minket. Azért az fel sem merült, hogy jövőre ne indulnánk, de megírni már senki nem akarja az élményeit... Azért valamit mégis próbálok írni az idei versenyről is. (Korábbi beszámolóimat lásd itt: 2011, 2012, 2013, 2014.)

...de 2015-ben nem fogok 2015-t futni.

(Megkésett évértékelő)

"Kissé" leült a blogunk, majdnem egy éve nem volt semmilyen posztunk. Többet is szerettem volna írni, de így alakult, sajnos. Megkésett évértékelőm következik a tavalyi évről, még mielőtt a már lezajlott idei UB-t is megírnám.
2010 óta fellendülő pályán vagyok. Szinte minden évben sikerült valami rekordot felállítani, pedig hát én sem fiatalodok. De az edzésmennyiség növelése még akkor is fejleszthet, ha terv nélkül, ész nélkül csinálja az ember.
Mivel 2013-ban sikerült átlépnem életemben először az évi 2000 km-t, ami régi célom volt, nem kellett sokáig gondolkodnom azon, hogy bevállaljam-e a BSI új őrületét, a "fuss 2014-ben 2014 km-t" akciót. Napi 5 és fél. Havi 168. Meg lehet csinálni.

A szokásos módon én idén is a saját szakaszaimról írok részletesebben, pantomimes és bencsikp beszámolójában már írtak arról, ők hogyan élték meg az idei eseményt..

Számomra a teljesítés nagy szó. Nem azért, mert különösen nehéz lenne öten körbefutni a Balatont, hanem mert az én idei utam idáig nem volt egyszerű. A téli felkészülésem igen küzdelmes volt. Egy nehezen múló, makacs bokafájdalommal küzdöttem. Abban biztos voltam, hogy az Ultrabalatonon a maximumot fogom nyújtani, de azt nem láttam előre, milyen edzettségi állapotban fogok odaállni a rajthoz. Végül a rajtot megelőző 2 hónapban már egész sokat tudtam futni, még egy laza félmaraton is belefért a felkészülésbe. A kérdés ott lebegett azonban arról, hogy a verseny után újra előjön-e a fájdalom?

Ezen azonban nem törpöltem, nagyon örültem, hogy a pénteken találkozok a budapesti csapattársakkal, robogunk a Balcsi felé, és szinte ugyanott folytatjuk a társalgást a kocsiban, ahol tavaly abbahagytuk. A tésztaparti sokkal jobban szervezett volt, mint tavaly, legalábbis nagyon gyorsan megkaptuk a kaját. Összepacsizunk még egy pár ismerőssel, kisétálunk a rettentő hideg szeles mólóra és irány a szállás. Ami ugyan kicsit odébb van, de nyugis és csendes. Késő estére lesz teljes a létszám, el is tesszük magunkat holnapra. Reggel sok időnk van, mert későn rajtolunk. Én a reggeli után már a hobbitok második reggelijét is tervezem, mert pont dél körül futom az első szakaszomat, ami a leghosszabb is egyben és nem akarok eléhezni. A rajtceremóniához együtt állunk fel, de persze miért lenne mindenki futóruhában? Elég szedett-vedettnek nézünk ki, aki kitalálta ezt az egészet biztosan nem futotta még meg a kört csapatban. Mindegy, irány a váltóhely. Melegítek, nyújtok, jön Tibor és nekiindulok.

12:00 Balatonkenese-Balatonalmádi (14.5 km)

Gyorsan felveszem az óvatos utazótempót és nyomulok a kerékpárúton. Ahogy kiérünk a faluból, nagyon kellemes szakasz következik. Az utat mindkét oldalról fák szegélyezik, olyan, mintha egy zöld alagútban futnék.

Sajnos igen nagy a forgalom. Sűrű tömött sorokban jönnek velünk szemben a bicajosok, ugyanis több balatonkerülő rendezvény zajlik ezen a napon. Figyelni kell, kicsit veszélyes is és engem zavar ez a nagy nyüzsgés. Akkora lenne a Balaton kihasználtsága, hogy ennyi eseményt kell ugyanazon a napon megrendezni? A főút mellé kiérve a Tour de Pelso profi mezőnyével is összefutunk. Nagyon jól hangzik a csúcsbicajok cirregése, ahogy elhúznak mellettünk.

Van pár rövid, de meredek emelkedő az elnyújtott enyhék mellett, ezeket az Alföldhöz szokott lábaim azonnal megérzik. 1 korty vizet iszok az egyik frissítőponton, de nem esik jól: kihagyom innentől a frissítéseket. Enyhe hányingerrel érkezem a váltópontra és adom át a stafétát. Ez volt a leghosszabb és legszintesebb (kb 130 m emelkedés) szakaszom, az 5:48-as ezrekkel tulajdonképpen elégedett vagyok.

Kutyuska és Vakondka is kijött a váltást megnézni

17:23 Zánka-Köveskál (8.9 km)

Az úttörőváros (nekem már csak az marad) bejáratától van a rajt. Nagyon sokan vannak a váltóponton, WC nincs, így eltelik vagy 10 perc, mire találok egy megjelölhető bokrot. A szakasz rövid, ezért igen tempósra sikerül (5:20 p/km). Jól esik a futás, nincs meleg, és Zánka falu után kezdődik a legszebb látképű útvonal. Nehéz betelni a látképpel, a Hegyestűre is visszanézek jobb vállam felett, amikor elmegyünk mellette. Köveskál előtt lényegében forgalmi dugó van. A parkoló autók mellett állnak azok, akik tovább mennének, szemből pedig jönne néhány helyi autós. Gondolom, tele van az itteniek hócipője az egész Ultrabalatonnal. Alig találom meg a dugókás embert, és váltás után indulok is vissza a kocsihoz: még jó hogy láttam a fiúkat idefelé, és így nem kell keresgélni. Sok idő eltelik a forgalomból kikeveredéssel, és sietni kell a következő váltóhelyre.

Most több időm van a következő váltásig, vacsizok a kocsiban, sőt Keszthelyen még egy rég barátom is kijön egy kicsit beszélgetni a hűvös éjszakába.

22:50 Balatonberény-Balatonmáriafürdő 2 (8.3 km)

A váltópont kissé kaotikus. Sötét van, sok az ember és alig lehet észrevenni a dugókás embert. Valami erélyesebb pontfőnök kellene ide, pár métert kiszalagozni, hogy a váltók emberei ne a futópályán trécseljenek. Fejlámpával indulok neki, és azonnal vissza is veszem a tempót, amint elhagyjuk a közvilágítást. A bicajút felülete hepehupás, nagyon bizonytalannak érzem a mozdulataimat, ezért igyekszem a lábfejem első részére érkezni. Úgy becsülöm, legalább 3 km-en át tart ez a nyűglődés, aztán kisimul az aszfalt és felgyorsulok. Ez persze már nem elég egy normális tempóhoz (5:57 p/km), de ez van. Jövőre erősebb fényű lámpát hozok, azt gondolom, az segítene. A szakaszom végén egy rendesen kivilágított pontra érkezek, jó volt már látni messziről a sötét alagút végén a fényt.

 Itt rövid szakaszok következnek, nincs is sok idő a következő szakaszomig.

2:35 Balatonszemes- Balatonföldvár (9 km)

A sűrűbb váltásoknak köszönhetően az utolsó szakaszomat is sötétben futom. Itt is vacak bicikliúton kezdtem. Minden lépésemre figyeltem, közben eléggé rosszul láttam a sötétben. Amikor beértem a lámpával világított utakra, könnyebbé vált a mozgás és felgyorsultam, 5:44 p/km lett a szakasz tempója. Úgy érzem ment volna jobban is, ha a sötét nem nehezítette volna a helyzetemet. A váltópont ismét rendesen ki van világítva, kordonok közé érkeztem, váltás után pedig szétnéztem a frissítőasztalon. Igazából pár darab kekszet vettem csak magamhoz, ezeket turbóztam fel egy kis lekvárral a kocsiban. A többiek a hedonizmussal vádoltak meg :-) A futás jól esett, teljesen felpörögtem. Ebben talán az is közre játszott, hogy ez volt az utolsó szakaszom, kézzel fogható közelségbe került a cél.

Záró gondolatok következnek. Az idei UB nagyon emlékeztetett a tavalyira: a rendezvény egyre kevéssé hasonlít versenyre. Idén még több csapat nevezését engedélyezték és sajnos ehhez már túl szűk ez a pálya. Ngy volt mindenhol a tömeg, ismerősökkel alig találkoztunk, a kezdetek egymást buzdítása is kiveszni látszik a mezőny hígulásával. Talán ezért is fordultunk kicsit befelé, aminek persze van jó oldala: a csapatban mindenkire nagyon figyeltünk, a váltások gördülékenyek voltak, elosztottuk a tennivalókat, a hangulat pedig végig nagyon jó volt. Várjuk a következő UB-t, remélem, 1 év múlva az új célidő teljesítését is elkönyvelhetjük.

Negyedszer indultam idén - persze váltóban - az Ultrabalatonon. A csapat kezdetektől fogva ugyanaz, kivéve 2012-t, amikor nem öten, hanem négyen voltunk. Az első év izgalma a második évben is érezhető volt (akkor azért is, mert négyünkre fejenként 53 km várt, nem 42), tavaly pedig az újra találkozás és az egyre több ismerős miatt volt várakozásteli az esemény. Idén kissé futásban is fáradtabb vagyok, az év első hónapjai amúgy is fárasztóan teltek, így most már nem éreztem az a felfokozott hangulatot a verseny előtt.

Ez a hétvége is eljött, nekivágtunk negyedjére is a körnek. Korábban mindig izgatottan vártam a versenyt, most valahogy derült égből villámcsapásként ért, hogy bizony ez az a hétvége. Úgy érzem ebben az évben talán most voltam a legjobban felkészülve fizikálisan erre a megmérettetésre, mentálisan kicsit kimerültnek éreztem magam, emiatt kicsit féltem, hogy nem tudok olyan tempót diktálni, amit szeretnék ill. amit elvárnék magamtól a csapat érdekében. A szükséges intézkedéseket megtettem azért, hogy akármi is lesz, azt ki tudjam pihenni, hétfőre szabit vettem ki, a család is elutazott, így minden megvolt a nyugodt alváshoz.

Szokásos módon pénteken mentünk le, a bázisunk ezúttal Zamárdiban volt, estefelé már tésztapartyztunk és igen, én is tésztáztam a tavaly megfogalmazott fogadalom ellenére, mert ezúttal kínáltak mákosat is. Már itt megkedveltem az idei szervezést és utána sem ért csalódás. Este már nem volt szükség nagy megbeszélésekre, már rutinból csináltunk mindent.

A 4 napos hétvége remek időpont volt arra, hogy az UB felkészültségemet teszteljem. Nem volt tudatos ez a dolog, valahogy ösztönösen jött, hogy meg kellene próbálnom már egy komolyabb terhelést, mert ezek a mostanában jellemző tingli-tangli rövid futások nem adnak jó alapot egy UB szintű megmérettetésre. Volt egy pár közepes távú futásom, azok valahogy sosem sikerültek úgy, ahogy ezeknek kellene, fáradtnak éreztem magam utánuk, nem volt meg az a jó érzés, aminek kellene.

1. futás: a biztos alap

Május 1-én még a Miskolci utazás előtt elmentem a szokásos körömre, a család velem tartott bringával, elég lassú tempót mentünk, nem is bántam, mert hosszú nap elé néztünk, nem akartam durvulni, be akartam húzni ezt a 9 kilit úgy, mintha meg sem történt volna, ez össze is jött.

2. futás: félmaraton

Miskolcon terveztem lefutni egy félmaratoni távolt, ebben negyedrészt kemény terep is volt a tervben és újra birtokba véve a kalenji órámat a 2 órás felszerelés is itt mutatkozik be. Aznap voltunk Lilafüreden kisvasúttal, már akkor éreztem, hogy tüzesen süt a nap, az árnyékban egész kellemes. Ebéd után láttam gomolyfelhőket gyülekezni, gondoltam ez a legjobb időpont az indulásra, a végén még az eső is elkaphat, jól fog esni a hűtés. 150-es max pulzust állítottam be, az első 7-8 kili bizony elég meleg volt, aszfalton, kevés árnyékkal, a feléig 6 perc alatt volt az átlagtempó, azonban az 5. kilitől kezdett romlani az eredmény, és az óra is egyre gyakrabban jelzett. Szót fogadtam, még nagyon az elején voltam, nem akartam elfutni. Abban bíztam, hogy az első harmad meleg lesz, majd hűsölök az erdőben és hazafelé ugyanazon az úton már esni fog, de biztos felhős lesz. Az erdőbe már 6:15-ös átlag felett érkeztem meg, nem örültem neki, de majd a végén a jó hűvösben lehet pihenni. A terepen sajnos tovább romlott a helyzet, nem lankás kis dombocskák vártak, hanem kőkemény emelkedők és egyre keskenyebb ösvények, nagyon lassan telt az idő, pedig mindössze 2 kilit kellett mennem fel, majd megfordulni és jönni lefelé. Elég hamar sétára váltottam, folyamatosan sípolt az óra, 160 körüli pulzust jelzett, olyan érzésem volt, hogy alig haladok, szinte 50 méterenként az órát néztem, már majdnem legyőzött a táv, kezdtem meggyőzni magam, hogy 20 kili is teljesen jó, de aztán nem hagytam magam, elmentem a tervezett pontig. A fordulónál 7:01 volt az átlag, eléggé megdöbbentem, abban bíztam lefelé majd visszaáll a rend, elég gyorsan haladtam, persze olyan meredek volt néhány rész, hogy lassabb volt lefelé, mint fel illetve néhány kidőlt fát is meg kellett kerülni, lefelé félúton ránéztem az órára, átlag 7:00, remek, de legalább a pulzus rendben volt. Leérve nem sokat javult a helyzet, valamennyivel beértem 7:00 alá, de abban a pillanatban nem is ez foglalkoztatott, hanem a hőség, ami ugyanúgy nyomasztotta továbbra is a levegőt. Azt a tipikus vihar előtti álló meleget kell elképzelni, 29-et mutatott a miskolci villamos megálló hőmérséklet jelzője. Betértem egy banánt és vizet venni 16 kili körül, inkább megelőző jellege volt az energia pótlásnak, egyébként teljesen jól éreztem magam, a pulzus itt-ott megemelkedett 150-155 közé, de nem volt vészes és az átlag sebesség is kezdett a 6:45 felé csökkenni. Az utolsó 3-4 kilit egy főút mellett kell letudnom, ez azért kemény volt, de végig mozogtam, nem sétáltam és az utolsó kiliket sikerült kicsit megtolni, ekkor már 160 körül volt a pulzus, de nem izgatott, behúztam a félmaratont terep kilikkel, meleggel, pulzus kontrollal 6:32-es átlaggal. Utána jól éreztem magam, nem döglöttem ki, nem fájt semmi. A 2 órás megoldásom egész jónak bizonyult, hamar rögzült, hogy melyik információhoz melyik karomat kell megemelnem, egyetlen furcsaság volt, nem szoktam meg, hogy a jobb kezemen óra van.

3. futás: mindent bele!

Nem terveztem aznap is futni, de valahogy megjött az előző napi után a kedvem és nem éreztem annyira nagyon fáradtnak magam. A fejemben volt egy rövidebb táv a végén egy hurokkal, gondoltam belevágok. Szerencsére egy pár fokkal hűvösebb volt, pulzus kontrollt sem terveztem úgyhogy keményen bekezdtem 5:10 körüli kilikkel. Persze a táv harmadánál éreztem, hogy ez azért túlzás, ideje visszavenni. Már láttam, hogy olyan 9 kili körül lesz a futás, 6-7 körül kicsit szenvedtem, de még mindig 5:20 alatt voltam, az utolsó kilit megnyomtam a végén, egész jól ment 5 perc alatti lett.

Három nap alatt bekarcoltam közel 40 kilit, ez tök jó a jelenlegi szintemen. Persze utána éreztem a lábamat, de nem voltam kimerülve, elfáradva. Az utóbbi másfél évben nem voltam ilyen bizakodó a futással kapcsolatban, valahol az első (és utolsó) maratonom után, a szédüléses időszakkal kezdődően már nem tudtam azt a szintet hozni, igazából nem tudom miért. Most kicsit optimistább vagyok, talán csak az én fejemben vannak a korlátok, nyilván a gyerekvállalás is egy plusz fáradtságot eredményez, ez nyilvánvaló, szerencsére ilyen szempontból is javul a helyzet. Most még kicsit halkan, de már ki merem mondani, hogy szeretnék még maratont futni. Lehet, hogy nem egy versenyen, lehet, hogy csak egy nap majd úgy ébredek, hogy lefutom. 2012-ben sok komment érkezett az akkori posztra, amelyben azt írtátok okos első maraton volt, ami így is van, viszont nekem így még nem kerek ez a történet, jó kezdésnek tűnt, de kell a folytatás. Nem tudom még hogyan, de ez a 3 nap sok erőt adott, igaz, hogy az utóbbi másfél évben félmaratont is csak 2-őt futottam, de a rutin akkor is bennem van, fejben tudom már, hogy mi kell, hogy mikor milyen bajaim lesznek, a tavalyi UB-t is gyakorlatilag rutinból húztam be úgy éreztem. Menni kell előre, nincs mese.

Utoljára még a tavalyi év végén jelentkeztem,azóta eltelt több, mint negyed év. Az új évet egy új módszer kipróbálásával kezdtem, elkezdtem pulzus kontrollal futni, az év elején családunk túl van az idei első költözésen is, megtaláltam a számomra ideális cipőt ill. technikai repertoárom is bővült

Pulzus kontroll

Valahogy azt éreztem, hogy nem vagyok elég összeszedett a futásaimon, nem tudom a tempómat tartani, begyorsulok, ami aztán nagyobb lassulásokhoz vezet, sokszor előfordult, hogy ez egy ördögi körré változott. Tudtam, hogy a tempóm monitorozása nem jó megoldás, van egy remek kalenji pulzus mérős órám, gondoltam bevetem. 1-2 edzés alatt be tudtam lőni a megfelelő minimumot, maximumot. Érdekes módon amint elérem a 150-es pulzust kiesem egy ritmusból és onnantól felfelé kezd kényelmetlenné válni a futás, még nem késztet megállásra, vagy lassításra, de egyértelműen fárasztó, így adta magát ez a maximum.

Nagyon lassú vagyok így ez tény, viszont sokkal kiegyensúlyozottabb is. Nagyon érdekes, hogy edzésenként változik, hogy éppen milyen tempót tudok menni, átlagban a 6:30-as jellemző, ami elég lehangoló, de valahonnan el kell indulni. A januári-februári időszak ennek jegyében telt, sajnos hosszabb futások vége felé technikai problémák léptek fel általában, de ez a tényleg pár ezer forintos eszköz tényleg nagy segítség és abszolút túllőtte az elvárásaimat. Még mindig ezt használnám ha a kisfiam nem tüntette volna el az órát a Dunaharaszti – Miskolc – Eger bermuda háromszögben. Azóta PK nélkül kell futnom és szinte szárnyalok a tavalyi önmagamhoz képest, simán hozom az 5:30 – 5:45 körüli átlagokat és jobban is érzem magam. Szerencsére az óra nemrég előkerült, így , amint használatba tudom venni vegyesen fogok PK-val és nélküle futni.

Dunaharaszti

Még tavaly novemberben a fejünkbe vettük, hogy keresünk magunknak egy nagyobb lakhelyet, mert az akkoriban igen szűkösen fértünk. Ahhoz képest, hogy hirtelen jött az elhatározás igen gyorsan sikerült is a szükséges lépéseket lezongorázni (Lakás eladás, albérlet keresés, ház keresés) és február végén már az adás-vételi szerződést írtuk a jövendőbeli házunkra. Korábban már kiköltöztünk Dunaharasztira és nekem szinte csak a költözés hevében jutott eszembe, hogy nekem új futó útvonalak után kell néznem. Szerencsére nem volt nehéz dolgom, a városban adta magát egy alap 10 kilis kör, felfedezésre pedig a HÉV menti kis utcákat ill. a Duna partot választottam. Vannak elhagyatott és kevésbé elhagyatott szakaszok, de alapvetően tetszik a környék futó szemmel is. Elkezdtem heti rendszerességgel a munkahelyemről haza futni, sajnos ezt nem tudom ebben a formában folytatni, a Csepeli bekötő út mellett kell futni és szerintem olyan oxigén hiányos ott a levegő, hogy teljesen kikészülök mire hazaérek, egy másik alternatíva a Soroksári út, attól tartok hasonló lenne itt is a levegő összetétele, így most azt találtam ki, hogy a Gubacsi hídig hévvel megyek és onnan lábon. Ez így 11 kili lett, hétköznapra ez is elég :) Van még egy másik ötletem, amely szerint a csepeli hévvel megyek pár megállót és így kicsit még ki lehetne egészíteni ezt az utat.

Cipő

Tavaly beszámoltam az új cipőmről, amit kiszakadva a nike beszűkültségemből vettem. Jelentem, hogy a talp rész gyengülése mostanában indult meg, tehát időben és kiliben olyan másfélszer annyit bír, mint egy nike. Jellemző rám, hogy a béna nagylábujjammal kilyukasztom a futó cipők orrán található hálós részt, így amikor már hobbi cipővé degradálhatnám elég lelakott kinézete lesz. A helyzet egész más ezzel a cipővel, a lyuknak még csak a csírája sem jött elő, a niken pedig tényleg 2-3 hónap után jelentkezett a probléma. Ezen kívül kényelmes, nem nyom, a talpbetétem jó bele úgyhogy rendeltem is egy ugyanilyet világos színben.

Technikai rovatunk következik

A fent említett kalenji órám rejtélyes eltűnése után véglegesedett az elhatározás a fejemben, kell egy normális óra. Valamiért automatikusan Garmin irányban indultam el, sajnos hamar be kellett látnom, hogy az általam erre a célra szánt keretbe nem nagyon fér be egy sem. A teszteket olvasgatva hamar képbe került a Nike Sportwatch órája, a negatívumokat olvasva győzött meg, ez annyit tud, amennyi pont kell nekem, a pulzus mérés opcionális, de még a pulzus övvel is pont be tudom húzni a keret alatt. Márciustól már a nike élővilágában rögzítem az edzéseimet, ezidáig telefonnal úgyhogy ez sem okoz gondot.

Egyelőre elégedett vagyok, biztos lesz, ami nem fog tetszeni, de azt hiszem óriási hiányosságokkal már nem találkozom. Szerencsére a kalenji órám is meglett, kitaláltam egy érdekes megoldást, egyszerre hordanám a két órát, na ezt majd meglátjuk.

A jobban sikerült futóéveimről érdemes posztot írni (ilyen volt 2011 is). Két éve a 2011-ről írt értékelőmben kételkedtem, hogy sikerül-e valaha is bármiben is felülmúlnom azt az évet, ami szinte tökéletes volt. Most örömmel állapíthatom meg, hogy 2013-ban ez részben mégis sikerült.

Rövid ideig tartó óvatoskodás után úgy döntöttem ideje belevetnem magam a sűrűjébe és kipróbálnom magam egy közepesen hosszú távon, terepen. A Gercse rendezvény épp kapóra jött, jó időt is mondtak, a családnak is volt kedve kimozdulni, gyerünk!

Vásároltam egy Salomon márkájú terep cipőt, ez egy elég kezdő cipő, nagyon kényelmesnek éreztem próbáláskor, van egy enyhe tartás is középen, azt gondoltam nekem ez most pont megfelel. Tudom, hogy nem szerencsés éles bevetésen kipróbálni egy új cipőt, de most úgy döntöttem kockázattok és be is jött, nagyon kényelmes volt a cipő. Alapvetően ez a rendezvény egy teljesítmény túra, jelezték felém, hogy ha tehetem inkább egy későbbi időpontot válasszak indulásnak, hogy tuti nyitva legyenek az ellenőrző pontok. Aznap minden rendben ment, már épp a rajt felé tartottunk, amikor Tibs71-el is összefutottunk, ők a hosszabb távra mentek, én azt még nem vállalnám be. Az első kilik az előzgetéssel teltek, így utólag belegondolva korábban kellett volna rajtolni, igazából az sem zavart volna ha nem hivatalosan teljesítem a versenyt. Elég keskeny szakaszok voltak, nem mondanám, hogy élveztem ezt a részt, sokszor az avarban kellett előzni, féltettem a bokámat. A terv az volt, hogy szép, beosztós tempóval megyek, fényképezgetek, gyönyörködöm a tájban. A HHH felé közeledve már egész jól lehetett haladni, utána sikerült is lőni egy fényképet, ahol látszódik a felhők között betörő nap sugara, király! Lassan haladtam, az órám is jelezte ill. én is éreztem, terepen bizony keményebben kell dolgozni egy kiliért, nem adják olcsón.

A HHH után egy lankásabb rész következett, itt nagyon jó tempót mentem, sajnos bennem van a félsz a bokám miatt, de itt a talaj is kedvezett, ez egészen a második ellenőrzési pontig tartott, ott már 10 kilinél jártunk, meg is lepődtem. Aztán jött a fekete leves, egy keskeny, gazos emelkedő, majd nem sokkal utána egy csúcs féleség, onnan lejönni sem volt könnyű, egyrészt iszonyúan sziklás volt, másrészt az útvonal csak elvétve volt jelölve, innentől az útvonal nekem bizonytalan volt, sokszor álltam meg, sokszor fordultam vissza, ezt kihagytam volna, de sebaj, ennyi baj legyen. A városba visszaérkezve láttam, hogy még a sok fényképezéssel, fejvakarással, eltévedéssel együtt is beérek majd 2 órán belül, amit a verseny előtt csak reméltem. Az utolsó kilit sikerült 4:30-ra megtolni, jó volt, élveztem.

Nagyon megfogott a hangulata ennek a rendezvénynek, a menzás forró tea, a pecsételős lap, a mosolygós emberek.

Most úgy gondolom a jövőben előnyben fogom részesíteni ezeket a kisebb kaliberű versenyeket, túrákat. Úgy érzem sokkal többet kapok egy ilyen versenytől, mint bármilyen utcai versenytől (jó, biztos vagyok benne, hogy tudtok mondani olyan várost, ahol nagy élmény lenne futni, kicsit általánosítok). A családias hangulat szintén plusz, a környezet is olyan, hogy a kísérő személyzet jól tudja magát érezni, nem kell a városliget mocsarában szenvedni, a közlekedés is általában olajozottabb. A nevezési díj alacsonyabb, persze itt nincs póló, meg érem, de abból már van elég.

Én alapvetően nem vagyok egy szociális beállítottságú ember, talán ez az oka annak, hogy most már betelt a pohár nálam a budapesti futóversenyek hangulata miatt. Idegesít a szpíker, a hangos zene, a tömeg, a teleszemetelt városliget, nem találok semmit, órákkal korábban oda kell menni a parkolás miatt és ráadásul egyre drágábbak a nevezési díjak is. És mit kapok cserébe? Kőrözést a rakpartokon, meleg vizet meg iso italt. Megértem ha valakinek ez jobban tetszik, engem ez kizökkent, elvonja a figyelmem, nem tudom élvezni a futást. Az ütemes dobolás, kantálás fejfájást okoz, alig várom, hogy elhagyjam őket, a frissítő pontok környékén örülök, hogy nem csúszom el, a motoros, quados fényképező egységek rendszerint folyamatosan odafüstölnek az orrunk alá, én már nem látom, hogy ebben az egészben mi a jó.

(Félreértés ne essék, nagyon jó az egészben az, hogy egyre több ember mozog, hogy van olyan klub, társaság ahol túlsúlyos emberek szembenézve önmagukkal változtatni akarnak az életükön, ennek nagyon örülök, 2006-ban én is hasonló cipőben voltam, tudom, hogy nehéz elindulni még akkor is ha már az elhatározás megvan, mert majd biztos kigúnyolnak, aztán feladom és még nagyobb csődtömegnek érzem majd magam, de ez egy másik történet.)

Évről-évre azt látom, hogy futni konkrétan nem jobb ezeken a versenyeken, megjelent a facebook fal és számos olyan dolog, aminek semmi köze a futáshoz, sajnos ezt az idei Ultrabalatonnál is éreztem. 2 nagyobb esemény van, amire jövőre is szeretnék menni, a Kékes csúcsfutás és az Ultrabalaton. A Kékes csúcsfutás nekem mindkét alkalommal nagy élmény volt, szerintem ezt ki kell próbálnia mindenkinek, aki fut, a Balaton kör pedig hangulatában, szervezésben remélem vissza tud majd találni régi önmagához, kíváncsi vagyok az új szervezésre.

Közben megint eltelt egy év, alapvetően elégedett vagyok futás szempontjából az évvel, voltak jó versenyek, rendezvények, de erről majd később részletesebben.

A szeptemberi, 42,195 éves korom alkalmából lefutott maraton nem sikerült úgy, mint szerettem volna, de hosszú edzésnek azért jó volt. S ekkor már tudtam, hogy november végén hivatalos leszek egy másik szülinapi maratonra Nagyatádon, Sasa barátom 43. születésnapjára. Tavaly, a 42.-en nem jött össze, idén viszont hihetetlen céltudatossággal készült fel az első önálló maratonjára - mert Ironmanen azért futott már egyet...

Régen írtam már a blogra, gondoltam összefoglalom mi történt velem az idei UB óta.

Már az UB ill. a Kékes futáson is feltűnt, majd később a térdem is jelezte, hogy a Vomero nem nekem való cipő. Túlpronálok benne, még a talpbetét sem segít sokat. Elkezdtem keresgélni és egy New Balance stabil cipő jött szembe. Árban, tudásban, minőségben sőt még külalakban is tetszett így megvettem. Nagyon kényelmes és tartós cipőnek bizonyult eddig, a pipás cipőimnek a hálós orr részét ilyen korukra már rég kilyukasztottam, ez még teljesen egyben van, pedig most 90 %-ban ezt a cipőt használom. Korábbi pegák még 1-1 rövidebb futásra jók, de azért nem erőltetem őket. Szerintem maradok ennél a típusnál továbbra is, esetleg még egy asics jöhet szóba, jókat olvastam azokról a cipőkről is.

A terepfutással már régóta szemeztem és, valahogy sosem jutottam el odáig, hogy ki is próbáljam. Mostanában nagyon ki van számolva a család minden perce, legtöbbször előre tervezett időpontban tudok futni, ha van kedvem, ha nincs akkor kell menni, sajnos ez sokszor gond, sokszor fáradt vagyok és útközben nem kapok erőre. Korábban előfordult, hogy nem volt kedvem elindulni, de aztán mindig megjött a kedvem és az erőm. Most néha iszonyatos szenvedésbe torkollik egy-egy futás, alig bírom ilyenkor hazavonszolni magam. Tudtam, hogy ha meg tudom zavarni ezt az állóvizet, akkor még lehet kiút ebből. Egyik hétvégén kimentünk a Normafához, akkor ugrott be, hogy akkor most nincs kifogás, ki kell próbálnom a terepfutást. Már korábban beszereztem egy futó hátizsákot vizes palackkal, ez jól jön bármilyen hosszú futáson. A gond az volt, hogy nem ismertem a turista útvonalakat, de úgy voltam vele, hogy elindulok aztán majd valahol visszafordulok, most úgyis csak ízlelgetem ezt a dolgot. 10-13 kilit terveztem, a felvonónál kanyarodtam le az erdőbe, óvatos voltam, figyeltem a talajra, sokáig ereszkedtem lefelé, kicsit tartottam tőle, mert jobb először felfelé menni, aztán le, de sebaj. Nagyon tetszett, legjobban érdekes módon a csend, az egyedüllét fogott meg. Nem vagyok egy szociális futó, egyedül szeretek futni, szeretek gondolkodni közben, furcsa lehet ez a zenével futóknak, de nekem ez igazi mentális felfrissülés. Először furcsa volt, hogy ennyire egyedül vagyok, de aztán elkezdtem élvezni, nagyon megfogott már az első utam is és rögtön elterveztem, hogy a következő hétvégén is elmegyek. A család is élvezte, ők tudnak közben a friss levegőn sétálgatni, mindenkinek jól jött. A következő hétre a híres Balboa kör egy részét terveztem be úgy 15 kilit készültem letudni. Kaptam szöveges leírást, reméltem, hogy nem tévesztem el a kanyarokat. A Szépjuhásznéig terveztem menni, gondoltam az első utamon ismerkedem az útvonallal így már az első teljes Balboa körömön nem kell időt pazarolnom keresgéléssel. A Hűvösvölgyig nagyjából rendben ment minden, itt-ott kellett gondolkodni, hogy merre menjek, de nem volt vészes, a völgyben kicsit elbizonytalanodtam, de mentem tovább, gondoltam nagy baj nem lehet. Az idő azonban szorított ezért egy kilátóhoz érve úgy döntöttem visszafordulok, nagyon nehéz volt már ott a terep, szinte hegymászásban kellett menni, nagy kövek álltak ki a földből, lefelé ide-oda ugráltam, nagyon élveztem, egy darabig.

Történt ugyanis, hogy valami elvonta a figyelmemet és rosszul léptem. A bokám kifelé fordult, azonnal éreztem ahogy forróság önti el a lábfejem, hirtelen nagyon megijedtem és lépésben próbáltam lerázni a fájdalmat. Nem ment, éreztem, hogy nagy a gond, ráadásul a Hűvösvölgy is még 2-3 kilire volt. Hívtam a feleségem elindultak autóval a HHH-ról én pedig leballagtam, ami nem tett jót. Levettem a cipőm és egy óriási duzzanat volt a lábfejem külső részén. Szerencsére egy csúnya ficammal megúsztam, elég elrettentően nézett ki utána egy pár nappal, ahogy a vérömleny szétáradt a lábfejemben. Kb. 2 hétig bírtam, tudtam, hogy ha síkon futok óvatosan nem fog fájni, így is lett, utána sajgott kicsit, de megérte. Amikor hazaértem rögtön az jutott az eszembe, hogy a Balboa körre amint lehet vissza kell mennem. Tudom, hogy a legnagyobb hibát akkor követném el, ha terepre mennék futni a lábadozó bokámmal, egyelőre óvatosan állok a dologhoz, de még idén meg kell próbálnom.

Jobb későn, mint soha. Kicsit régen volt már ez a verseny, de mivel tavaly Sekiwake írt az elsőről, az idei versenyt sem kellene tudósítás nélkül hagyni. Akkor én nem voltam ott, idén pedig Sekiwake sérüléssel bajlódva csak 5,1 javítás: 9,1 km-t futott. A tavalyi családias rendezvény alaposan kinőtte magát. Alig fértünk el az eseményt szervező Tamás alsóvárosi házának udvarában. Az utcát is betöltöttük, volt polgárőrség, sőt rendőrmotoros felvezetés is. 1,1 km-től kezdve 21,1 -ig mindenféle távon lehetett indulni (4 km-enként), így mindenki, a legkülönbözőbb edzettségű futó is rajthoz állhatott.

...nem meglepetés, hogy futni mentem ezért...

Ma volt a Spar Budapest Maraton, sok maratoni beszámoló születik ma is. Én is egy maratonról írnék, de a szeptember 26-iról. Akkor lettem 42 éves és 71 napos, vagyis 42 egész 195 ezred (42,195) éves. Sekiwake-kel évek óta emlegettük, hogy a 42. születésnapunkon jó lenne maratont futni. Mivel nem bírom a hőséget, a július 17-i születésnapom miatt nem voltam túl lelkes. Aztán az eredeti ötletet továbbgondolva úgy döntöttem, hogy a maraton nem is 42 km, hanem 42,195, vagyis nem is a születésnapomon kell futni, hanem 0,195×365=71,175 nappal később. 71 nap, 4 óra 12 perc, de azért az óra-perc nem volt már olyan fontos. Mivel este 6 körül születtem, a 4 óra 12 perc is még erre a szeptember 26-i napra esett. Így utólag a 4 óra 12 perccel eredményként is elégedett lehettem volna...

Mivel már az elsőn is részt vettem, (igaz, a másodikon nem), illetve nagy szimpátiával figyelem a Marosmenti Mocorgók tevékenységét, vitán felül állt, hogy mennem kell az újabb félmaratonra Makóra. A verseny egy terep-félmaraton volt a Maros árterében és töltésén, ez is izgalmas kihívásnak tűnt. Előtte volt pár esős nap, de a pálya szerencsére nem lett sáros. Viszont meglepően szintes volt, nem csak a töltésre való felfutások miatt, hanem az ártérben is.

2-3 éve csehül tanulok, és idén születésnapomra a családtól kaptam egy kéthetes intenzív cseh nyelvtanfolyamot ajándékba. Július 20-tól augusztus 5-ig így Csehországban voltam, ahol persze a tanulás mellett futásra is jutott idő.

Lehet, hogy naiv  vagyok, de ha veszek valamit 20ezer Ft felett, elvárnám, hogy öt évet kibírjon -- kivéve a futócipőt. (Az jó, ha egyet kibír.) 2010. január 3-án vettem a Timex Ironman pulzusmérőmet. A korábbi mérőmmel ellentétben ez nem vesztette el a jelet, sosem mért extrém magas és alacsony értékeket, nagyon elégedett voltam vele. Dicsértem a Timexet Csiripiszlinek is, mikor ő vett egyet.

A múlt idő nem véletlen. Minden műanyag szíj végzete, hogy eltörik. Ez az órám esetében a tavalyi (2012) UB-n történt meg, ezután egy éven át egy régi futócipő fűzőjével kötöztem fel az órát. Többen láttátok is... Az idei UB előtt megrendeltem egy új óraszíjat, 4500 Ft-ért. Az idei UB-ra nem jött meg, csak az azt követő héten. De már pár héttel korábban elkezdett rakoncátlankodni a mérő is. A villamosfutáson tűnt fel először, de ekkor azt gondoltam, gyengül a jeladóban az elem. Kicseréltem az elemet, de nem volt meggyőző. Az UB-n szerintem minden etapon jól mért. Aztán viszont elég rapszodikusan.

Amint azt a legutóbbi posztom végén ígértem, idén neveztem a 16. Kékes csúcsfutásra. A megelőző napok nagyon megterhelőek voltak, az utolsó edzésemen alig több, mint 7 kilit tudtam magamból kipréselni és nem éreztem magam túl jól utána. Kételkedtem kicsit magamban, ráadásul akkor már biztos volt, hogy csak öcsém és anyukám fog majd elkísérni, persze ennek is nagyon örültem, de jobb lett volna ha az egész család ott van. Pénteken azt beszéltük otthon, hogy ha továbbra sem érzem jól magam, akkor inkább hagyjam ki, nincs értelme erőltetni, aztán végül úgy döntöttem, hogy mindenképp elindulok, legfeljebb ha végképp nem megy, kiállok.

A harmadik Ultrabalatonom a hetedszerre megszervezett verseny sokat változott tavalyhoz képest. Láthatólag a szervezők stratégiai lépést tettek: drasztikusan emelték a részt vevők számát. A sokkal több futó pedig újabb problémákat vetett fel, amiknek egy részét tudták, más részét pedig nem tudták kezelni. Jó döntés volt elhozni a rajtot Tihanyból, mert Aliga könnyebben megközelíthető. Szerintem a versenyközpont sátra impresszív lett, méltó az emelt létszámhoz. A tésztapartin a másfél órás tésztára várás viszont nem. A sok csapat nem rajtolhatott egyszerre, mert a kísérőautók dugót okoztak volna az úton. Ez egyértelmű. Az a titokzatoskodó vakerálás, ami a rajtbeosztás  indoklása helyett jött viszont nem. Igazából a folyamatos rajtban nekem az piszkálta  csőrömet, hogy milyen verseny az, ahol nem vonatkoznak mindenkire ugyanazok a feltételek? A mezőny végén indulóknak kevebb idejük van a futásra, mint a korábban indulóknak. Közben az is nyilvánvaló volt, hogy maguk a szervezők sem veszik túl komolyan az általuk felállított szabályokat, azaz elég sok minden változott meg, alakult ki _azután_, hogy befizettük a nevezési díjat.

De ez a poszt nem végig morgásról fog szólni. Talán a túl sok változás, a megszokott "UB-feeling" részleges eltűnésén túl kell tenni magamat. Ez van, kíváncsi leszek, milyen lesz jövőre. Mert jövünk! Szerintem mindannyian nagyon  jól éreztük magunkat. Az összeszokott csapatunk létszáma a szállás elfoglalása után a tésztapartin vált teljessé. Szokásos esti tervezgetés, a szakaszbeosztás véglegesítése. Reggeli után elcuccolunk a rajthoz. A mezőny végéről indulunk, már lényegében mindenki fut. Nekem nincs kedvem "rajtprocedúra" kitalálásához és megvalósításához. Igazából órák múlva fogok futni, be sem vagyok öltözve. Navixaf rajtol, Roland bicón, mi a kocsiba ülünk. Célunk, hogy minél gyorsabban elkerüljünk a sereghajtó pozícióból és ne kelljen a szinidőt figyelnünk. Mivel bencsikp és pantomimes már sokmindent leírtak (és sok jó képet felraktak) én a szokásos módon csak a saját futásaimra koncentrálok.

1. Csopak -  Aszófő.

Elhatároztam, hogy egy bizonyos határ fölé nem emelem a pulzusomat, kelleni fog még az erő később is. Jól haladok, de egy sunyi emelkedő megfog. Nem meredek, de hosszú. Itt ketten utolérnek, az egyik srác ellép, de másik mögöttem magad. A sarkamban lohol, de nem előz meg. Pedig lassulok, mert csak a pulzust figyelem. A síkon újra gyorsabb vagyok. Hamarosan utolér a fickó, nem is nézek hátra. Liheg, fújtat, turházik, a talpa csattog. Végig a nyomomban, nem előz. Roland próbál fotózni, de mire előveszi a gépét, utolérem. Hosszabb távot kell előremennie. Balatonfüreden hatalmas a tömeg, átfutok egy célkapun és egy csipszőnyegen, igaz, hogy ez nem az UB-hez, hanem egy másik vesrenyhez tartozik. Itt a kavarodásban kellett a helyismeret, hogy tudjam, merre kell tovább futni. Következik egy váltópont, de még nem nekem. Turhabajnok kilép a hátam mögül és "félelmetes" hajrával 10 méterrel előttem ér  a ponthoz. Ott persze szerencsétlenkedés indul meg, a pontőr is úgy csinál, mintha a csip meg a leolvasó valami LEGO lenne és össze kellene őket illeszteni. Nincs kedvem lassítani, kihasználnám, hogy nem kell "dugókázni", mint tavaly, csak közel kell vinni a csipet a leolvasóhoz. Mondok nekik valamit, odatartom a csuklómat közéjük és csak egy kicsit lassítok. Jól esne egy pohár víz, de kikerülök egy előttem keresztben sétáló srácot, ezzel kikerültem a futófolyosóból is, így nem tudtam az asztalról vizet elvenni. Minek kolbászol ott egy oldalról beslattyogó alak? Szerencsére a bicajon van víz, így tudok inni, de ez a közjáték megzavart, megtörte a mozgásomat, a pulzusom is felszökött. Később már csak a párás meleg miatt emelkedik. Tihanyba most nem megyünk be, előttem lassúbb futók tűnnek fel. Elkap a vadászösztön, szépen egyenként megelőzöm őket. Magamhoz képest jó időt mentem, 5:24-es km-ek 13.7 km-en.

2. Balatongyörök - Keszthely

Ezzel a futással kihagyom a Szépkilátót, ahol a csapat vacsorát vesz. Előtte tehát eszek egy szendvicset, melegítek, de mégis eltelik 1-2 km, amíg bemelegsznek a lábaim. Mindkét oldalon nádas,  néha a Balcsit is látjuk, hangulatos út. Tavalyról emlékszem pár részletére. Megelőz egy srác, de aztán km-eken át közvetlenül előttem fut. Én nem gyorsítottam, a pulzusomat figyeltem, de  ha már így alakult, akkor nyulazik nekem. Egészen a vonyarcvashegyi frissítőig, ahol leáll és mivel én nem, ezért elé kerülök. Utolérek erősen vánszorgó egyénieket, hozzájuk képest nagyon gyors vagyok. A szakaszom végén már sötétedik, az utolsó 6-7 km-t eléggé megnyomom. A Keszthely szélén  levő parkolóba fáradtan érkezek. Jól esik egy hideg ücsi, kaját viszont nem kapni, hotdogot Balatonberényben veszek. 14.4 km, 5:40 min/km

3. Balatonboglár - Balatonszemes

Éjfél körül vágok neki ennek szakasznak. Sokáig tart, amíg bemelegszem, érzik már a lábaim a bennük levő km-eket. A déli parton mindig éjjel futunk. Számomra itt nincsenek tájékozódási pontok, csak megyünk bele az éjszakába sok egyénit előzök meg. Köztük Simonyi Balázst és Bogár Janit. Mindenki szenved, pedig ők fantasztikus idővel futják a teljes kört. Egyszer elvesznek a felfestett nyilak, az előttem futó jobbra meg én balra. Valahogy összeér a 2 út később, de nem volt jó a bizonytalanság. Hideg van, amikor megérkezek a váltópontra, nagyon lassan daráltam le ezt a 10.3 km-t (6:13-as km-ek). A srácok valahonnan szereztek egy doboz hideg kólát. Nagyon jól esik a gesztus is, a kóla is.

4. Balatonvilágos - cél

Én kaptam az utolsó szakaszt, mert még eddig sosem voltam sem kezdő sem befejező ember. Hosszasan melegítek és csak Roland hívásából derül ki, hogy nem a váltóponton vagyunk, hanem egy rögtön utána következő frissítőponton. (A váltó- és frissítőpontok ilyen elosztása is újdonság idén. Nekem nem tetszett, mert kaotikus volt, de gondolom azért csinálták így a szervezők, hogy a váltásra várók ne eszegessenek fel mindent az asztalokról.) Lerohanok egy meredek lejtőn és éppen időben váltunk azonnal én meg futhatok vissza az emelkedőn. Fenn a löszfalon szép a kilátás, lefelé a lejtőn már tudok gyorsabban is futni. A cél előtt vár a csapat, együtt futunk be a célba. (4.4 km, 5:27 min/km.) Hűvös reggel van, megállás után azonnal fázni kezdek, de  a srácok elhozták a kocsiból a pulcsimat. Gyors fotózás, túl hideg van a haverkodáshoz  a többiekkel, megyünk is a jól megérdemelt zuhany alá.

A csapat ismét nagyon jól vette az akadályt. Mindenki rutinosan készült a szakaszaira és odatette magát, de mégis azt volt a legjobb, hogy a csip egy pillanatra sem állt meg, minden váltás gyors volt, nem kellett egymásra várogatni. Ebben nem nagy szerepe volt Rolandnak, aki bicajos kísérőként jött végig velünk. Minden váltópont előtt a futó elé ment, így nem volt meglepetés annak érkezése.

Köszönet minden csapattársnak, remélem, jövünk 2014-ben is!

(A képen látható Cinike is, akinek a háttérmunkáját nem győzöm megköszönni. Remélem, ő is eljön jövőre! :-)