A korábbinál is jobban leült a blog, aminek legprózaibb oka, hogy a XI. és a XII. Ultrabalatont a csapat kihagyta. Már 2016-ban súlyos sérüléshullám sújtott minket, valamint Navixaf is úgy döntött, hogy céges csapatban indul. 2017-ben még Pantomimessel gondolkoztunk, hogy nevezzünk valahogyan, de egy nap alatt beteltek a helyek, így a dolog okafogyottá vált. 2018-ban pedig már fel sem merült számunkra az UB.
Mi történt azóta?
Már 2016-ban is a sérültek közé tartoztam, így lényegesen csökkent a futásaim száma és hossza is. A sarokfájdalmam a bal lábamon nem múlt el teljesen, ezért óvatoskodtam. Nem is vált súlyossá a probléma, és ha mondjuk kimaradt 1-2 hét futás, teljesen tünetmentes is voltam. És elég gyakran megesett, hogy hetekig nem futottam...
Azt hiszem, e három év alatt egyetlen futóversenyen sem indultam el. 2016 májusa, az utolsó Ultrabalatonom hónapja után három éven keresztül nem volt olyan hónap, hogy elértem volna a havi 100 km-es távot. Sokatmondó számok: 2014-ben 2014 km-t futottam, 2015-ben már csak 1200-at. A következő években pedig sorra: 720, 446, tavaly pedig alig 391 km jött össze.
Képek sem nagyon készültek rólam futás közben. Többnyire egyedül futottam, és telefonnal is ritkán. Ha mégis fotóztam, az inkább a városról készült. De legyen itt egy kivételes, varázslatos kép, ami a prágai karácsonyi vásárban készült:
A mobilomon nincs szelfi-funkció, sem vaku... Prága, 2017 decembere
A motivációm is jelentősen visszaesett, nehezebben vettem rá magam a futásra és könnyebben halasztottam az edzést későbbre. Talán egy kivétellel: ha valahol külföldön voltam, mindig vittem a futócuccot és ott nem voltak motivációs gondjaim sem. Sokat futottam Prágában, ahol e három évben több alkalommal is heteket töltöttem el. Prága persze nem számított új helyszínnek, mint ahogy Anglia sem. De Anglián belül London annál inkább. 2016 őszén, 22 év szünet után tértem vissza brit földre és Wolverhampton után Londonban is futhattam, ami óriási élmény volt. Íme az egyik ottani futásom útvonala:
Szintén új futóhelyszínemmé vált Lipcse, Pozsony és Bécs (bár ez a három ország már nem), illetve új futóországom lett Szlovénia is. Nyaralás alatt sikerült futni Isztrián is (új, de nem tengerparti helyszínen). Bécsben is többször futottam, ez volt a rövidebb, de a belvárost érintő edzésem:
A szegedi hétköznapokon azonban bajok voltak. A sérülésveszély és a rengeteg munka persze jogos kifogások voltak, de mégis csak kifogások. Magam is éreztem, hogy a dolgok nem jól alakulnak. "Kinőttem" néhány ruhámat és a súlyom (oké tömegem) sosem látott csúcsokat kezdett dönteni. És aztán 2018 őszén Navixaf feltette a kérdést a régi csapatnak: összeállunk újra? Bár voltak kétségeim, de rövid habozás után azt mondtam, hogy vágjunk bele. Októberben sikerült benevezni a csapatot (a nevezés 22 percig volt lehetséges, ennyi idő alatt teltek be a helyek). És ekkor elindult felkészülés a XIII. Ultrabalatonra, ami azért nem volt problémamentes. Úgy gondoltam, óvatosan, de fel kell vinnem havi 100 km-re az edzéseimet és akkor nem lehetnek gondok.
Ember tervez, de a valóság: decemberben 41, januárban 51, februárban 66, márciusban 84 km sikerült, és csak az UB előtti utolsó hónapban tudtam 101 kilit futni. De legalább folyamatosan emeltem a terhelést... Igyekeztem sokat futni a frissen elkészült rekortán pályán az újszegedi ligetben. De meglepő módon azt vettem észre, hogy a sarkam jobban bizsereg az ilyen edzések után, mint ha betonon futottam. Ami azonban megnyugtatott: április elején futottam egy nap alatt 2×10 km-t, a hónap végén pedig 3×10-et is. Ezek során semmi problémám nem volt, még a szokásos combgörcsök sem kerülgettek. Kiderült az is, hogy minden korábbinál rosszabbul tűröm a napsütést futás közben: nem is kell, hogy meleg legyen, ki tudok purcanni tőle... Reménykedtem, hogy az idei UB-n hűvös lesz. Szintén bizakodásra adott okot, hogy némi diétával sikerült leadnom 4-5 kilót.
És hogy hogyan sikerült? Arról hamarosan a folytatásban.
