Negyedszer indultam idén - persze váltóban - az Ultrabalatonon. A csapat kezdetektől fogva ugyanaz, kivéve 2012-t, amikor nem öten, hanem négyen voltunk. Az első év izgalma a második évben is érezhető volt (akkor azért is, mert négyünkre fejenként 53 km várt, nem 42), tavaly pedig az újra találkozás és az egyre több ismerős miatt volt várakozásteli az esemény. Idén kissé futásban is fáradtabb vagyok, az év első hónapjai amúgy is fárasztóan teltek, így most már nem éreztem az a felfokozott hangulatot a verseny előtt.

Kicsit sem aggódtam, hogy a téli Yours Truly futások után nem is volt hosszú távú edzésem sem. Többnyire épp csak 10-12 km-t futottam az edzéseken, de éreztem, hogy ez nem fog gondot okozni. Viszonylag későn csináltam meg a csapat szakaszbeosztását is, a korábbi években ráadásul ebből több verzió is készült, most csak egy. Szóval szinte a megszokott rutinná vált az UB. A ráhangolódáson nem segített az sem, hogy nem tudtam időben és a többiekkel együtt utazni Aligára. Családi program miatt csak pénteken este 6-kor indultam el, lemaradtam a tésztapartiról és (mint utóbb kiderült) a legtöbb ismerőssel való találkozás lehetőségéről is.
Voltak rossz előjelek is. A verseny előtt bő egy héttel próbáltam szoktatni magam a meleg, napsütéses időhöz. Valószínűleg már annyira nem bírom ezt az időjárást, hogy másfél óra alatt is napszúrást kaptam, amire aztán még később is ráfutottam, megint napos időben. A verseny hetében hőemelkedéssel, kábasággal, fejfájással küszködtem - nem is futottam egyetlen métert sem.

Érmek 2011-2014

A verseny, a hangulat és a szervezés
Idén is szakaszos indítás volt, megint viszonylag későre osztottak be minket. Idén ezen se paráztunk annyit, mint tavaly - igaz, a szervezők be is jelentették, hogy nincs fellebbezési lehetőség. Legalább reggel kényelmesen készülődhettünk. A legtöbb ismerősökkel teli csapat - így az egyre több szegedi is - előttünk rajtolt, így a rajtnál és később sem nagyon találkoztam ismerősökkel. Ez alól kivétel volt Róka, akit csak épp láttunk rajtnál, majd Krisztina (Kenesén és Almádiban), illetve Bélatelepen utolértük Zsolték szegedi csapatát, a Köménymagot. Ez a csekély számú találkozás az ismerősökkel kissé csalódás volt számomra, de lehet, hogy jövőre nagyobb szerencsénk lesz.
Egyébként a szakaszos indítás tényleg jó volt, nem volt akkora tumultus. Így is volt, lényegében megtelt a pálya. A tavalyihoz hasonló malőrökkel most kevésbé találkoztunk: helyükön voltak a dugókás emberek, sehol sem tévedtünk el, a váltópontok is ott voltak, ahova a gps jelezte őket. A szakaszhosszok persze most sem stimmeltek, néhol pedig kevés volt a felfestett iránymutató nyíl, míg máshol megtévesztően kint maradtak más versenyek felfestései.

A hangulatot így csapaton belül kellett megtalálni. Ennek érdekében bevetettük Vakondkát és Kutyuskát is. Amint éjszaka lett, sajnos leküzdhetetlenül álmos lettem. Azon is gondolkodtam, hogy kell-e nekem ez jövőre is? Nyilván bennem volt még a hét eleji napszúrás, amitől fáradtabb is voltam. Utólag már egyértelmű, hogy jövőre is ott a helyünk...!

Felsorakozás a rajthoz

Saját futásaim
Az első szakaszom Balatonalmádi-Csopak közt volt. Almáditól Alsóörsig már futottam, onnan Csopakig új volt a pálya. Kellemes, elég sík szakasz volt. A vártnál többet sütött a nap, de a fejem az eheti gondok ellenére nem fájt. Igyekeztem nem elfutni magamat, de amikor rögtön az elején megelőzött egy lány, gondoltam, nem kellene hagyni. De nem sikerült utolérni. Sokan előztek meg, de én is előzgettem. A pulzusom nem meglepő módon fel is szökkent jó magasra, mint tavaly. Emellett már csak erőltetve tudtam megszólalni és beszélgetni Rolanddal.

A hosszútávfutó magányossága

Viszont a tempóval elégedett voltam, ha megvolt a 10 km, akkor 5:23 volt az átlagom. A mapmyrun-on 9,93-t mértem, ám az útvonal mentése után ez átalakult 9,76 km-re. (Ha újra megnyitom szerkesztésre, ismét 9,93 lesz!)

A második futást az eredeti (6 perces tempóra számított) tervhez képest majdnem egy órával korábban kezdtem meg, így viszont még messze volt a napnyugta, és a felhők is megfogyatkoztak. Kicsit aggódtam a fejem miatt, ennél a futásnál picit zúgott is a fejem. De ennél is rosszabb volt, hogy egyenesen a napba kellett nézni, ezért az egyik szemem mindig csukva volt. Néha kettő is. Itt kerültünk a legsűrűbb forgalomba. Köveskálon akkora dugót okoztak a kísérőautók, hogy futva is alig maradt hely közöttük. Kénytelen voltam árkon-bokron keresztül kikerülni őket.

Ez a kép valamiért fekete-fehér lett. Beszorultam az autók közé

A futópályán is nagy volt a tömeg, szintre végig jöttek mögöttem 1-2 lépés távolságban

Ez volt a leghosszabb szakaszom az idei UB-n, mégis itt voltam a leggyorsabb. Pedig talán ez volt a legszintesebb szakaszom is. Nem voltak nagy emelkedők, inkább hosszú, kitartó, sunyi fajták. Ugyanakkor ez a szakasz teljesen új volt számomra: itt még nem futottam korábban. Nemesgulácsig nem is volt közbeeső váltópont, de frissítő is csak kettő. Jól jött a saját Vitalade, amit Roland vitt a bringán. A 12,2 km-t 1:04:38 alatt tettem meg, 5:18-as átlaggal. Igaz, a lábaim érezték, hogy egy hét kihagyás után újra futnak - és a pulzus is felment megint.

A harmadik futásra bőven besötétedett. Olyannyira, hogy már éjfélhez közeledett, mire Máriafürdő 2-n futni kezdtem. Három éve ugyanitt futottam, akkor egészen Fonyódig, most viszont csak Alsóbélatelepig kellett mennem. Pont a futásom előtt lettem nagyon álmos. A levegő viszont lehűlt, főleg akkor volt kellemetlen, amikor vártam Sekiwake-et, hogy leváltsam. Futás közben viszont nem fáztam, pedig még most is rövidujjúban indultam el. A fejlámpám elég hamar elgyengült, bár nem merült le teljesen. Viszont volt rajtam láthatósági mellény, Roland örült is, mert így könnyebben megtalált a sötétben. Itt már nem készült fotó a sötét miatt. A tempóm még itt is egész jó volt, 5:37 lett az átlagom.

Megint nagyon elálmosodtam, de amikor kiszálltam az autóból Földváron, a hűvös levegő kijózanított. Az utolsó etapot még mindig sötétben kezdtem, mert továbbra is gyorsabbak voltunk az óvatosan becsült tervnél. Fejlámpát mégsem vittem, mert jórészt le is merült az elem, másrészt pedig hamarosan úgy is várható volt, hogy világosodik. Ez a szakasz teljesen új volt. Tavaly pont idáig futottam, most innen indultam Széplak felé. Szántód érdekes volt, lehetett látni a vizet és Tihanyt már a rév előtt is. Zamárdi viszont rémálom volt, hosszú utcák, véget nem érő házsorok. Nem is vettem észre, hogy kereszteztük azt az utcát, ahol aludtunk előző éjjel. És sehol sem volt az első szakasz vége... Az itiner szerint 7,7 km-re lett volna a következő váltópont, de 55 perc alatt értem oda. A későbbi mérésem szerint ez valójában 9 km volt. A szakasz egésze viszont tényleg 12 km, tehát a második szakasz viszont sokkal rövidebb volt. A lábam már fáradt volt (de görcsveszély nem volt), szépen lecsökkent a pulzus, de a tempó is...Hat percesnél is lassabb lettem (6:05), igaz végig szúrt valami a gyomromban, kellemetlen volt.

Már csak két futónk volt vissza, hamarosan be is futottunk Aligára és vártuk Pantomimest, s együtt futottunk be a célba, mint korábban. A tavalyi időnket nem sikerült megjavítani, bár csak 1-2 perccel maradtunk el. Viszont azóta arról ábrándozunk, hogy jövőre mindenki egy kicsit gyorsabb lesz és végre áttörjük a 19 órás álomhatárt.

A célbaérkezés után, érmekkel a nyakban

Statisztika

Lefutott távolság: 42,1 km ---- majdnem egy maraton. Összes futóidőm: 3:55:49 (átlag 5:37.)

Történetileg: 2011-ben 5:44 volt a tempóm, 2012-ben [cenzúra által törölve], 2013-ban 5:21. Tavaly különösen jól ment, és így kell jövőre is, mert 5:21-5:22 átlag kell a csapatnak a 19 órás időhöz.