Az 5:30-es ébresztő után mindenki hamar összeszedte magát. Beindult az ökörködés, és egy teljes csoportképre is összeállt mindkét futócsapat a „Deák Laci Team”-al.

 

A csapatok első futói már a szendvicsüket majszolgatták, de fél óra múlva már Aradon keresgéltünk valami reggelizőhelyet. A helyi vállalkozók nem láttak üzletet a szupermaratonban, mert ha a rajthely melletti pékség nem a mezőny elindulása után 1 órával nyit, valószínűleg az év legforgalmasabb napját csinálta volna meg. Mindegy, kénytelenek voltunk a mekibe menni, ahol egy nagyon kedves hölgy segített eligazodni a román nyelvű étlapon. Én nagyon ritkán járok ilyen helyekre, de valahogy azt gondoltam, hogy a reggeli menüben lesz valami édes süti vagy bukta vagy mittudomén. Nem volt, így egy meglehetősen ragacsos belsejű barna browniet választottam, aminek kb. a felét fogadta be a meggyengült gyomrom. A jeges kóla viszont így reggel 7 körül nagyon jól esett. A rajtot nem vártuk meg, mert szerettünk volna kikeveredni a városból a sportolókat kísérő konvoj elindulása előtt. A 13. km-nél tudtunk leállni. Mire ideért, már nagyon széthúzódott a mezőny, érzésem szerint jobban, mint az első napon. Zoli előző napon kiújult térdfájdalma sajnos csak rosszabb lett, így bár hatalmas küzdelemben végig futva tette meg a távot, az első váltóponton már a csapatmezőny utolsó negyedében voltunk. Battonyán Mari szendvicsekkel és fantasztikus jéghidegre hűtött kólával várt, és hamarosan következett a 3. szakasz, ahol én voltam a bicajos kísérő. Attilát kísértem, de nem egyedül, ugyanis Fecó csatlakozott hozzánk, aki tegnap Deák Lacit kísérte, de ő feladta a versenyt. Fecó tehát nagy kedvvel futott egy szakaszt Attilával, én pedig igyekeztem frissíteni őket. A tempó igen gyors volt, sorban értük utol az előztük meg a futókat, ráadásul Mezőkovácsházára egy huszáros hajrával érkeztünk. Az egész verseny során itt volt a legjobb frissítőpont. Az érkező csapatokat műsorközlő jelentette be, az asztalokon pedig sokféle édes vagy sós rágcsálnivaló mellé jégbe hűtött (!) italok széles választékát kínálták. Nagyon kedvesen, így ellenállni nem lehetett: egy kicsit mindenki feltankolt. Én azonban fejben már a saját futásomra készültem. A szakaszomat, a Pusztaottlaka-Békéscsaba befutót szerettem volna futni, és ennek az az oka, hogy gyerekkoromban, mielőtt Békéscsabára költöztünk, ezen az útszakaszon nagyon sokat utaztam. A váltóhely a Tökfaluban levő kocsma előtt volt, ez nem sokat változott a kb. 10 év alatt, amióta nem jártam erre. Délután 3 körül irtózatosnak éreztem a forróságot, a cipőm lenyomata meglátszott az aszfaltút szurkos pótlásaiban. Annak ellenére, hogy túl sokat nem ettem ma, és nem éreztem a gyomromat 100 %-osnak, nem voltam rosszul és gyengeséget sem éreztem. Tudtam, hogy óvatosan kell futnom és meghatároztam, hogy mennyi vizet ihatok. Amikor Zsuzsi megérkezésekor váltottunk, az arcára volt írva, hogy ő sem „bulifutáson” van túl.

 

 

 

 

Indulás után pár száz méterrel lassított mellettem egy autó, amiből nagynéném köszönt rám a, aki teljesen véletlenül éppen most járt erre. Kísért egy kicsit, vicces volt, hogy így futottunk össze. Csabaszabadiban a frissítőponton (verseny során először) elfogadtam egy felém nyújtott vizes szivacsot. Igazából nem akartam egy olyan szivaccsal megmosni a fejemet, amivel (talán?) a fél mezőny már lefürdött. Nem tudom, így van-e, de a szivacs olyan ragacsos volt, hogy összeragadtak az ujjaim, miután megszáradt a kezem. A bicajon hozott tiszta vízzel kellett lemosnom, mert zavart. Ezután 9 km (!) a következő frissítőig. A tempó lassú volt, soha ilyen alacsony pulzussal nem futottam még versenyen. Vizeztem magam és a sapkámat, ami nagyon jól védett a nap ellen, de nem engedte szellőzni a fejemet. Lehet, hogy egy szellősebb anyagú kellene. Az útvonal nagyon érdekes volt, nekem. Minden kanyarra, egyenesre jól emlékeztem (az öreg vadkörtefa még mindig megvan!). Pontosan tudtam, mennyi van még a célig. Ez adott egy kis magabiztosságot, mert a hivatalos 5 kilométerenkénti útjelzők közül az egyik hiányzott, és voltak olyanok is, amelyeket rossz helyre tettek. Ekkor már nem voltak körülöttünk versenyzők, egyedül futottam. Sajnos az autósok ezt nem respektálták és néhányan igen közel haladtak el hozzám. El tudom képzelni, miket mondhattak a kocsiban. A bicajjal együtt sem jelentettünk akkora „felületet”, hogy érdemes legyen a fékre lépni. Ezektől a félelmetes előzésektől eltekintve a futás eseménytelenül telt, a csapat többször bevárt, ekkor készültek a bemutatott fotók (köszi, Attila!).

 

  

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Beértünk Békécsabára. A vasúti felüljáró hídján sem kellett belesétálnom, de ekkor azért már vártam a célt. Az utolsó kanyarban régi barátok bíztattak, nagyon jó érzés volt, hogy miattam kijöttek oda és vártak rám. Mosolyogni nem igazán volt erőm, de ez a mosoly nem lett volna úgysem őszinte :-) A célegyenesbe fordulva még el kellett engedni pár előző autóst. (Aradon lezárták a célegyenes utolsó kilométerért, szerintem Csaba élete sem bénult volna meg egy részleges lezárástól). A végére összeállt a csapat és együtt futottunk be a célba. (Életem ezen leggyengébb félmaratonjának 2:26 az ideje.)

 

 

Nagyon szép érmet kaptunk, fotózkodtunk, gyors élménycsere a gyorsabb csapattal, akik már csak ránk vártak, és hamarosan el is indultak haza.